Kit Harrington egy azon nevek közül, amit a Game of Thrones sorozat előkelő helyen zeng el minden epizódjának stáblistáján. A legényző által alakított Havas Jon, a maga tétova, balkézről született gyermek attitűdjével már az első évadban belopta magát női szívek millióiba, de mikor a harmadik évadban ábrándos kiskutya tekintetét egy tiltott szerelem felé vetette, na akkor olvadt meg minden nőstény egyed térde.

Hát még mikor jött a moziplakát: Pompeii. Ugyebár nyílt titok, hogy nem egy happy end a Vezúv melletti kisvárosban megesett tragikus vulkánkitörés, nade emberek, hát ott a plakáton Kit Harringon, meg igen, helyet foglal mellette valami leányzó, de kit érdekel mindez? Akció, szerelem, tragédia, mi kell még? 
Ez a másfél óra egy kérdést boncolgat: mennyi giccses romantikát lehet beszorítani egy vulkánkitörésbe? A válasz pedig: annál is többet, mint az egészséges lenne.

Ez a film olyan bugyuta és tipikus Hollywoodi maszlag, ami tökéletes egy elalvás előtti nevetgélésre. Afféle történet, aminek az erőltetett slow-motion-ei alá be lehet hörögni a halálkiáltást pattogatott kukoricával teletömött torkunk mélyéről. Az a fajta idegölően szimpla szerelmi történet, aminek már az első percében tudjuk a végét, a közbeeső lehetetlenül nem e világi párbeszédeken pedig csak fogjuk a fejünket.
„Nekem te vagy a szabadság” – és közben megesz minket a láva.

Szóval pofonegyszerű a szituáció: Don Juan de Marco és Natalia Rodriguez a la Contez története római kellékek keretében, meg persze, gladiátor harcok, mert az kell, hogy legyen valami.

A kezdő három perc egy kelta törzs lemészárlásával indul, ahol már feltűnik a jövőbeli szívdöglesztő félistenünk, mint  egy kb. négy éves tipegő, aki szemtanúja családja meggyilkolásnak. Kit Harrington gyermek megformálása rabszolgasorba kerül, aztán képszakadás, és egy olyan maszkulin, tesztoszterontól túltengő jelenetben vethetünk pillantást az immár az angol filmcsillag által formált karakterre, hogy lány a talpán, akinek nem remeg meg a térde. De komolyan! Annyi hasizmot, amennyit Kit Harrington színrelépésében lehet látni a férfi törzsének elülső oldalán, na annyit én még az anatómia atlaszomban sem számoltam!

Harci képességiről túldramatizálható – igazi baráti társaság röhögtetős – slow motion jeleneteken  keresztül nyerhetünk bizonyosságot, majd még mielőtt túl sok lenne a női nyálcsorgatás, Kit Harrington egy elég laza hajlendítéssel elvonul a színről, maga mögött hagyva x+1 hullát.

Ezzel főszereplőnk meg is nyerte a főnyereményt: az egy fő részére szóló gyalogmenetet Pompeii-ig. Innentől kezdve pedig minden romantikus történetben jártas leányzó tudja a sztori menetét, de az se csüggedjen, aki csak egy ilyen témájú könyvet forgatott meg eddigi életében: azoknak is csettintésre fellebben a szálakról a függöny.

Ez a film egy igen egyszerű kategóriát képvisel: szórakoztató romantikus, történelmi kalandregény. Minderre tolulnak a 3D-s effektek, és máris kész az egész estés mozi, ami alá még a legfantáziátlanabb néző is képes könnyfakasztóan vicces bemondásokat nyögni. Pehelykönnyű másfél óra, azokra az estékre, mikor igazából a társaság a lényeg, és nem a film.

Szívem szerint 5/1,5-öt adnék rá, de akadt benne kétszer olyan beazonosíthatatlan számú, oda photoshoppolt hasizom, hogy az megindította a női hormonjaimat. Ráadásul a hülyéskedésemmel még Menyust is hasgörcsig nevettettem, így kap ez a film tőlem végül 2,5 pontot.