Mikor reggel édesre éhezve kacskaringóztam be a konyhába, és szimatoló orromat a hűtő hidegébe dugva kerestem az enyhet adó tortát, akkor csapott meg a konyhaasztal szélén, közvetlen a radiátor mellett hagyott sütemény lomhán elterülő, fojtón-édes szaga.

Egy ideig csak kapaszkodtam a hűtőajtóba. Keserűségemben előrebukó vállam, lefelé biggyesztett alsó ajkam, de még a jégszekrény falához tapadó angyalkás mágnes messzeségbe révedő tekintete is a csokitortát siratta. Azóta sem ettem olyan finomat.

Menyus viszont amilyen rossz visszapakolásban, olyan jó kitálalásban – márha van mit persze. Olyanok vagyunk mi ketten, Steph, mint két fiatal lakótárs. Ami tekintve, hogy még csak egy hete meresztem itthon magamat Debreceni száműzetésem után, teljességgel jelentheti a csöbörből vödörbe szituációt.

Mi jellemző két fiatal lányra? Az, hogy pénzük az van, kapják az aggódó családtól. Na igen, de mit csinálnak a pénzzel? Az egyik felét raktározzák valami mesebelien dimenzionált, és folyton folyvást rettegett – ám soha el nem érkező – ínséges időkre, a másik felét pedig olyan holmi fontos dolgokra költik, amik lelkileg degeszre tömően táplálóak, na de étkezésileg? Menyus az egyetlen szent kocsijára költ, én meg a ruhák bűvöletében élek, így mikor reggeli portyára indulunk a hűtő irányába, minduntan az a keserű látvány fogad: nincs mit enni. Megint.

Ilyenkor általában Menyus szúrós tekintete összeakad az enyémmel, aztán mind a ketten a másikat hibáztatjuk a hűtő kongása miatt. Miután megelégeljük cél nélküli, néma küzdelmünket, már csak a rend kedvéért, és még véletlenül sem a remény végett, de vetünk még egy leltározó pillantást a fényes hűvösség mélyére. Három hete főzött mustáros hús, torma, negyednyi űrtartalomra fogyatkozott savanyú befőttek, na és csoki… Csoki az dögivel.

Ekkor szoktam magamnak megengedni egy lemondó sóhajt, ami nem mást, mint Menyust, és az ő sajátos, csokival fogyókúra módszerét illeti, mert az oké, hogy nála működik, amíg a harmadikosok matek dogáját javítja, de nálam már az ötödik elnyomott balatonszelet se használ, mikor a sejtciklust kéne a fejembe töltenem.

Summa summárum, zsírosdeszka és friss zöldség lett a jussa a hangonyi és az ózdi királylánynak, terítés után elfoglaltuk a minket megillető helyünket az egymással szomszédos asztalfőn, és nagyokat sóhajtozva a csípős paprika elementális, ám koránt sem előrevárható ereje végett, toltuk magunkba fejedelmi reggelinket. Azért a harmadik falatnál már kezdtem érezni, hogy soha jobbat, de még mindig nagyon irigyeltem azt az újhagymát, amit Menyus majszolhatott, én  nekem viszont Bence majdani, délutáni érkezése végett marasztalnom kellett.

Mikor már éppen azt hittem, hogy kiserken az ajkam szélén a vérem a paprika erejétől, és ezért fájdalmamat gyümölcsteám heves vedelésével akartam csillapítani, Menyus egyszer csak intőn felemelte mutatóujját, én meg hirtelen azt sem tudtam, hogy most akkor fulladjak meg, vagy hagyjam kiégni a bőrömet, vagy mi is édes szülém célja?

Ekkor jött a tájékoztató mutatás az ablak felé.

Lehet még nem mondtam neked Steph, de macskák álltak a házhoz. Még pedig milyen macskák! Naponta kétszer-háromszor is megfordulnak az ablakunkban, a párkányra kitett tejes tálnál, na de az estét azt máshol töltik.

Menyus szoktatta hozzánk őket a minden este gondosan színültig teletöltött kis tálkával, amit aztán a macskák olyan hálás karakánsággal lefetyelnek nap mint nap, hogy mellmagasságig tejcseppes az egész ablak.

Ekkor is ez történt. Dialy macska number one, azaz Hitler, mivel bundája pont az ominózus, kis bajusznyi helyen koromfekete, egyszer csak felugrott a párkányra, pontosan velem szembe, és még Menyus tulajdonképpen rám mormolta a Harry Potter filmekből ismert „Immobulus!” varázsigét, addig Hitler ijedt, vérmesen kerek és átható üvegzöld tekintetét rám vetette. Pillantását viszonoztam, majd kimért mozdulattal lehelyeztem bögrémet az asztalra, amíg Mein Führer a tál felé indult, nevéhez egyáltalán nem illő, szinte ugráló, idegbeteg lépteivel.

Nagyon sóhajtva néztem fel Menyusra.
 – Szerinted nyáron engedi fogják, hogy megsimogassuk őket?
 – Nagyon remélem – mondta erre elmerengve. Ajkamat összepréselve vettem észre, hogy a két darab omega 6- halolajat tartalmazó lágy kapszula, érintkezve a forró bögrém falával megolvadtak, és reáragadtak az üvegpohár szélére.
 – Inkább vedd be.
– Nem! – haraptam rá alsó ajkamra, majd akkurátus mozdulattal leszedtem a gyöngykapszulákat. – Ez a bögrém szeme.
Az egyik azonnal szemmagasságba tapadt, a másik viszont sehogyan sem engedelmeskedett az akaratomnak. Lemondóan csóválva a fejemet emeltem fel a bögrét:
 – Küklopsz!

