Csütörtök este hattól gondolj rám, Steph! Biostatisztikából jegymegajánló dolgozatot írunk este nyolcig, úgyhogy igazán elkellenének a keresztbe tett ujjaid, tekintve, hogy valahogy sehogy sem akaródzik leülni a feladatok mellé, és elkezdeni számolgatni.

Az egész gyanúsan emlékeztet a gimis matektanárom, és egyben osztályfőnököm által íratott dolgozatokra. Gimi előtt - az áldott békeidőkben - sosem kellett matekra tanulnom, mindig IQ-ból csináltam a dolgozatokat, vagy tudom, vagy nem alapon, aztán bekerültem gimibe, és rá kellett jönnöm: a vagy tudom vagy nem Ofi-féle-matektagozaton (de inkább matek vérengzésen) vajmi kevés. Emlékszem a seggeléssel és körmöléssel eltöltött órákra, minden egyes témazáró előtt, és ezekre visszagondolva olyan „hoppámiez?” kis semmiségnek tűnik a biostatisztika demó, mint annak a rendje. Ez az egyik részről.
Másik részről meg egyetemista kis jelenem körberöhögi a gimis emlékekből táplálkozó optimista kis majmot, és karba tett kézzel, már előre lesajnálóan méregeti:
 – Majd lesz neked ne mulass!

Most muszáj leírnom: bízom a képességeimben. Remélem nem lesz ebből az egész nagy, világi bizodalmamból oltári pofára esés, mert akkor… Mindegy. Nem lesz és kész!
Pénteken 11-től biofizika gyakorlati vizsga, óh yeah, a másik  dolog, amitől valahogy egyáltalán nem tartok, és kevés időt fogok rászentelni… Hallaná ezt Menyus, már leordítaná a fejem a hanyagságom miatt, de nem tud érdekelni.

A másik oldalról viszont komolyan korlátozom magam. Tegnap medikus koribuli volt, eszméletlen jól éreztem magamat, Steph, képzeld megtanultam hátrafelé halacskázni! Majd ha lekeveredsz Ózdra, és még lesz jég a tavon, akkor mindenképp megmutatom! Ezen kívül ott korizott egy idősebb lány is, és kb. három éve kezdett el műkorizni, nagyon aranyos és segítőkész volt, és felajánlotta, hogy ma menjek el négy húsztól a gyerekek órájára, ő is ott lesz, mivel elég korlátozottak a műkorisok lehetőségei, a hokisok miatt, akik az összes szabad órát lefoglalták a pályán. Így hát maradt a lehetőség, hogy a gyerekek órájára is bejár gyakorolni...

És én úúúgy szeretnék menni, hogy azt elmondani nem tudom. De persze a jégcsarnok a város másik végén, a napi rutin-sminket már rég lekentem magamról, és itt ülök a kis melegítőmben, a bögre tejemmel, a karácsonyi hangulatot árasztó puszedlimmel, és miközben buzgón levelet írok, a tekintetem elcsábul a Hunger Games könyvsorozat felé, és persze mindennek háttérzajt a biostatisztika füzetem ordibálása ad.

Apropó Hunger Games *.* Miért is vártam én ennyit, hogy elkezdjem olvasni ezt a könyvet? Sztereotípia… Rossz, rossz, rossz dolog!

Első nekifutásra száz oldalon átrágtam magam, az írónő könnyed, angolul is tökéletsen értelmezhető, és kellemes meglepetés, hogy a filmből szerzett tapasztalatok finoman olvadnak eggyé a könyv lapjaival. Nem igazán elképzelhető a szereplők külseje a könyven adott leírás alapján, így picit még jobb is talán, hogy a film után olvasom a szöveget. Arctalan bábuk helyett húsvér embereket látok magam előtt mozogni, és valahogy ez feldobja az egészet.

Na, megyek délig adtam magamnak pihenőt.
De még egyet: Nagy buzgó olvasásom közepette egyszer csak csörög a telefonom. Harmincas szám, nagy udvariaskodva beleszólok:

 – Halló? – hangomban szermenyi kétkedéssel, ugyan ki az aki ilyenkor kereshet? Nigga zene csörömpölt bele a fülembe, én meg csak ültem, az előttem húzódó fehér falra meredve, és nem tudtam eldönteni, hogy ez az egész egy kísértetiesen elbaszott Kör imitálás akar-e lenni, vagy egyszerűen csak valaki elmebeteg tizenéves iskola helyett játszadozik..
A második nyert, Charlie hívott. „Elmaradt az angolóra”
 – Aha, de a pásztoróra Bogival nem maradt el. – Olyan sunyi, szégyellős krahácsolás-röhögcsélést kaptam válasznak, amit bármelyik kislány megirigyelhetett volna.

Örömhír, és harsona, Steph:
Charlie és Bogi végre együtt, Bogiról pedig bebizonyosodott a feltételezésem, miszerint ő egy olyan szende szűzhercegnő, aki a többrétegű báli ruhája alatt sosem visel fehérneműt, mert csak az alkalmat, és megfelelő képességekkel rendelkező szépfiút várja.
Azt hiszem végre mindketten megkapták, amit akartak, mégis…

Charlie születésnapját pénteken este ünnepeltük, Bencéék osztálytársaival, és mivel Bogi több fiúnak is tetszett még mielőtt Charlie-val összejött volna, így a lány nem jött el a pizzériába, ahol az ünnepi fogást elfogyasztottuk.
Bencével egy hete nem láttuk egymást, így próbáltunk a perifériára húzódva romantikázni, de Charlie úgy alakította az ülésrendet, hogy Benével pont előtte üljünk, aztán egész este le se vette rólunk a szemét… Vagyis hát…
Furcsa volt a tekintete. Amolyan merengő, titokzatos, összezavart és tétova, és miközben lerítt róla, hogy boldogabb mint valaha, mégis úgy tűnt, mintha hiányolna valamit. Amikor Bence karja alá bújtam, vagy mikor teli torokból röhögve vitatkoztunk, hogy mit rendeljünk, csak szégyenlősen oldalra pillantott, de mikor Bence rendelt nekem egy korsó sört, és egy húzásra a felét kiittam nem csak azért nézett elkerekedett szemekkel, mert lányok általában mentes és ízesített „sörcsit” szürcsölnek.

Most pedig a telefonhívás…  A vonal másik végéről pedig a hangyányit zavarodott, de boldog tekintethez tartozó, remegős, nagyfiús hanghordozással beszélt velem… Furcsák a fiúk. Bence tíz perce csörgetett meg:
 – Tudom, hogy nem én vagyok az első ózdi fiú, akivel ma beszélsz! – szöveggel. Természetesen mindezt nagyon elbagatelizálva, és röhögve, de akkor is tudom, zavarja… És az, hogy honnan tudta meg?
Charlie-val együtt lógott Bence egy osztálytársa, és a pletykák terjednek. Az egy dolog, hogy nekünk kettőnknek bajunk nem lesz belőle, de mivel nem ismerem Bogit, így tartok egy esetleges  féltékenységi rohamtól.

Majd jelentkezem az ózdi kalandjaimmal!
Kitartást Pestiában!