Amit Isten az egyik kezével ad, azt a másikkal elveszi.
Kár, hogy ebbe a ritka igazságba sosem foglalták bele a régi öregek, hogy ilyen esetek fennállásán mégis mi a helyes magatartás.
Mert én nem tudok dőlőre jutni. És ez normális helyzetben zavarna, de most, hogy a fejem fele takonnyal súlyozott, ráadásul három napja nem ettem és nem aludtam rendesen, hogy ma, az utolsó kémia demóm előtt rosszul legyek, és aztán nem hogy a dolgozatra, még a kérdésekre se emlékezzek… Így, most sodródok. És olyan furcsán jól esik sodródni.
Nem azt mondom, ha eldőlnék oldalra, és huszonnégy órát egyhuzamban átszunyálnék az még jobban esne, de privilégiumot élvez a leveled. Hiszen bitang-pusztulatosan szégyellem én magam, hogy eddig nem írtam, de inkább átugrom a miérteket. Unalmasak, és tanulással terhesek.
Persze azért az én köreimben még az agytágítás sem telhet eseménymentesen. Isten látja lelkem, semmi másra nem vágytam volna, csak a sárga szövegkiemelővel felismerhetetlenül vonzóvá varázsolt kémia könyveim társaságára, de ez így nem lett volna elég izgalmas. A hétvégén, azt hiszem valahol az aminosavak meg a nukleotidok között végre felgöngyölítésre került egy régóta csomósodó ügy, amire így visszagondolva, talán kuszálódhatott volna még tovább, mert rettenetesen fáj a szívem, hogy az egész megoldódott, és minden olyan egyszerűvé vált, mint egy lendületből lekevert pofon.
Menyus barátja. Azt hiszem, még nem láttad. János – a csapott vállú, kékmellényes harci-veréb. Amíg Apám egy kék munkásruhába zárt, jószág-illatú, görcsös érzelem, addig János ez: egy kékmellényes harci-veréb. Minden tekintetben megfelelt a Menyus által támasztott sztenderd férfiideállnak:
-
Nagydumás és vicces
-
Kalandos életű és valahol a ráncai között, a szeme csillogásában misztikusan vonzó
-
Férfi létére kiválóan főz, és természetesen kőműves, mint a Nagyapám, az Apám, és persze mindenki aki valaha kapcsolatba lépett Menyussal.
Jól is kezdődhetett volna, de végül mégsem úgy indult minden, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva. Pár hetes előkészületek, telefonos egyeztetések előzték meg az első találkozást, amihez Menyus hatalmas reményeket fűzött – dózer helyett fehér lovon érkező verébherceget, János pedig egy ötezer fontért megvett gyémántgyűrűt, amit gondosan a bőröndjébe is tett, de a reptéren elkeverték a csomagot. És az egy dolog, hogy a gurulós bőrönd elveszett, de benne a milliós gyűrű is, de még ennek tetejébe oda állított üres kézzel Menyus elé, semmi mással, csak a magyarázattal:
– Lett, lett volna ajándék, csak hát a repülő…
Öreg hiba volt. Menyus falusi királylány. Ha a falusi királylányhoz – meg a paraszthoz is – vendégségbe mennek, első pillantás az érkező kedves vendég markában szorongatott ajándékra esik. Üdvözlet, barátságos, elismerő kézszorítás csak és kizárólag az ajándék – friss, kertből szedett gyümölcs, erdőből hozott tinóra, vagy éppen csak lepárlódott házi pálinka – átadása után következhet.
János, Menyussal való első találkozása pillanatában már több tíz éve külföldön élt, bár egyszer ő is egy magyar kis faluba született, de azt rögtön kihangsúlyozta: nem a szokások rabja. Akár így volt, akár nem, az üres kézében akkor sem lapult semmi, és bár élőben is éppolyan megnyerő volt, mint telefonon, a tövisnek a sebe ott maradt Menyus ajándékot, mint mérvadó gesztust rögzítő szívében.
Teltek a hetek, és rá kellett jönnünk: Jánost övezi a balszerencse. Legközelebbi hazaútján a taxija karambolozott, és másfél hétre kórházba került. Rákövetkező alkalomkor a bankkártyáját, és vele együtt az egész pénztárcáját kavarta el a reptéren, és még sok minden egyéb finomság kerekedett úgy a harci-veréb körül, mint a forgószél, Menyus szívében a tüskehegynyi seb pedig egyre inkább elmélyült.