Fáradtak ezek a reggeli mosolyok, Steph. Amolyan ágyba kívánkozóak, mást, álmodósat kívánóak.
Láttam ezt a merengős mosolyt Menyus arcán, ahogy a tejet lakmározó macska felé fordította a fejét, tudtam, a mosoly nem a Hitlernek, és nem is az utána váltásban érkező vagány Cirmosnak szól, hanem Dorisznak, az első itteni macskájának, aki ráült a traktor kerekére, a traktor pedig beindult.

A gyümölcsteám remegéséből láttam visszatükröződni az én mosolyomat is.
Azt viszont, hogy én hova vágyok…
Hirtelen elmondani lehetetlen, aztán a végén mégis egy szóval letudható.

Tudod, Steph, azért mégiscsak szépek ezek a reggelek. A folytonos tékozlás-kuporgatások miatt szűk menüre szabott reggelikkel, a jövő-menő macskákkal, és a mosolyokhoz mérten kába napfénnyel.

Szépek, mert nem mindig élvezhetem őket. Szépek, mert tudom, nem örökké lehetek része.

Avagy:
a Mamával bármikor tudom éreztetni, hogy ő az én anyukám.
De Menyus…

Tudod, Steph, mondhatom én akárhogyan hogy Menyus igazából a nővérem, és nem is az anyukám, azért akadnak olyan jeles alkalmak az évben, mikor picit elhomályosodik az érzelmi éleslátásom, és úgy látom kettőnk kapcsolatát, mint valami amorf, képlékeny, ám nagyon értékes valamit. Ilyen ez az anyák napja is.

Akárhonnan is nézem a helyzetemet szerencsés vagyok az én bagatell szerencsétlenségemben. Lehet akármilyen érdekes is a viszony Menyus és köztem, a minimum amit tehetek, hogy fejet hajtok a harci álláspontok előtt, és inkább reálisan nekiállok kiboncolgatni a miérteket. Ezt is tettem. A mai nap pont meg is felelt minden okfejtésre, mivel az egész fejem úgy teletömődött a hirtelen jött megfázásom miatt különböző váladékokkal, hogy szinte azt is alig hallom, amit a mellettem lévő beszél. Így, amíg én az anyák napi szál rózsákkal szaladgáltam háztól házig, addig a világ egy lassan morajló forgatagként vonult el szemem előtt, és a szabadkozások:
 – Csak megjelenek, aztán nem adok puszit, mert mindjárt elfolyik az orom – közepette maradt elég csendem arra, hogy meghalljam a saját, berekedt hangomat.

Arra a következtetésre jutottam, hogy anya csak egy van. Nem csak nekem, mindenkinek. És ha még  az olyan nyomi is, mint az enyém, a nyomiság nem ad okot arra, hogy ne értsük meg édes szülénket. Arcomat taknyos  zsebkendőbe, könyökömet az asztalon támasztva meredtem a szélviharos májusi tájra, és arra jutottam, végülis érthető az én Menyusom.

Hiszen tanító néni. Sok-sok buksi tanítója, most jelenleg kilenc  éves kis manók ugrálják őt körbe nap mint nap, és várják tőle a lelki eledelt. Menyus pedig osztja. Két kézzel. Egy általános iskolába jártunk Menyussal, ő tanítani én tanulni mentem minden nap, és nem egyszer visszahallottam, milyen keményen fog, és milyen következetes… És mennyire szeretik.

Gyakran aztán arra értem haza, vagy vártam, míg megérkezik, hogy ebben a nagy szeretetben és gondoskodásban végül én maradtam utolsónak. És, ha ezt az elején még bántam is, a végére úgy éreztem, ez is csak egy különleges bánásmód, amiben nem mindenki részesülhet. Mára már biztos vagyok benne: nem rossz dolog tanító néni lányának lenni. Hacsak nem furcsa egy picit, hogy van 30, négy évente cserélődő gyereke, és egy állandó, azaz én magam, avagy a legnagyobb nyomi a sok kicsi közül kinőve.

Két orrfújás között elmerengtem azon is, mennyire nehéz eset is vagyok. Csökönyös, mint egy szamár, tényleg az átlagon felül önfejű. Okos is vagyok... Nem a legokosabb, nem különlegeses lángelme, de egész hamar fog az eszem, és ez a büszkeségen túl nagyon sok bosszúrágra is okot ad. Az idő előrehaladtával egyre több lexikális tudást halmozok fel, és ezért egyre több mindenhez értek, aztán olyan dolgokba is beleütöm az orrom, amik csettintésre felidegesítik jóanyámat.
Ezt leszámítva nálam a kitűnő mindig is csak egy lelkiállapotként létezett, meg persze gömbölyded számokként az ellenőrzőben. A valóság pedig úgy mutatkozott meg, mint a nagy, bogárbarna szemű kis nyomi, aki el-elsüpped az emberi kapcsolatok ingoványos talaján. Ahogy növök fel, egyre inkább megállom a helyem. Úgy érzem, már nem merülök nyakig, csak bokáig, ha barátkozásról szó, viszont nagyon gyakran megesik, hogy még a fejem búbja sem látszik ki, ha Menyust érinti a kapcsolati téma.

Merthogy nehéz velem, az egy dolog. No, de vele is! És most nem csak arról beszélek, mikor nagy szúrós szemmel rám néz:
 – Eredj, és takarítsd ki a szobádat!
 – De hát mindjárt viszem mindenemet Debrecenbe…
 – Nem magyarázod meg!

Hanem ugye a Bence-mizéria, az öltözködés, meg minden olyan női nyavalya, amin két lánytestvér képes hajba kapni. Aztán nagy duzzogva kiértünk Hangonyba, kezünkben egy-egy szál liliommal, és boldog anyák napját köszöntünk a Mamának.

