Édes vagy, és drága nekem, de ezt úgyis tudod, meg hát… Amúgy sem kenyerem a hízelgés. Mesélek inkább a hétvégémről!

Steph, te is ismered azokat a napokat, mikor valami hatalmas esemény árnyékot vet minden percedre. Mint egy ormótlan magas sziklaomlás, amin muszáj átjutnod, mert egyszerűen azon keresztül vezet az utad, már akkor hideg árnyékba burkol, mikor még csak közeledsz felé. Hatalmasnak látszó sziklafal előttem a hétfőn megírandó szerves kémia demó, és kellemes meglepetésem – avagy tarisznyába pakolt hamuban sült pogácsám –, az, hogy fele annyira sem izgulok, mint az előző demonstráció előtt.
Üldögélek otthon nagy nyugodtan, laza léptekkel sétálgatok fel-s-alá a házunkban, hátra tett kezekkel, lustán nézelődve. Jól megnézek magamnak minden egyes tárgyat, nagyokat szippantok az illatokból, és teljes lelki békében várom a pillanatot, mikor egyszer csak a fejembe száll a nagy tudás. Ez mondjuk fél órát vesz igénybe, a napom maradék idejében pedig ülök a felett az öt kilós könyv felett, súlyzózok vele, úgy jegyzetelek, hogy a kezem szinte húzza maga után a kondenzcsíkot, és túrom, csak túrom a hajamat, mint ahogy szoktam, ha nagyon tanulok.
Békés hangulatomat egyszerű szavak zavarják meg: mondjuk az alma. Ránézek a pirosló gyümölcsre, hatalmasat dobban szívem, a fejemben pedig nem az éhségközpont ingerlődik, hanem egyetlen szó visszhangzik: almasav. Alfa-hidroxi-butándisav, a borostyánkősav hidroxi származéka, huh, oké, akkor L és D konfiguráció, csodás. És nehogy összekeverjem a borostyánkősavat a borkősavval, mert a borkősavon két hidroxi csoport van, aztán…
Tudod, Stephanie, csak egy furcsaság van mindebben: az, hogy a word pirossal aláhúzta nekem ezeket a csodás neveket.

Visszanézve a fentre levésett soraimat egyáltalán nem a béke kisugárzását kelthetem, de hidd el, így vasárnap, rég tekintettem vissza egy ilyen kiegyensúlyozott hétvégére. És azt hiszem, mindennek Bence az oka.