Találkák jöttek-mentek. A sebek pedig csípősen marnak, ha só éri őket. Jánosból pedig rendszerint úgy pergett a só, mint a cukor. Az édes dolgok elkábítják a falusi királylányokat, de a seb sózását még egy edzett harcos is nehezen bírja. Menyus pedig nem egészen az a harcos típus – János viszont igen. Egy igazi harci-veréb.
Menyus sebe mélyült, a széle pedig nagyobbra szakadt – szarkasztikus, sokat sejtő megnyilvánulásai pedig igazi királynő képét festették. A harci-verebeknek meg nincs is más szebb e világon, mint egy igazi, eszes, falusi királylány. János úgy beleszeretett Menyusba, mint annak a rendje, Menyus pedig egyre szurklódóbban nézte-nézte-méregette a körülötte repdeső verebet.
Persze ehhez a másik oldalon hozzájárult Apám. Az a kék munkásruhába szorított joszág-illatú, görcsös érzelem, ami úgy tajtékzott, hogy azt bármelyik háborgó tenger megirigyelhette volna. Mindig is féltékeny, „enyém az, és senki másé” típusú ember hírében állt, és bár férfi voltából fakadóan félrelépett, egyet sosem lehetett neki felróni: Azt, hogy szerette Anyámat. Úgy igazán. Ahogy egy életben csak egyszer lehet, úgy, amit nem felejtesz el, akármilyen kurva csináltatja fel magát veled…
Amíg Menyus kapcsolata tüskés, zegzugos szárba szökkent a harci-verébbel, addig Apám oldaláról megszületett a legújabb féltestvérem, Anna. – Róla majd egy kevert érzésű sóhajtás kíséretében, egy új levélben… – Apám pedig frissen született gyermeke mellett a karját adta volna azért, hogy visszajöhessen. Borús hónapok voltak azok.
Menyusnak is, és nekem is.
Apám minden dühkitörése annyira jött váratlanul, mint amennyire mindkettőnket halálra rémisztett, és akkoriban még nem voltam olyan kapcsolatban Menyussal, hogy sziklaszilárdan kapaszkodhattunk volna egymásba. Ő úgy látott engem, mint egy kizárólag magával törődő, önző tizenévest, aki ha a fejünk felé borult a vihar, csak egyetlen egy fogódzkodót keresett: a barátját. Nem kellett mondania, tudtam: Gyűlölt érte. Én pedig őt láttam egy eltévedt csónakban egyensúlyozó, gőgös királylánynak, aki egyszer csak a nyílt tengeren találta magát, és nem tudta, hogyan navigáljon két pengeéles zátony között úgy, hogy ne süllyedjen el. Szántam és lesajnáltam érte. Azt hiszem, ezen időszak pecsétje még sokáig látszódni fog rajtunk…
Nem tudom mikor és miért ért véget ez az szakasza az életemnek, de még most is érzem a megkönnyebbülést, ahogy az emlékek végére értem. Talán a csónak másik oldalán én is a kezembe vettem az evezőt, aztán ketten együtt már jobban haladtunk… De azért kiült rajtunk a megfeszítés, János szívébe pedig végérvényesen beette magát a bizonytalanság és a kétkedés. Merthogy ott ez a férfi a múltból, aki a gyerek miatt levakarhatatlan, és csak úgy, hirtelen felindulásból elszakítja a telefonzsinórt, vagy lerúgja a redőnyt…
Tüske ért tüskét, és a vak is láthatta, hogy ebből jó nem sülhet ki.
De a szerelmes verebek kitartóak, az elsodródott csónakban evező királylányok pedig kétségbeesettek. Egy távolról érkező madárdal hangja pedig magában hordozza a szárazföld reményét. Talán ezért tartott ki János mellett Menyus.
A csónak hirtelen ért partot – szeptemberben egyetemre mentem, és a szüleim azóta úgy állnak mögöttem, mint talán legutoljára a születésem előtt. A legkisebb óhajomat is támogatják. holott igyekszem nem visszaélni a helyzettel….
A veréb-ének tényleg elvezette a királylányt a biztos talajra, aztán szembesülhettek egymással. A veréb pici volt, incselkedő és csalfa, de mindenekelőtt jelentéktelen kis semmiségnek tűnt azokhoz a nagytestű madarakhoz képest, akik a szárazföldön várták a királylányt.