A Mama persze nagyon örült mind a két lányának, de ennek az évnek a forgatókönyve egy picit máshogy zajlott. Egyrészt ugye nem kaptam se levegőt, se puszit, de még almáskalácsot sem, mert az ablakhoz kellett ülni, figyelni a szomszéd nénit, akinek a lánya nem tudott hazajönni anyák napjára Pestről, ezért Menyus becsempészett az udvarra egy nagy csokor virágot. Mert Menyus ilyen. Minden kislányra és édesanyjára nagyon vigyáz.

Szóval ültünk a félig leeresztett redőny mögött, egymásra tornyozva, mint a mesében, és lestük, ahogy a szomszéd néni a vezény-telefoncsörgetésre kijött az udvarra, és hopp a kapuban ott várta az a hatalmas virágcsokra. Volt nagy ámulás, meg kezet meghatottan a szájhoz emelés. Menyus meg a Mama nagyban mosolyogtak, én meg boldogságosan próbáltam feljebb szívni a nyákot az orromban.

Aztán sem volt almás kalács. Mama kiment lecsós husit csinálni, Menyussal meg kiültem a verandára, és meghallgathatta az előadásomban a csontszövet első két oldalát.

Furcsa. Sosem igényeltem, hogy tanuljanak velem, most viszont… Igazából az sem érdekelne, ha mást csinálna a velem szemben ülő, csak mikor abbahagyom, akkor kéne megszólalnia:
 – Gyerünk, csak még egy oldalt!

Juditnak bezzeg könnyű. Az ő anyukája orvos… Órákat szoktat együtt tanulni. De az én anyukám nem orvos, hanem tanítónéni. És nem is egészen anyuka, hanem Menyus. És jobban belegondolva, azt hiszem mindezzel én nyertem :)

Valamelyik nap – a jó múltkorában –, épp tajtékozva trappoltam le az emeletről, hogy nem tudom puklimentesen felfogni egy egyszerű lófarokba az én már majdnem derékig érő barna sörényemet, és most fogom, és levágom az egészet a francba. Menyus meg nézett rám, kinevetett. Kinevetett az a majom, holott tudja, hogy a normális emberek haja, főleg a mosástól számolt zsírosodás harmadnapján már szinte magától rendeződik lófarokba, de az enyém? No cooperation. None.

Leültetett a kissámlira, és felfogta a hajamat. Olyan szorosan… Mint mikor alsós voltam, és derékig ért a hajam, és minden nap lófarokban hordtam, mert Menyus tudta, hogyha le lenne engedve, nem bírnék magammal. És igaza volt.

És talán, Steph, sok mindenben igazuk van. Abban, hogy nem tudtam volna kilenc éves vadóc fejemmel mit kezdeni azzal a deréig érő loboncommal. Pedig gyűlöltem a lófarkat. Azt akartam, hogy szabadon lobogjon a hajam, mint valami mesehősnek, de mégis… sose engedtem ki.
Igaza van, hogy körbeküld a család összes női tagjához egy szál rózsákkal, még olyan betegen is, mint most, hogy alig állok a lábamon, mert ő tudja, mennyire örülnek. Tudja, hogy ez az ő napjuk.
Hogy néz rám nagy méltatlankodva:
 – Már megint hogy nézel ki? – Mert az ő korában nem így jártak a tizenkilenc éves lányok. Meg aztán, lehet, hogy tényleg nem passzol a felsőm meg a nadrágom.
Igaza lehet, hogy ki kéne húznom fektével a szememet, és hagynom kéne a szemöldökömet. Hogy le kéne vágnom a lábujjamról a körmöt. Ahogyan beszél apámról. Nem is az, hogy még mindig szerelmes, ez mindenkinek nyilvánaló, csak neki nem. Hanem a sérelmekről, amit mint nőként megélt, és amit soha semmilyen körülmények között nem szabad egy nagybetűs Nőnek tűrnie. Talán igaza van az első szerelemről, az övéről, és Bencéről is. Hogy elmúlik.

De olyan jól esik vitatkozni vele.
A hajamról, a ruhámról, a sminkemről, arról, hogy undorodom a lábujjkörmöktől, és persze élete nagy kérdőjeléről, Apámról is.

Tudod, Steph, azért csak megvan annak a világosabb oldala, hogy felnőttünk. Így már sokkal másabb ránézni az anyukánkra. Most már nem csak azt a számunkra legszebb nőt látjuk, aki a legtöbb szeretet adta, hanem az asszonyt, aki a hibáival együtt felnevelt, akivel éveken át civakodhatunk, és ezen felül: menthetetlenül, és megmagyarázhatatlanul, nagyrészt valami nemtelen hála miatt: szeretjük.

És ez olyan jó.

A vizsgaidőszakom! Könnyeket csal a szemembe a puszta gondolattal járó boldogság.  Elcsépelt mondat, és sose gondoltam volna, hogy egyszer értelmét nyeri, de komolyan, Steph: ez volt életem eddigi legkeményebb hónapja. Ehhez képest az érettségi időszakom ovis babázásnak tűnik egy meleg kuckóban… És most nem csak a végre valahára magam mögött hagyott 1200 oldal, fizikával vegyes kémiáról beszélek… Ha csak  a tanulással kellett volna foglalkoznom, valószínűleg nyávogós levelek tucatjaival bombáztalak volna, de sajnos, nem így alakult.

Ez az egy hónap… De vegyük inkább három hétnek, eddigi legembertpróbálóbb időszaka volt csekély tizennyolc évemnek. Kezdve ugye a semmiből, de tényleg, tipikus „bolhából lobogó tűzzel égő elefántot” típusú , Menyussal lefolytatott vitánktól, amiről ejtettem már pár szót az előző, csodálatos autokorrekciókkal tarkított levelemben. A vége a vitának, és kezdete a hidegháborúnak ugyebár az lett, hogy kivonultam Mamához pár kiló tömény kémiával, és mázsányi szomorúsággal megpakolva, és próbáltam úgy egyensúlyozni a kettő között, hogy fejjel belebukjak a kémiába, és kis szerencsével csak enni, WC-re, meg persze napi egyszeri sorozatnézésre jöjjek felszínre belőle.