Az a fiú…
 Pszichológusok szerint egy, és másfél év között mozog a szerelemnek az időtartama, állítólag addig termelődnek a hormonok, addig igaziak a táplált érzelmek, de mint tudjuk, akadnak átlag feletti és alatt értékek. Mi azt hiszem jócskán az átlag felett produkáljuk magunkat, és olvasgatva ezeket a statisztikákat csak görcsös grimaszba torzul az arcom – mintha csak záptojást szagolnék – aztán jó erősen megrázom a fejemet.
Hogy lehet, egyáltalán ki volt az a nagyon beteg, aki a szerelmet átlagolni akarta emberek körében? A szerelem, mint érzelem egyszerűen még annyira se beszabályozható és leírható, mint egy számértékekkel lejegyezhető  hormonszint – ami maga is elég bonyolult, az egymásra hatások miatt, a meg persze az egyén személyre szabott anyagcseréje miatt… De most komolyan? A szerelmet?
Nem tudnám jellemezi olyanokkal, hogy mennyire, hogyan, miért nem, miért igen, és mégis meddig. Nem tudom. A másik oldalról pedig egyszerűen feleslegesnek is tartom.
Belemerülve a témába, rá kell jönnöm, vajmi kevés az, amit tényleg kézzel fogható tényként fel tudnék sorolni a szerelemről. Picikét pirongató tény, enyhe szégyenérzettel tölt el a tudatlanságom, de aztán rá kell jönnöm, nem is érdekes.
Pár dolgot azért tudok. Azt, hogy mikor meglátom Bencét furcsa egy érzés fog el. Amolyan nemtelen, behatározhatatlan, valami olyan, amit semmi máshoz nem tudok kötni, csak hozzá. Érzek valami meleget a szívem táján. Valami sűrűn folyós, tömény boldogságot, amiben mintha megállna mocorogni minden izmom. A fejem búbjától a kislábujjaimig beledermedek, aztán a Bence szemében megvillanó, mélyen ismerős fény látványa elég ahhoz, hogy löketet kapjak, és a nyakába ugorjak.
Azt hiszem, jót tesz nekünk a távolság, Stephanie.
Kevesebbel is beérjük, pusztán azért, mert ahhoz a kevéshez olyannyira hozzátesszük magunkat, hogy legendás szintűvé lépnek elő azok a hétvégi, héba-hóba összekapart közös órák.
Mikor ment volna el, még lekísértem a kocsiba, és nem is tudom… Még fél órát maradtuk. Érdekes kis semmiségekről beszélgettünk, az emberről, a történelemről – kettőnk végtelenül különböző megszállottságáról. Bence a légzésről kezdett el elmélkedni, én pedig kapva kaptam az alkalmon, és meséltem az egyik olyan dologról, amit csodálatosnak tartok. Tudod, Steph, a légzés, gimiben leadott, lebutított mechanizmusa volt az, ami végképp eldöntötte, hogy orvos szeretnék lenni. Első olvasásra megjegyeztem, és nagy vonalakban vázoltam Bencének.
Nézett nagyokat, életében nem hallott még olyanról hogy: híd. Pislogott rám megdöbbenéstől hatalmasra kerekedett szemekkel, én pedig beledöntöttem a fejemet az ölébe, felemeltem a kezemet, és a tarkóján beletúrtam a hajába. Picit törte a hátamat a kézifék, de azt hiszem, nem nagyon érdekelt.
Magyaráztam. Láttam rajta, hogy érteni próbálja, úgy igazán. Édesnek találtam. Amolyan lehetetlenül édesnek.
Tudod, Steph, ha mástól hallottam volna olyan butaságokat, mint amilyet Bence mondott:
 – Általános iskolában volt kisagy meg nagyagy, oszt cső! – összeráncoltam volna  szemöldökömet, és tovább álltam volna a társaságból.
Viszont Bencével kapcsolatban…

Furcsa és végletekig elképesztő az, mit ki nem présel az emberből a szeretet. Rosszallóan összeszoruló vonásaim meg sem keményedtek – első gondolatra lágyan elnyúltam, és segítettem úgy, ahogy sajnos másnak nem tettem volna.
Én utánam ő következett, és olyan érdekes dolgokat mondott Nagy Sándorról, amin amúgy nagy érdektelenségemben biztos bealudtam volna történelem órán, de úgy, hogy ő mondta, még hatalmasakat nevettem is rajta. El sem tudnád képzelmi ilyen szerencse fattya volt az az ember.

Jól esett ott feküdni az ölében, és érdekes dolgokról beszélgetni. Simogattam a rövidre vágott hajat a tarkóján, és néztem a szemét.
Arra gondoltam, hogy bár olyan dolgokról mesél, amik engem nem igazán érdekelnek, mégis; úgy el tudnám így tölteni az életemet, hogy észre se venném, ahogy megöregszem.
Tudom, hogy Bence az az ember, aki a ráncos kezemet is úgy fogná meg, hogy összefűzi az ujjaimmal a sajátját. Tudom, hogy az érdeklődésünk kétfelé halad, és ebből az ellenkező érdekeltségből valami olyan intelligenciai massza keveredhetne, amiben békés, okos gyerekeket lehetne nevelni….

Annyira nyomnék egy skip-et. Csak hogy lássam mi hogy következik.
Közben pedig maradnék egy rövid pillanatban, és legszívesebben még mindig éjnek évadján, a garázsban álló kocsiban, fejemet Bence ölébe hajtva beszélgetnék olyan kis semmiségekről, amik előre hajtják az éltemet.

Szeretem azt a Fiút, Steph!
És azt kívánom, hogy te is szeress így valakit.