– És akkor ma mikor találkozunk?
 – Nem tudom. Palacsintát sütöttem, direkt kókuszolajban, mert a Mamának kinn van a húga.
 – A foga vagy a húga? – mindig is imádtam Bence félrehallásait.
 – Hát, na igen, ha így folytatja lassan több húga lesz, mint foga – főleg, ha frappánsan rájuk is tudok kontrázni. Az a kedvenc részem, mikor Menyus öblösen kuncog humorherold-i morzsáimon. Ilyenkor elhiszem, hogy jók a poénjaim.
Persze ez nemcsak időszakos vidámságnak számított aznap. Ha rokonok jönnek hozzánk az  mindig sok mosollyal jár. Ha keserédes is az a somoly, akkor is.

Mivel tudom, hogy családfát, főleg az én rőzsebokor-átláthatatlan… nos, bozótomat nem lehet elégszer magyarázni, még a legjobb barátnőnek sem, ezért következzék egy hatványra emelt lábjegyzet. Mama és négy lánytestvére az öt fennmaradt gyermek a dédi által megszült kilenc közül, és mint olyanok, hihetetlen élettörténetüket batyuként hordva a hátukon tengetik napjaikat, úgy hogy családi összejöveteleken mindig akad arra alkalom, hogy könyékig elmerüljenek az emlékezés vászonszatyrában. Hogy a gyerekkoruk közös mélabúja, a fiatalasszonykor minden lében kanál egymásra kacsintása, vagy a most virágkorukat élő gyerekek fölötti méltatlankodás? Ugyan mindegy, mindig akad számukra valami csámcsognivaló.

Akarva akaratlanul is megfigyeltem egyfajta bevett gondolatmenetrendet, mikor én is ezeknek a délutáni beszélgetéseknek a részévé válok. Révén közeledek a húszadik életévemhez, oldalamon több éves udvarlástól megtépázott szépfiúval, előttem az orvosi egyetem (már csak) négy és fél évével, valahogy mindegyik nagynéném felhatalmazottnak érzi magát arra, hogy jó tanácsokkal lásson el.  Mire a végére érnek, általában a fejem búbjáig befednek az életvezetési tippek a gyermekvállalásról, a tudatos, mindennapi feminizmusról, egy asszony alapvető állhatatosságáról, és a tökéletes fasírt hozzávalóiról egyaránt. Ráadásnak pedig meghallgathatom, a „már pedig az én lányom a te korodban így rontotta el” című siker sztorit. Mert tökéletes senki sem lehet, még az aranytojást tojó tyúkot megszerző Dóra sem.

Dóra gyönyörű. Negyven éves korára is ötven kiló alatt, olyan karakteres, szinte már maszkulin arcéllel, ami vonzza a tekintetet, karkán személyiség, frappáns szófordulatok, magához való ész, és angyali hang. De komolyan, mármint ez a hivatása, karvezető, olyan szinten, hogy az amúgy családbéli tapasztalatok alapján maguknak való osztrákok is tisztelettel fordulnak felé, így tíz év kinn élés után. Dóra mindennapjait egy olyan – immár négy éve – férj teszi tökéletessé, amiért minden anya ostorozza a lányát, hogy csak ilyenhez menj feleségül, és alább egy centivel se add. A férj egy… Hogy is mondjam. Ha Bencével elmegyek vásárolni, akkor ő leül szépen a sarokba bekészített nyugágyra, majd az első tíz percben még türelemmel, a hatodik tíz percben pedig éppen hogy csak ki nem robbanó gyilkolási vággyal pillant rám minden egyes próbafülkéből való kilibbenésem után, hogy:

 – Na? Mehetünk már?

A szóban forgó férj ezzel szemben a tízedik tíz perc után is még vagy öt karfát nyújt át a próbafülke függönyén, hogy na ez, majd ez lesz az tökéletes. Ráadásként pedig, minden ruhavillantó mini-divatbemutató után váltig őszinte, szerelemtől elhomályosult magasztaló két perc zsolozsma következik a feleség soha el nem hervadó szépségéről… (én már annak is örülnék, ha annyit kinyögne drága deli Bencém, hogy jó-e, avagy sem)  És a felhalmozott ruhatengert képes is maradéktalanul megvásárolni. Igen. Az utolsó darabig. És természetesen eme feláldozása nem csak textilneműkre, hanem ékszerekre és utazásokra is kiterjed.

Szóval a férj „A FÉRFI”-ként lett emlegetve hosszú-hosszú, unokatestvérnőket pukkasztó éveken át, míg nem aztán kikerülhetetlenné, és természetesen egyre sürgetőbb kérdéssé vált egy nő életének legmeghatározóbb fordulója: az első gyermek érkezése. A gólya pedig csak nem jött.

Talán először még enyhe elégtételnek is számított annyi visszafojtott irigységgel átbeszélt délután után ez a „végre valahára nem tökéletes” téma. Természetesen mindenki örült Dóra szerencséjének, mivel a nő gyermekkora köszönőviszonyban sem volt azzal, amire mások boldog mosollyal gondolnak vissza, de asszonyi irigységtől különb nem sok létezik ezen a világon, főleg ha hasonkorú rokonokról van szó.

Teltek-múltak az évek, és az először irigységet enyhítő téma átfordult egy olyan beszédkörré, amelyet mint bármely egészséges családban a segítő szándék ölelt körbe. Orvosok telefonszámainak tucatjai jártak kézről-kézre, és a létező összes helyre eljártak, minden rendben mind két féllel a gyermekkérdés viszont mégse került soha sínre.

Nagy magaslatok, és ugyanolyan nagy mélységek. Erről szól az élet, tökéletes férj ide vagy oda. Fél éve éreztünk egy nagyobb áttörést, amikor már nem remegő hanggal, hanem tárgyilagosan, mint ahogy ötös lottó telitalálatán viccelődsz a sarki közértben említette Dóra ezt az egész gyermekkérdést. Ha lesz lesz, de nem ezen múlik az élete, e nélkül is eljön a holnap.

Sejtettük mi azt, hogy e sziklaszilárd arccal elejtett mondat mögött több álmatlan éjszaka lapul, mint az elképzelhető egy kívülálló számára. Minden tiszteletem Dóráé volt azokban a napokban, amikor karácsonykor a családbéli legújabb kisbaba beharangozóját – vélhetőleg direkt – úgy időzítette a Dórával gyermekkorától rivalizáló unokahúga, hogy azzal mindenképp kiugrassza a nyulat a bokorból. Nos, a nyúl nem ugrott, sőt meg se rezzent. Menyussal néztünk is egymásra nagy lapos pislantásokkal, hogy na, az aztán igen.

Visszatérve viszont levelem elejére, Steph, a Mama fenn említett húgára, aki történetesen Dóra anyukája – nos nála viszont tűzijátéknyit ugrott a nyúl. A húslevesnél még csak pedzegette, de a mire a palacsintához értünk, addigra már kirobbant a téma, és én csak ültem ott, egyre és egyre jobban elképedve egy majdnem-nagymama reakcióján.

A Mama húga úgy kapaszkodott az asztal szélébe, úgy dülledtek meg keményre beszéd közben a szemei, mintha az a gyermek hozzá tartozna, mintha a lánya nem is saját magának, hanem neki kéne, hogy megszülje azt a gyereket.

Mélyen elgondolkodtatott.