Ami kezdetben ment is valahogy, aztán ahogy teltek a napok, és a háború egyre-egyre hidegebb lett, úgy kezdett Mamának szöget ütni a fejébe néhány dolog. Van neki egy lánya meg egy unokája. Ha a lánya hívja őket telefonon, fél perc nem telik el míg megszakad a vonal, meg aztán, Menyus normálisan naponta meglátogatja a szülői házat, most meg? Egész héten ki se merészkedik Hangonyba. Na mégis hogy van ez?
Mama – szerény véleményem szerint túlságosan is hamar –, arra a következtetésre jutott, hogy mivel én vagyok a fiatalabb, az okosabb, és természetesen mivel Menyus csak az édesanyám, így rám szabták azt a kutya kötelességet, hogy minimum krokodilkönnyeket ejtve, és természetesen térden csúszva esedezzek bocsánatért. És mikor rákérdeztem, hogy tulajdonképpen, miért is? Mert ha még három percet vár, akkor nem kell értem jönni Bencéékhez? Mert végül is ő minősített kurvának, és tudatta velem, hogy nemhogy az orvosi elvégzésére nem leszek képes, csak arra vagyok jó, hogy széttegyem a lábam egy bumfordi-fejű Bencének, aki nem mellesleg jó pár éve az "aktuális szerelmem" szerepben tetszeleg? Meg persze én vizsgázok 600 oldalból, és nekem kéne a nyugodtság ugyebár... 

Mindez természetesen nem igazán állt helyt a jövőképemként. A könyököm és pár kémiakönyv alatt roskadozott az asztal, a fejem meg felváltva fogadta Mama intő szavait, meg a különféle csodás képleteket. Telek-múltak a napok, a hidegháború csak nem melegedett, és valahol a szénhidrátoknál, új fordulattal gazdagodott az egész vizsgaidőszakom.

Az elmúlt félévben angol terminológiát is felvettem, három kreditet érő kis szösszenet volt, tulajdonképpen első lépcsője kellett volna hogy legyen a profex nyelvvizsgához vezető útnak. De, milyen az én nagy szerencsém: kaptunk egy olyan 68 éves amcsi tanárt, aki a kiskapukat kereső magyar egyetemisták álmának is beillett volna. Bob Biggers: Szegecses karkötő, túrabakancs, ősz körszakáll, és végtelen, de végtelen mesék az elmúlt éveiről, amelyek alatt minden egyes szemesztert egy másik európai nagyváros egyetemén tanított. Igazából nagyon örültem – amíg a középfokú nyelvvizsgásokkal tulajdonképpen benyalatták az orvosi angol könyvet, addig mi… Rajzoltunk egy csontvázat? Úgy az egész félév alatt.

Aztán kb. a szemeszter közepén jött a hír: Bobot kirúgták, financiális okokra hivatkozva. Még a félévet letaníthatja, aztán szélnekeresztik. Szomorkodtam is miatta rendesen, olyan szánni valóan adta elő magát, aztán miután közölte velünk, hogy távozik, megígérte, hogy függetlenül mindentől, mindenkinek ötös lesz a félévi jegye. Örültünk is, mint majom a farkának: 3 kreditnyi ötös, azért még testvérek között is jól jön.

Aztán eljött a vizsgaidőszak, és csak teltek a hetek, és csak nem került be a neptunba a jegyem. Kérdeztem az angolos csoporttársaimat, hát nektek? Ó, hát nekik még a szorgalmi időszak végén bekerült. Na mondom, ez az én formám! Így hát gondoltam egyet a szénhidrátoknál, és ráírtam Bobra, hogy mi a helyzet? Két hét, vége a vizsgaidőszaknak, jegyem meg még mindig nincs…

Ahogy haladtunk előre a beszélgetésben, úgy vált egyre furcsábbá a helyzet. Bob hamar azt kérte, hogy menjek be Debrecenbe, és intézzük el együtt,  de mondtam, hogy erre no chance, tudniillik éppen az ország távolabb eső csücskében kémiát töltök a fejembe. Itt, azt hiszem, abba is maradt a csevej egy pár órára, hőzöngtem egy kicsit magamban, de gondoltam, majd a kémia vizsga napján megoldom a jegy beíratását. Aztán, láss csodát! Még aznap beírásra került a jegyem.

Hálálkodó üzenetet küldtem Bobnak, aztán mintha ez egy lavinát indított volna el… Várj, Steph, megmutatom:
„What? Should I say -- you are so beautiful and sexy”
A szívem akkorát dobbant, mintha félre nyeltem volna egy liter vizet. Nagyon visszafogottan válaszoltam:

„What can i say to that? Act of fortune chemistry made me retarded” – Mindeközben csak az járt a fejemben: Menyus is tanár, és Ő sose tenne ilyet! Oké, oké, ő mondjuk hat évestől tíz éves korig tanít, de akkor is. Ez nonszensz. De hamar kaptam olyan választ, ami még lejjebb sodort a leejtőn:

„No. It kept you the same smart ass you were in class” – Azt hiszem ekkor már csilingeltek a vészharangok.

„Sorry for pulling your nerves all time long. I know how hard it is to tolerate me sometimes” – szólt a még mindig illedelmes válaszom, majd:

„Oh, no, not my little guule. If you haven't ran today come over and let me chase you around my flat” – ezek után, sutba vágva a tényt, hogy mennyit kóstál az én ezüst fénnyel csillogó almafónim, elhajítottam a készüléket egészen a szomszéd székre, és a védekezően a fejemre húztam a kémia könyvet.

