Csütörtök este hattól gondolj rám, Steph! Biostatisztikából jegymegajánló dolgozatot írunk este nyolcig, úgyhogy igazán elkellenének a keresztbe tett ujjaid, tekintve, hogy valahogy sehogy sem akaródzik leülni a feladatok mellé, és elkezdeni számolgatni.

Az egész gyanúsan emlékeztet a gimis matektanárom, és egyben osztályfőnököm által íratott dolgozatokra. Gimi előtt - az áldott békeidőkben - sosem kellett matekra tanulnom, mindig IQ-ból csináltam a dolgozatokat, vagy tudom, vagy nem alapon, aztán bekerültem gimibe, és rá kellett jönnöm: a vagy tudom vagy nem Ofi-féle-matektagozaton (de inkább matek vérengzésen) vajmi kevés. Emlékszem a seggeléssel és körmöléssel eltöltött órákra, minden egyes témazáró előtt, és ezekre visszagondolva olyan „hoppámiez?” kis semmiségnek tűnik a biostatisztika demó, mint annak a rendje. Ez az egyik részről.
Másik részről meg egyetemista kis jelenem körberöhögi a gimis emlékekből táplálkozó optimista kis majmot, és karba tett kézzel, már előre lesajnálóan méregeti:
 – Majd lesz neked ne mulass!

Most muszáj leírnom: bízom a képességeimben. Remélem nem lesz ebből az egész nagy, világi bizodalmamból oltári pofára esés, mert akkor… Mindegy. Nem lesz és kész!
Pénteken 11-től biofizika gyakorlati vizsga, óh yeah, a másik  dolog, amitől valahogy egyáltalán nem tartok, és kevés időt fogok rászentelni… Hallaná ezt Menyus, már leordítaná a fejem a hanyagságom miatt, de nem tud érdekelni.

A másik oldalról viszont komolyan korlátozom magam. Tegnap medikus koribuli volt, eszméletlen jól éreztem magamat, Steph, képzeld megtanultam hátrafelé halacskázni! Majd ha lekeveredsz Ózdra, és még lesz jég a tavon, akkor mindenképp megmutatom! Ezen kívül ott korizott egy idősebb lány is, és kb. három éve kezdett el műkorizni, nagyon aranyos és segítőkész volt, és felajánlotta, hogy ma menjek el négy húsztól a gyerekek órájára, ő is ott lesz, mivel elég korlátozottak a műkorisok lehetőségei, a hokisok miatt, akik az összes szabad órát lefoglalták a pályán. Így hát maradt a lehetőség, hogy a gyerekek órájára is bejár gyakorolni...

És én úúúgy szeretnék menni, hogy azt elmondani nem tudom. De persze a jégcsarnok a város másik végén, a napi rutin-sminket már rég lekentem magamról, és itt ülök a kis melegítőmben, a bögre tejemmel, a karácsonyi hangulatot árasztó puszedlimmel, és miközben buzgón levelet írok, a tekintetem elcsábul a Hunger Games könyvsorozat felé, és persze mindennek háttérzajt a biostatisztika füzetem ordibálása ad.

Apropó Hunger Games *.* Miért is vártam én ennyit, hogy elkezdjem olvasni ezt a könyvet? Sztereotípia… Rossz, rossz, rossz dolog!

Első nekifutásra száz oldalon átrágtam magam, az írónő könnyed, angolul is tökéletsen értelmezhető, és kellemes meglepetés, hogy a filmből szerzett tapasztalatok finoman olvadnak eggyé a könyv lapjaival. Nem igazán elképzelhető a szereplők külseje a könyven adott leírás alapján, így picit még jobb is talán, hogy a film után olvasom a szöveget. Arctalan bábuk helyett húsvér embereket látok magam előtt mozogni, és valahogy ez feldobja az egészet.

Na, megyek délig adtam magamnak pihenőt.
De még egyet: Nagy buzgó olvasásom közepette egyszer csak csörög a telefonom. Harmincas szám, nagy udvariaskodva beleszólok:

 – Halló? – hangomban szermenyi kétkedéssel, ugyan ki az aki ilyenkor kereshet? Nigga zene csörömpölt bele a fülembe, én meg csak ültem, az előttem húzódó fehér falra meredve, és nem tudtam eldönteni, hogy ez az egész egy kísértetiesen elbaszott Kör imitálás akar-e lenni, vagy egyszerűen csak valaki elmebeteg tizenéves iskola helyett játszadozik..
A második nyert, Charlie hívott. „Elmaradt az angolóra”
 – Aha, de a pásztoróra Bogival nem maradt el. – Olyan sunyi, szégyellős krahácsolás-röhögcsélést kaptam válasznak, amit bármelyik kislány megirigyelhetett volna.

