Miután tegnap megláttam Csajkovszkij nevét Ts-es, angolszász módon leírva, nem tagadom, egy pillanatra kihagyott a szívem. Mondjuk ez szubjektív bolondéria, tekintve, hogy négy évig tanultam oroszul, így még másnak a cirill betűk esnének infarktusos élménynek, addig nekem a szláv szavak angolra hajazó fonetikus leírása ad méltatlankodásra okot. Kinek a pap, kinek a paplan, szokták mondani okosabbak.

Na de ha már Csajkovszkij, akkor balett, és ha már balett, akkor volt egyszer régen, 2010-ben egy film. Nem is igazán emlékeztem rá csak, arra, hogy na az a film, az valami nagyon balett… Kilencedikes lehettem, de már akkor formálódott bennem az előrehozott angol érettségi gondolata, azt hiszem, a Fekete hattyú kerül elém először, mint szinkronizálatlanul megnézett film. Na persze, merészebb vállalkozást keresve sem találhattam volna. Végigkoncentráltam a mozi által nyújtott másfél órát, és négy évig a film felé sem néztem. Bár a mai nap már érzem a sok átszenvedett eredeti angol szöveg áldásos hatását, tizennégy évesen sikerült ezzel az erőszakoskodással tönkretennem egy amúgy tökéletes filmélményt.

A Fekete Hattyú a maga borzongatóan odaütő operatőri és produceri háttérével olyan alkotás, amire amúgy is zsigerig remegve kell odafigyelni, így egyáltalán nem hiányzott akkori tizennégy éves énemnek, hogy még a párbeszéd ismeretlen szavain is fennakadjon… Mindegy. A tegnapi estén végül négy év hanyagolás után ott végezte a fekete hattyú, ahol annak eredetileg is meg kellett volna állnia: valahol a dobogó felső fokain.

Ha esetleg akadnak olyan notórius filmkerülők, mint én – se a Mátrixot, se a Star Wars-t nem tettem még magamévá – , akkor azok számára ejtenék egy ismertetőt. A film főszereplője a gyengébbik nem számára elszomorítóan porcelánbaba-szerű Natalie Portman által alakított Nina, a fiatal balett-táncosnő. A húszas évei derekán spiccező leányzó idillinek tűnő életet él édesanyjával, aki annak idején feladta balerina karrierjét, hogy megszülhesse lányát; éppen ezért Nina dupla annyi energia-bedobással kúszik felfelé a táncosok ranglétrán. Éjt nappallá téve gyakorol, és tekintve burokban tartott életét, édesanyja által biztosított speciális hátteret, már ki tudja mióta egyetlen megszállottsága van csak: tökéleteset alkotni.

Így kerül terítékre a balett-társulat új műsora, a már csontig lerágott Hattyúk tava, örök klasszikus. A társulat vezetője – személyében az elmaradhatatlan  szexi szépfiú, jelen esetben zseniálisan megszállott művész  –, nyilván a maga artisztikus módján valami igazán csábos külsőben kívánja a nagyérdemű elé dobni a koloncot. A nagy ötlet pedig: a fekete és a fehér hattyú egyazon személlyel való megelevenítése.

Azt hiszem, itt kell leszögezni, hogy laikus szemmel ez a film nem értékelhető.  – Indokolva miért is olvastam annyi ’fúj’-oló megjegyzést az online-linkek alatt. Ehhez a másfél órához kell egy bizonyos alap elborultság, amit tovább tud fokozni az amúgy mesterien összepakolt képjáték. Bence se bírta volna végig, valószínűen azért, mint amiért sok más ember sem tekint pozitívan erre az alkotásra. Végülis érthető: Hollywood tele olyan hátborzongatóan tökéletes színésznőkkel, mint például a főszereplőt alakító nő maga, és így mindennapi hozzáállással nehéz, szinte már lehetetlen megérteni, mit problémázik annyit Nina, hiszen egy valamirevaló színésznő jó másfél óra lelki gyakorlat után hozná a figurát… Natalie Portman viszont pontosan tökéletesen hozza a szexualitást tabuként kezelő, egyszerű lányt, akinek a szemellenzője csak a táncot engedte eddig útként látni. A fenn említett szexi szépfiú tör rést az izoláción, de a lány nem beissza a körülötte megnyíló világot, hanem mintha a rá ereszkedő fénydárdák szétszabdalnák az addig burokban tartott lelkét.

Amíg Nina egyre jobban törekszik a tökéletesség megformálására, úgy kezd a lába alól kicsúszni a talaj. Felszínre törnek belőle a fekete hattyú megformálásához szükséges elemi szexuális erők, de ezeket nem tudja a megfelelő módon megélni, édesanyja állandó, koslató jelenléte miatt. Ez az alapvető erotikus frusztráltság csak telítődik az anyakarakter hisztérikus megnyilvánulásaival, és az álomszép latinos küllemű Mila Kunis által formált szereplő színre lépésével.

Az egész másfél óra hihetetlen feszített. A Csajkovszkij műből kivett aprócska alapdallam szinte minden percen ott motoszkál a párbeszédek alatt, a sokat mondó alig-mozdulatokat körbecsavarva. A szexuális túltöltöttséget tetézi a kibontakozó konfliktus Nina és az összes többi karakter között.

A tévképzetek és üldözési mánia: „Hogyan teljesedik elmebajjá a megszállottság?”, azt hiszem az a fő kérdés, amit ez a film feldolgoz, valami eszméletlen precíz módon. A kontyba fogott haj szigora az utolsó jelenetek felé zabolázatlan fél-konty, fél-lófarokká züllik, míg a tétova kislányhangot felváltja a szikár, magabiztos nő altja. A mozdulatok tökéletesednek, míg az indítékok elvesznek, az okozati viszonyok teljesen elmosódnak. Bár végig láthatjuk a főszereplő testét, még az operatőri munkát is kézi kamerával oldották meg javarészt, hogy valóban úgy érezzük: Nina szemén keresztül látjuk a világot.

A film vége felé mutatkozik meg igazán az egész brigád kalapemelést érően összehangolt munkája: a Csajkovszkij alaphang melankóliájára már egyszerűen képtelenség eldönteni mi az, ami zavart képzet, mi az ami valóság, egészen addig még a fordulat nem igazolja saját magát. Hátborzongató.

A végső meghajlásnál a hattyúszárnyas árnykép, a nyitva hagyott kapu az előző sztártáncos meglátogatása után, a bulizós jelenet. Minden annyira feszített, hogy a film utóján beereszkedő fehér fény valóban olyan feloldozó esemény, mint a főszereplőnek csúcspontja, ahonnan már nem is lehet tovább.

Felesleges ragozni. Zaklató, idegőrlő. Egy film az anya-lánya gyűlöletről, a „Miért szültelek meg?” „A te félbeszakadt életedet élteted velem” kettőség párharcáról. Elemi szexualitás, és megrögzött tökéletességre való vágy.

5/5.

És ha nem néztem volna meg közvetlen utána Kit Harrington hasizmaival feldobott Pompeii-t, valószínű aludni sem tudtam volna.