Steph… Én… Egész életemben nem éreztem még magamat ennyire furcsán. 

Egy részről nagyon dühös voltam – mégis hogy gondolhat ilyet egy ember? Hiszen, ha kicsit igyekezett volna, akár az unokája is lehetnék!  
Másodszor pedig kétségbeesve kerestem az emlékeimben bármely olyan reakcióm után, ami akár a legkisebb reményt is ébreszthette ebben a beteg férfiban. De… Nem, nincs, sosem volt, semmi ilyesmi! Bobot első látásra egy olyan nagybácsinak képzeltem, aki idióta vicceket lő el, és éppen ezért nem szívesen ülnél mellé a vasárnapi ebédnél, de ettől eltekintve mindig olyan tisztelettel viseltettem iránta, amilyenre Menyus gyerekkorom óta intett a tanárok felé.

Elképesztő milyen gyorsan átértékeltem az egész vele töltött félévet – persze aznapra több kémia már nem fért a fejembe, csak egymást kergették a megbotránkozott gondolataim. Csúsztam is a heti beosztással rendesen… Nagyon örültem!

Más értelmet nyert Bob kalandos, egyetemről egyetemre vándorló, világjáró élete. Fiatal lányok tömegét láttam magam előtt, néhányat megesve, néhányat pedig hasonlóképp felháborodva, mint ahogy én is éreztem magam.

Aztán jött a hír egyik csoporttársamtól: neki sincs beírva az angol jegye, és Bob az ő üzenő falára is enyhén provokatív viccet posztolt ki, csak úgy, a nagy hallgatásból. Rögtön bemásoltam a csoporttársamnak – aki egy nagyon vonzó, nagyon dekoratív, rövid, fekte hajú lány –, a cseppet különleges beszélgetésemet a volt angoltanárunkkal, és szerencsére hitt nekem a lány.  Ketten is hőzöngtünk egy sort, majd sok sikert kívántunk a másiknap a vizsgaidőszak hátralévő részére.

Aztán jött az izgalmas rész: osszuk meg a hírt a családdal!
Mama csak arra volt kíváncsi, hogy ez helyileg hol történt, és mikor mondtam, hogy itt a verandán, majdnem kifordult a kanapéból, feledve fájós derekát, és mellkasába ágyazott pacemakerét, hogy ő most azonnal felkerekedik, és agyonüti azt a nyomorultat, akárhol bujkál a házban. Kis magyarázás után lenyugodtak a kedélyek, és Mama elmesélte saját, sokkal, de sokkal hátborzongatóbb eseteit az élete során útjába akadt erőszakosabbnál erőszakosabb férfiakkal, akik, tekintve Mama leánykori adottságait, annyian voltak, mint égen a csillag. Ha én olyan vagyok, akin egy pillanatra megakad a járókelő szeme, akkor Mama olyan gyönyörű volt, aki miatt megállsz az utcán, utána fordulsz, és még élsz nem felejted el. Ezen szépség, társítva egy nagyon szegény társadalmi státusszal, elhelyezve az ötvenes éves derekán, semmi jóval nem kecsegtetett.

„Senki nem fogja szánni egy nincstelen bányász megerőszakolt gyönyörű leányát” – megdöbbentően sokan gondolkodtak így. Ahogy Mama mesélte – és hangjában még jó hatvan évvel az esetek után is kicsendült a csontig hatoló rettegés –, minden ügyességére, és nem egyszer a zsigerei legmélyéről összekapart erejére is szüksége volt ahhoz, hogy menekülőre foghassa a dolgot.

Menyus azt mondta: szokjak hozzá. Ez volt az első eset, ki tudja mennyi akad még az utamba. Mindezt persze olyan magától értetően adta tudomásomra, mintha ez egy dicsekedésre méltó dolog lenne: megakadt rajtam egy pedofil állat szeme.

Ó és Menyus! Majd elfelejtettem! A vizsgaidőszakom első, és legutolsó kanyara is hozzá kapcsolódik. Még ki sem hevertem a Bob-incidenst, már nyakamba zúdult a következő kör. János – emlékszel rá biztosan –, még mindig reménytelenül szerelmes, és mindent megtenne Menyusért… És ezt annyiszor szeretné elmondani neki, amennyiszer csak lehet. Na a makacs királylányok pedig nem igazán szeretik a fejük felett kamikázézó verebeket… Kivéve ha panaszkodni kell. Akkor még a menesztett veréb is kút, amibe bele lehet lökni a bánatot.

János nagy csodálkozva hívott fel, hogy ő még ennyire magából kikelve nem hallotta beszélni a fenn említett királylányt, mint ahogy a kettőnk vitáját ecsetelte. Gondolta, az éremnek két oldala van, megkérdez már engem is, hogy mi az igaz, mi a nem.
A beszélgetésünknek hamar vége lett, és én, amit még akartam, levélben írtam le Jánosnak.
Steph, nem írtam semmi sértőt, csak valami olyasmit, hogy:
„El sem tudod képzelni, milyen nehéz egy királylánnyal együtt élni, főleg, ha kiderül, te vagy kancellár, és mégis úgy kell táncolnod, ahogy a koronások fütyülnek. Menyus egy olyan királylány, aki már nagyon rászolgált arra, hogy egy picit leessen a fejéről a korona, és miközben lehajolna érte, esélye nyílna arra, hogy szétnézzen ebben a világban. De Menyus a fejére ragasztotta a koronáját, így se esély nem létezik, se a körülötte élő világ…”

Másnap vettük be a kanyart. Én kinn ültem a verandán, Menyus pedig Mamával a konyhában beszélgetett, és egyikük sem tudta, hogy hallom, amit sutyorognak. Ugye a hiányzó szigetelés…

Egy szó, mint száz, Steph: Menyus feltörte az e-mail fiókomat, és végigolvasta a leveleimet…  Tudod,.... azt mondtam Bobnál, hogy olyan furcsán éreztem magam, mint még soha. Nos, akkor pedig, mikor ezt meghallottam – és Menyus nagyon felháborodva, hosszan ecsetelte, hogy én milyet merészeltem RÓLA írni –, én olyan, de olyan csalódott még életemben nem voltam.