Örömhír, és harsona, Steph:
Charlie és Bogi végre együtt, Bogiról pedig bebizonyosodott a feltételezésem, miszerint ő egy olyan szende szűzhercegnő, aki a többrétegű báli ruhája alatt sosem visel fehérneműt, mert csak az alkalmat, és megfelelő képességekkel rendelkező szépfiút várja.
Azt hiszem végre mindketten megkapták, amit akartak, mégis…

Charlie születésnapját pénteken este ünnepeltük, Bencéék osztálytársaival, és mivel Bogi több fiúnak is tetszett még mielőtt Charlie-val összejött volna, így a lány nem jött el a pizzériába, ahol az ünnepi fogást elfogyasztottuk.
Bencével egy hete nem láttuk egymást, így próbáltunk a perifériára húzódva romantikázni, de Charlie úgy alakította az ülésrendet, hogy Benével pont előtte üljünk, aztán egész este le se vette rólunk a szemét… Vagyis hát…
Furcsa volt a tekintete. Amolyan merengő, titokzatos, összezavart és tétova, és miközben lerítt róla, hogy boldogabb mint valaha, mégis úgy tűnt, mintha hiányolna valamit. Amikor Bence karja alá bújtam, vagy mikor teli torokból röhögve vitatkoztunk, hogy mit rendeljünk, csak szégyenlősen oldalra pillantott, de mikor Bence rendelt nekem egy korsó sört, és egy húzásra a felét kiittam nem csak azért nézett elkerekedett szemekkel, mert lányok általában mentes és ízesített „sörcsit” szürcsölnek.

Most pedig a telefonhívás…  A vonal másik végéről pedig a hangyányit zavarodott, de boldog tekintethez tartozó, remegős, nagyfiús hanghordozással beszélt velem… Furcsák a fiúk. Bence tíz perce csörgetett meg:
 – Tudom, hogy nem én vagyok az első ózdi fiú, akivel ma beszélsz! – szöveggel. Természetesen mindezt nagyon elbagatelizálva, és röhögve, de akkor is tudom, zavarja… És az, hogy honnan tudta meg?
Charlie-val együtt lógott Bence egy osztálytársa, és a pletykák terjednek. Az egy dolog, hogy nekünk kettőnknek bajunk nem lesz belőle, de mivel nem ismerem Bogit, így tartok egy esetleges  féltékenységi rohamtól.

Majd jelentkezem az ózdi kalandjaimmal!
Kitartást Pestiában!

Steph, most ózdi pletykákkal foglak szórakoztatni, amikre valószínűleg te is úgy éhezel Pestiából, mint én Debrecen az tudományos városából. Tehát nem is szaporítanám tovább a szót, eléd tárom azt a kis szívmelengető, szilánkos szerelmi történetet, amit tegnap tárt elém egy bizonyos, fekete hajú, álomkék szemű közös haverunk, akinek a nevét csak azért nem említem, mert úgy érzem, nem állok vele szemben olyan érzelmi szinten, hogy kiemeljem a nevét – főleg mert elég egyedi hangzású megszólítással áldotta meg az anyja.
Levelemben legyen a fiúcska egyszerűen csak Cs. Mondjuk, mint… Charlie? Ezaz, szóval Charlie!

Ismered Chalie-t, Steph. Láttad már azt a fényes, ében haját, ami annyira sötét, hogy már néha kékben játszik, láttad azokat a különleges színű szemeket… és te is tudod mekkora egy orbitálisan hatalmas faszfej. Persze csak civilben. Nagyközönség előtt Charlie adja a menőt, a kisvárosi főorvos elkényeztetett első szülött fiát, engem is nem egyszer a hecc kedvéért kilökött a négysávosra, miközben rám ordított:
 – Most basz el az autó! – Az egy másik kérdés hogy erre válaszul mit kapott tőlem…
Tudod, ha Charlie végigvonul az iskola folyosóján az alsóbb éves lányoknak nyíltan megremeg a lábuk, és tócsává olvadnak, míg a felsőbb évesek inkább csak diszkréten helyet foglalnak, mert alsó végtagjuk varázsütésre menthetetlenül vált kocsonyává.

Szóval Charlie – egyszóval a bunkó rosszfiú a kalandvárosból, pont az a típus, akire minden hercegnő vár, hogy elrabolja, és megrontsa. Avagy minden jókislány pont őt akarja megjavítani, mert minden egyes szépreményű  leányzó szentül hiszi: ő maga az egyetlen, aki felolvaszthatja Charlie jég szívét.

A gond csupán homokszemnyi.
Charlie szíve sose fagyott meg. És már rég meghódították.