A kétségbeesés, a hanyagolás elkeseredett lépésekre sarkall. A harci-veréb vérfagyasztó bukórepülésbe kezdett, olyanba, amilyennel biztosan felhívhatta magára a királylány figyelmét, viszont az nem volt biztos, hogy időben felfelé is tudja majd ívelni zuhanását.
János hazudott Menyusnak az egészségi állapotáról. Tekintve, hogy Menyussal az elmúlt kilenc évet az infarktus utáni lábadozásban élő Papa gondozásával töltöttük, ez egy olyan pont volt, ami akármilyen elkalandozott királylány összes figyelmét egyetlen helyre tudta volna koncentrálni.
Viszont az agydaganat talán kicsit túl komoly betegség, a gyerek meg csak idegsebész szeretne lenni már egy pár éve, meg aztán ha műtenek, utána nem ülhetsz autóba, még akkor sem, ha olyan harciveréb vagy, mint amilyen a János.
Sok érv szólt ellene, de végül nyilvánvalóan kibújt a szög a zsákból, a királylányok pedig gyűlölik, ha a bolondját járatják velük.
A zuhanórepülés Menyus bizalmába került, a blöff miatt elfutott a királylány.
És én nagyon sajnálom a verebet, Stephanie.
Akkor is ha nem kéne. Akkor is, mikor a hétvégén Apám friss sülttel várt haza, és úgy fogyasztottuk el a vacsorát az asztalnál, mint régen… Réges régen… Nem tudok úgy ránézni Apámra, hogy ne jusson eszembe egy szárnya szegett kisveréb, és egy bizonyos távolról felém szálló madárdal, ami még a legsötétebb felhőkön át is eltalált hozzánk.
Emlékszem a dalra. Jobbat ígért. Azt mondta: elmúlik.
De emlékszem a viharra is. Arra, hogy mennyire féltem, hogy azt gondoltam: sosem lesz vége.
És emlékszem a vihar előtti időkre is. Arra, hogy mennyire imádtam megtapogatni Apám hatalmas, kemény pocakját, elmerengve azon, vajon mikor fordul ki belőle a kisbaba. Arra, hogy Apám bajsza szőke, a haja pedig ugyanaz a kusza barna kóc,mint az enyém. Arra, hogy mikor az első lovát megvette az öröm, és a jószág szaga úgy beleitta magát a lényébe, hogy sose szakad már ki belőle. Emlékszem, és hallom is, mert ez is egy madárdal. Azt mondja: lehet még ugyanúgy.
Tényleg lehet?
Csónakban sodródok, Steph, és Bence ül előttem. Egyedül nem bírom az evezőket,és a sok madárdal miatt amúgy sem tudnám merre vegyem az irányt. Bence nem hajlandó evezni. Azt mondja: lusta. Aztán előrehajol, megfogja a kezemet, és a szemembe néz. Nyugtatóan mered rám, nekem pedig a kétségbeeséstől és a tehetetlenségtől majd kiesik a szívem.
Érzem, hogy megfogja a kezem. Meleg az érintése az idegességtől fagyossá vált ujjaim körül.
– Nyugodj meg. Elmúlik. – Imádom a mosolyát. Még akkor is, ha nem látom. – Amúgy meg, csak kérdezd meg magadtól: számít ez az egész?
Egyértelmű a válasz:
- Nem.
És tényleg.
De azért… Jól esne kicsit nyugodtabban szemlélni a távolban, a ragyogó napsütés felhőkszűrte fényében ringó szárazföldet….
Válasz:
Először is: köszönöm. Tényleg. A szófosási képességeim ismeretében nem is vártam el az azonnali választ, sőt a késeivel is épp olyan boldog vagyok, mint bármivel - sőt kicsit izgatottabb is :)
Teljesen beváltottad a hozzád fűzött reményeimet: olyan voltál, amilyennek szerettelek volna. Elmondad, amit hallani akartam, és azt is amit nem - mind a kettő jól esett.
Természetesen előttem is felsejlett a hibáim bagatelsége - de azt hiszem nem igazán törődtem velük, miután egy brutális hétfői nap lezárásaként azt éreztem: írtam valami tűrhetően szépet.
Igazad van - a körülményeimhez képest javítottam, remélem így már kesébé kilógóbb a vége - viszont a madárdalhoz és a viharhoz ragaszkodom. Mert azok tényleg azok :D
Köszönöm neked még egyszer!
Jövök neked eggyel:
guule