Én… nem is tudom elmondani. Ismersz, Steph, tudod, hogy Menyus igazából a testvérem, nem az anyukám, de ez azért… Nagyon rosszul esett. Úgy igazán. Olyan rosszul, mint még kevés, vagy éppen semmi más.

Azonnal írtam egy levelet Jánosnak, amiben arra kértem, legközelebb, ha mondani szeretne nekem valamit, hívjon fel, mert ha beszélek, akkor tudok olyan helyre menni, ahol nem hall senki, viszont ha leírom…
A levél második fele úgy kezdődött: Szia Anya!
Megköszöntem neki, hogy az embereknek kijáró minimális magánszférát sem hagyja meg nekem, és próbáltam szavakba önteni azt a csalódottságot, amit okozott nekem, de mint, most, akkor sem sikerült. Azt hiszem, nem vagyok elég felnőtt még hozzá, hogy megfogalmazzak ekkora érzéseket.

A levelet elküldtem, és öt perccel rá ki is töröltem. Kimentem a konyhába, és egy tál paprikás krumpli felett úgy előadtam magam, mint már régen nem sikerült. Elmondtam, hogy János felhívott, hogy elgondolkodtatott, és ő miatta kérek bocsánatot. Mert hogy ráébresztett, milyen, de milyen nagyon csúnyán viselkedtem.

Arról egy szót sem szóltam, hogy tudom, Menyus mit csinált…
A királylány szinte ugrált az örömtől. Egyszerre kapott igazat a kancellártól, és kiderült a verébről, hogy elég erős ahhoz, hogy még egy olyan konok kancellárt is, mint én, csupán a királylány kedvéért térdre kényszerítsen.

Egyesek szerint nagy játékos vagyok. Én csak pihenni szeretnék. Meg persze azt, hogy végre békén hagyjanak. Ez a vágyam természetesen nem igazán akar valóra válni, tegnap Apával elegyedtem hihetetlenül fáradt, ám parázsvitába arról, hogy megint én akarok Bencéékhez menni, és jellemtelen, erkölcstelen kis nyomorék vagyok és…

És Steph, én olyan de olyan fáradt voltam! Csütörtökön vizsgáztam kémiából, hajnal kettőtől egy szemhunyásnyit sem aludtam, annyira izgultam. Kaptam egy ötöst, majd’ kiugrottam a bőrömből, egészen 5 percig, aztán elrongyoltam az albérletemig, és amíg Apám leért értem Debrecenbe, húztam, a lóbőrt. Felkeltem, az arcom hamuszínű, a smink a járomcsontomig csúszott, Apám pedig ünnepi ebédre rántott be egy elég nívós étterembe, merthát azért a kicsi lánya csak 4.8-as átlagot hozott az orvosin… Igen-igen, és mikor aludhatok?
Délután? Áh, nem, Bencének kell segítenem pályázati levelet írni. Magyarul? Áh, sanszos… Angolul? Azt hiszem valahol a második bekezdésnél léptem át a holtpontot, és csütörtök este sem igazán tudtam aludni…
Pénteken esetleg? Áh, dehogy be kellett menni a gimnáziumomba, toborozni a népet Debrecenbe. Majd, mikor hazaesnék, akkor is Bencéékhez kell mennem, amit amúgy imádok, csak a szemem éppen ki akart folyni a kontaktlencsém alól, a lencsékhez szükséges lötyi természetesen nincs Bencééknél, és várni, és várni, amíg Menyus haza nem ér.
Végül péntek este 10-kor kerültem ágyba, és szombat délután negyed kettőig aludtam, és olyan fejfájással keltem, amihez nagyon régen nem volt szerencsém.

Komolyan, csak arra lett volna szükségem, hogy balzsamozzák a lelkemet egy picit, ezért is akartam egy baráti pizza-összebújás-ugye ügyes vagyok? Nagyon ügyes vagy! – kis valamit Bencével, erre jött apám, és… Steph, én úgy sírtam, és úgy nem bántam, és úgy fájt a fejem… Nagyon nyomorék vagyok.

Bence elhozta nekem a pizzát, bekajáltam, és aludtam még egy hatalmasat.

ENNYI lett volna a vizsgaidőszakom. Az elkövetkezendő 1 egész hetet szeretném aktív pihenéssel tölteni. Írni, olvasni, aludni, sorozatozni, aludni… És aludni. És felejteni természetesen. Mert életemben nem lesz szükségem sem az MRI működési elvére, sem arra, hogy le tudjam rajzolni az összes szteroid hormont.

Majd jelentkezem két alvás között.
Nagyon szeretlek, és remélem kipihentebb vagy, mint én.

Jelenleg félig önkéntes száműzetésemet töltöm Mamánál, Hangony az vadregényes falucskájában, amely helység magán viseli minden egyes vidéki település jellegzetességét. Kristálytiszta a levegő az udvar végében kezdő, és az egész utca mögött elterülő tölgyestől, éjjelenként szinfónikus koncertet adnak a kutyák, és természetesen internet csak a kitüntetett házakban található. Kitüntetett házikónak számít minden olyan otthon, ahol fiatal gyerek él - így Mamáék utcaképet megtörő, kiskastélyra hajazó házikója nem tartozik a fenn emlîtett épületek sora közé.

Ezt persze kiköltözésem előtt is jól tudtam, de úgy gondoltam, az bekötött internet nélküli légkör csak a tanulmányi munkámat fogja előrelendíteni, meg aztán ha annyira kellene, az almafónimon annyi pénzért azért csak ott leledzik a mobilinternet...