Charlie még általános iskolában vetett szemet egy teljesen átlagos lányra, akit csak azért nevezek Boginak, mert nagyon átlagos név – na meg persze ez a neve. Bogi. A magyar lányok 95%-a magán viseli azokat jellegeket, amikkel ő is büszkélkedhet: a barna boci szemeket, a barna sörényt, az átalagos testmagasságot és mellbőséget… Hogy mégis mivel fogta meg Charlie-t, az számomra is rejtély.
Ám telt-múlt az idő, az általános iskolás hajhúzogatásból pedig középiskolás vonzalom. Amolyan: „Bogi segge a legjobb az osztályban”-féle szív, és külső nemi szerv-dobogtatás. Nem egyszer hallottam Bencétől is a Bogi seggéről, megvitattuk a Charlie-t Bogihoz fűző rejtélyes vonzalmat, viszont ahogy haladtunk előre a történésekben a rejtély szívfagyasztó megdöbbenéssé konvertálódott: Bogi került az osztálybéli áhított lányok versenyében a dobogó legmagasabb fokára.
Kételkedve néztem a Kedvesre:
 – Ne mondd már?
Bence meg csak bólintott:
 – Zoli, Charile, Peti, Duri… - és itt felsorolta az osztály hímnemű egyedeit, majd lemondóan sóhajtott.  – Mind odáig vannak érte.
Megdöbbenésem torz grimaszt erőltetett az arcomra, és szinte majd meg haltam azért a pillanatért, mikor végre élőben is láthattam a fiúk álmainak netovábbját: Boglárkát személyesen.
Steph, hidd el: mielőtt találkoztam volna a lánnyal, tényleg eljátszottam néhány alternatívával. Gettópopsival, akkora szemekkel, amikbe belefér az egész világ, esetleg a legcsodálatosabb barna hajjal, amit valaha láthattam, de…

Nem.

Bogi átlagos. Csak egy Bogi a sok közül…. És mégis ez az egy volt az, aki olyan szinten kivéreztette Charlie szívét, hogy legszívesebben csak átölelném azt a bús rosszherceg-fejét, hogy legyen egy biztos pont, ahol sírhat.

Charlie úgy udvarol ennek a lánynak, hogy ezt bárki megirigyelhetné. Minden problémájában segít, egyetlen szavára kocsiba pattan, és húsz kilómétert vezet csak azért, hogy Bogi szíve megnyugodjon, annyi csokit hordott neki, amennyit még én, megszállott csokizabáló egész életemben nem tudtam lenyomni a torkomon… Virágok, romantikus zene a kocsiból, ami a leányzó erkélyéig felhallatszik, egyszóval minden játszik, és mi az a legtöbb, amit eddig Charlie kapott?

Egy spicces csókot az erdei sátorozás keretein belül.

Igen-igen. Jöhetne a kérdés: biztos vagyok benne, hogy ez az a lány, aki ennyit jelent neki?
A magabiztos válaszom pedig: igen.
Hogy mégis honnan tudom ezt, Stephanie?
Onnan, hogy Charlie-nak van egy autója, amit még a nagyapjától örökölt. Ezer éves Ford, csaknem összeszakad, de Charlie szívének közepén úgy csücsül a karosszéria, mint a fém atom a hem centrumában. Ehhez a kocsihoz műkörmös kézzel nem szabad hozzáérni, nehogy megcsikarjuk, de Boginak azon ominózus erdei sátorozás keretén belül még azt is megengedte, hogy a műszerfalra pakolja sáros-bakancsos lábát.
Azt hittem a pofám leszakad, mikor ezt meghallottam. Onnantól kezdve tudtam: ez szerelem. Méghozzá nem is a diákfajta.

Azóta a bizonyos sátorozás óta talán egy év telhetett el. Megéltünk örök haragot, káromkodást, visszanyelt könnyeket, és ordítozást. Charlie új barátnőt szerzett – akinek a neve mondjuk legyen Szanten –, és idő közben egy harmadik nőszeméllyel még a szüzességét is elvesztette, de csodák csodájára a fiú mégsem találja a boldogságot. Szantennel szakított, bár a lány krokodilkönnyeket sírt.
Isten a tanúm, először szorítottam nekik. Teljes szívemből kívántam, hogy találja meg az örömöt a leányzók mellett, de… Semmi. Csak az elégedetlenkedés és az bizonyos űr, amit csak egyvalami tölthet be. Az igazi vonzalom.
Tudod, Steph, én azok közé az emberek közé tartozom, akik nem hisznek a plátói szerelemben. Meggyőződésem szerint egy embert csókolni kell, érezni és érinteni ahhoz, hogy igazán beleszeress. Hogy érezd, megvan-e köztetek minden amire szükség van nem csak a szenvedélyhez, hanem azon túllépve valami sokkal teljesebbhez: a szerelemhez.
Viszont az idejét nem tudom már annak, mióta nyavalyog Charlie Bogi után, évek teltek el azóta, mióta ismerem, és azóta látom a szemében azt a szomorkás kis homályt, ami csak egyetlen egy esetben tisztulna ki. Ha Bogi végre igent bólintana.
 