Ám amikor szembesültem azzal, hogy Mama házának fél méter vastag betonfalai nem csak a hideget, de a mobilinternetet is kizárják, akkor finoman szólva is megbántottan meredtem az előttem tornyosuló kémiahalomra. Mert az egy dolog, hogy se előadásdiák, se facebook, az azért elviselhető csapás, no de azért hamar be kellett látnom: csak XXI. századi gyerek vagyok, és a létezésem szerves részét teszik ki az internetről megszerzett információk....

Az egyetlen esély, hogy hozzám is áramolhassob valamicske infó, abban mutatkozik meg, hogy állig meleg flottírfelsőkbe, és egy meleg kabátba csomagolva, kiülök a verenda elé a lépcsőre, az eresz alá, és várom hogy abból a flancos 4Gből legalább 1G átengedjen hozzám a tőlem karnyújtásnyira húzódó erdő, és a felettem, a hullámpalán kopogó eső.

Amúgy, Steph, meg kell mondjam, rekordsebességgel haladok. Nincs más csak én, meg a könyv, no meg persze Mama, aki félóránkébt feltűnik egy bögre eszméletlenül és utánozhatatlanul finom teával, meg valami földi jóval, amitől lassan kifojok a székből.

A kémián kívül sok minden mást is tanulok. Például tüzet rakni. Mert ugye Mamának fáj a háta, evidens hogy két képlet között kisurranok ránézni a kazánra, és ha már ott vagyok, valami hihetetlen mesterkélt mozdulattal, mint aki ért is hozzá, rádobok egy darab fát, aztán szívom a füstöt, szellőztetek, és várom, hogy mikor lobban fel a tűz. Megtanultam, hogyha alul, a hamust nyitva hagyom, az ott beáramló levegő hamar felszítja a lángokat. Hogy a parázsra rá kell fektetni a fahasábokat, és ha nem vagyok elég ügyes, a tűz a bőrkesztyűn keresztül is megkapja a kezem. Mindezeken túl nagyon büszke vagyok magamra, mikor miattam kering finom meleg a falak között...

Mamával rendszerint tízkor ágyba bújunk, és általánosan éjfélig beszélgetünk. Az életéről, a világról, szépségről és szépségápolásról, férfiakról, szerelemről, a fiatalságról és az öregségről. Családi és falusi pletykákat vitatunk meg, és valahogy mindig visszakanyarodunk Papához és Mama testvéréhez, Kereszthez, akiknek távozása óta még egy év sem telt el.

Nagyon szeretek Mamával beszélgetni. Ha fel kellene sorolni az igazi barátnőimet, ő lenne a legidősebb, és hajlott kora miatt saját tetteimet legkritikusabb szemmel mérgető barátom, aki kis lépés híján az igazi Anyukám. Ő maga úgy tekint Menyusra és rám, mint két állandóan cívódó testvérre. Most úgy hozta a sors, hogy egy veszekedés után, amúgy is eltervezett Hangonyi - bocsáss meg, az autokorrekt az istenért sem hajlandó kisbetűvel szedni... -kivonulásom a lehető legviharosabbra sikeredett, amit inkább szégyellek, mintsem büszke lennék rá.

Menyussal természetesen ismét Bencén kaptunk össze, tulajdonképpen azért, mert Menyusnak kellett értem jönnie Bencéékhez, mivel Bence bátyja elvitte a kocsit. A tény, hogy a kedves bátyja hajszálpontosan abban a pillanatban érkezett meg a ház elé, mint édes szülés persze a részletekbe veszik, és csak még inkább forrósította Menyus hangulatát. Hát még az, hogy Bence bátyja mellett ott ült az aktuális dugókomája!

Menyus már Bence kinn váró Édesapja előtt kikelt magából és... Én nem is tudom minek nevezte Bencét, engem pedig szinte ordîtozva fogadott, és úgy száguldottunk végig a városon, hogy szinte húztuk magunk után a kondenzcsíkot.

Mert hogy, én, mielőtt hat órakor elindultam volna otthontól, elviekben szent fogadalmat tettem, hogy nyolc órára hazaérek, mindezt persze vasárnap este, mikor a héten összesen kétszer láttam Bencét. Én ezen fogadalmamra a mai napig sem emlékszem, az viszont tény, hogy Menyussal én fél kilenckor beszéltem, és akkor még emberi hangon társalogtunk, hogy indul értem, majd mire pár perc múlva a kapu előtt termett, már tajtékzott a dühtől.

A Hangonyba vezető úton természetesen megkaptam hogy mekkora egy semmirekellő gyermek vagyok, hogy neki miattam nincs hétvégéje, hogy amúgy is, kit keresek én egy olyan ocsmány fiú mellett mint Bence, továbbá nem doktornő lesz belőlem, hanem egy közönséges kurva, mert csak ahhoz értek, hogy széttegyem a lábam...

Steph, voltak még finomságok ezek után is, de én ezen a ponton maradtam le... Mert eddig egyetlen egy négyes fityeg abban a kibaszott indexemben, mert igen, szerintem az egész évfolyamon egyedüliként fogtam magam, és elmentem javítani bifizből, amit mellékesen Menyus ellenzett a legjobban, merthogy hagyjam már az egészet a francba...

Erre s fel, szembesített a ténnyel, hogy nem érdemeltem ötöst - persze... Az intézetvezető kettesért után senki nem írhatott be egy ötöst, egy adjunktus végképp nem... - és még egy ideig folyt a szent beszéd a értelmi képességeim, és a női tartásom hiányáról, az erkölcsöm sekélyességéről - mert ugye bennem van a hiba, hogy Bence egyenesen retteg attól, hogy feljöjjön hozzánk... Mindehhez egy tűzokádó, az aktuális udvarót szarba se néző anyóssárkánynak mindehhez az ég világon semmi köze...