Bátran ki merem jelenteni: Charlie szerelmes. Amolyan igazi, rajongó szerelemmel, ami magában hordozza a mindent elsöprő, évekig kitartó békés tökéletesség lehetőségét. Az édes szavakat, a bizsergető érintéseket, az olvasztó pillantásokat, a felejthetetlen csókokat, és bámulatos estéket. És ezzel a fiú is tisztában van, és a lány is.
Mindezek után derült égből szívet hasító villámcsapásként ért a hír:
Bogi Charlie legutolsó csókját:
 – Nem állok készen egy kapcsolatra – szöveggel utasította vissza.
Charlie ezen felbuzdulva exbarátnőjét, Szantent szerette volna felkeresni egy kis alternatív etye-petyére, természetesen csak férfi identitásából kiinduló frusztráltsága levezetése céljából.

Nagy levegőkért kapkodtam. Innen, 170 kilométerre szülőföldemtől vajmi keveset tehettem egy ilyen megtévedt rosszherceg-lélekért, de azért minden tőlem kicsikarható energiával ütöttem a vasat. Beszéltem a fiúval. Azt mondtam:
 - Ide figyelj Charlie. Ne menj! Becsapod magad Szantennel Tudom, hogy nincs közöm hozzá, és nem lenne szabad beleszólnom, de a barátom vagy, és megérdemled, hogy megosszam veled, amit gondolok. Azt gondolom, hogy az a fajta szeretet, amire vársz, az minden egyes lány által megadható, viszont az, amire szükséged van, csak egy valaki nyújthatja át neked - és ez a valaki sajnos, vagy nem sajnos Bogi.
Nem azért ő az egyetlen erre alkalmas személy, mert csak neki van erre képessége, áh dehogy! Azért ő, mert őt választottad. Pici faszfej lelked összes rezdülése őt szeretné, és természetesen hiányzik neked. A mindennapjaidból, mellőled, mindenhonnan!
Én sose hittem abban, hogy zéró érintkezés nélkül bele lehet szeretni valakibe, de te rajtad látom, hogy te TÉNYLEG szerelmes vagy Bogiba. Úgyhogy határozottan azt mondom: ne menj Szantenhoz, mert azzal csak próbálsz elbújni valaki olyan elől, aki elől lehetetlen: saját magad elől.
Hidd el, nem mondanám ezt, ha nem azt látnám, hogy nem vagy szerelmes - de az vagy. És mivel én ezt az érzést olyan szentnek és sérthetetlennek tartom, hogy azt szavakkal kifejezni nem tudom, ezért mondom hogy ne menj. Maradj a seggeden!

Azt hiszem ez volt az a pont, mikor Charlie közbeszólt:
 – Jól van! Köszi. Szeretlek kajak! Nem megyek. – Viszont én eddigre már annyira belendültem, hogy csak leintettem:
 – Most jön a lényeg, kussolsz bazdmeg! Éppen belejöttem! Szóval először is, becsapnád magad. Ez engem őszintén nem nagyon érdekel, mert azt csinálsz magaddal, amit csak akarsz, de másodszor, és ez a lényeg: próbálsz megölni egy olyan valamit, ami úgyis felszínre fog kerülni, akárhogy is küzdesz ellene.. Érted? A saját érzelmei elől az ember nem menekülhet, kiváltképp ha az az érzelem valami olyan erős, mint a szerelem. A szerelmet elárulni, megcsalni meg lehet. De egyrészt felidegesítesz vele, másrészt belerokkansz. Charlie, mehetsz te Szantenhoz, de attól ugyanannyira rosszul fog esni, amit teszel azzal a lánnyal csinálsz, mint amilyen rosszul Boginak fog esni, hogy mással töltöd az időt.
Szentül hiszem: idő kérdése, hogy mikor találtok egymásra, és mikor ér véget végre ez a nyögvenyelős kapcsolat. Lehet, hogy idővel, ha végre tényleg összekeveredtek, és együtt lesztek, ki fog derülni, hogy mégsem ő a nagy Ő. Lehet. de lehet, hogy nem biztos.
Bennetek van a lehetőség, hogy olyan boldogok legyetek, mint én és Bence. Miért dobnád el ezt magadtól? Fél óra csókolózásért egy olyan lánnyal, aki iránt nem is érzel semmit?
Inkább fogd vissza magad, maradj a seggeden, és hívd el Bogit valahová, valami semleges helyre, ahol hódítgathatod. Mondom, idő kérdése… Én szorítok neked, és biztos vagyok a sikeredben.

Láss csodát, Charlie a seggén maradt. Talán mégse olyan elveszett egy lélek, mint amilyennek mutatja magát!

Amondó vagyok, szurkoljunk együtt ennek az idiótának, Steph!
A végén még tényleg boldog lesz, azzal, akit szeret.