Ezek után, természetesen az illem legszűkebb határain belül meddő próbálkozást tettem arra, hogy felnyissam Menyus szemét, miszerint az ő, azaz a Nagyságos asszony viselkedése is némileg inadekvát, és talán nem csak nekem tenne szívességet, ha végre elfogadná Bencét, mint lélegző, emberi lényt, akit nem sárba kéne taposni, hanem mondjuk, legalább normálisan viselkednie vele, nem a háta mögött, kis városunk összes oktatója előtt pocskondiáznia az ő általa nem is ismert képességeit... Mert mindez akaratlanul is eljut a címzetthez, tekintve, hogy Bence családja egy jól működő húsboltot üzemeltet, és az ilyen helyeken úgy amúgy lecsapódnak a pletykák, és bár Bence szülei rendkívül toleránsak, egy-egy ilyen kirohanás alkalmával azért nekik is megeredhetne a nyelvük...

Miután megkértem Menyust, hogy egy egészen hangyányit gondolkozzon el maga körül, szálltam volna ki Mama háza előtt a kocsiból és szembesülhettem azzal, hogy Menyus képes volt az étkezőasztalra, a könyveim mellé nagy gonddal kikészített, egy hétre elegendő ruháimat figyelmen kívül hagyni, tehát ott álltam a farkas ordító hideg, falusi éjszakában egy szál kanyarban, egy rend fehérneműben, és persze még azt is a nyakamba vehettem, hogy Menyus ugyan nem jön errefelé, csak egy hét múlva, addig úgy boldogulok, ahogyan csak akarok....

Szóval hozzáláttam boldogulni, és felhívtam Bencét, hogy ugyan jöjjön már értem, mert ruhák tekintetében igencsak pórul jártam. Még Bence nem ért ki értem, de Menyus már felcsörgette Mamát, a szokásos: "Most aztán megtudod, mit csinált a lányod" szöveggel....

Jó kislány voltam. Meg lett volna a lehetőségem, hogy én vezessem fel először Mamának a vitát, és ezzel a magam oldalára állítsam, de úgy gondoltam, egy szívbeteg asszonyt a legnagyobb békében kell hagyni, főleg vasárnap este, így néhány légből kapott indokkal próbáltam magyarázni görcsös idegességemet.

Nem gondoltam volna, hogy Menyus ilyenre vetemedik... Öt perc alatt mindent kitálalt, természetesen gondosan kerülve az általa megejtett, sikamlós részleteket, az egészet kihegyezve arra, hogy én vagyok a csúnya, esendő leány, aki egy fiú kénye-kedve szerint cselekszik, és mintegy utálatos módon, ő jár udvarolni a város másik végébe. És haza ne merészeljek menni a ruháimért, mert nem hajlandó nekem ajtót nyitni...

Fél óra múlva ruhám is volt, meg egy heveny szívfájdalnakra panaszkodó nagymamám is. Amúgy meg: "meg kell ezt tudod oldani, hiszen te jársz az orvosira, vagy nem?"
De, persze. Átvoltaképp az egész első felévem arról szólt, hogy különböző gépek működési mechanizmusát tanultam meg....

Kár, hogy ebbe a ritka igazságba sosem foglalták bele a régi öregek, hogy ilyen esetek fennállásán mégis mi a helyes magatartás.
Mert én nem tudok dőlőre jutni. És ez normális helyzetben zavarna, de most, hogy a fejem fele takonnyal súlyozott, ráadásul három napja nem ettem és nem aludtam rendesen, hogy ma, az utolsó kémia demóm előtt rosszul legyek, és aztán nem hogy a dolgozatra, még a kérdésekre se emlékezzek… Így, most sodródok. És olyan furcsán jól esik sodródni.
Nem azt mondom, ha eldőlnék oldalra, és huszonnégy órát egyhuzamban átszunyálnék az még jobban esne, de privilégiumot élvez a leveled. Hiszen bitang-pusztulatosan szégyellem én magam, hogy eddig nem írtam, de inkább átugrom a miérteket. Unalmasak, és tanulással terhesek.

Persze azért az én köreimben még az agytágítás sem telhet eseménymentesen. Isten látja lelkem, semmi másra nem vágytam volna, csak a sárga szövegkiemelővel felismerhetetlenül vonzóvá varázsolt kémia könyveim társaságára, de ez így nem lett volna elég izgalmas.  A hétvégén, azt hiszem valahol az aminosavak meg a nukleotidok között végre felgöngyölítésre került egy régóta csomósodó ügy, amire így visszagondolva, talán kuszálódhatott volna még tovább, mert rettenetesen fáj a szívem, hogy az egész megoldódott, és minden olyan egyszerűvé vált, mint egy lendületből lekevert pofon.

Menyus barátja. Azt hiszem, még nem láttad. János – a csapott vállú, kékmellényes harci-veréb. Amíg Apám egy kék munkásruhába zárt, jószág-illatú, görcsös érzelem, addig János ez: egy kékmellényes harci-veréb. Minden tekintetben megfelelt a Menyus által támasztott sztenderd férfiideállnak:

• Nagydumás és vicces
• Kalandos életű és valahol a ráncai között, a szeme csillogásában misztikusan vonzó
• Férfi létére kiválóan főz, és természetesen kőműves, mint a Nagyapám, az Apám, és persze mindenki aki valaha kapcsolatba lépett Menyussal.

Jól is kezdődhetett volna, de végül mégsem úgy indult minden, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva. Pár hetes előkészületek, telefonos egyeztetések előzték meg az első találkozást, amihez Menyus hatalmas reményeket fűzött – dózer helyett  fehér lovon érkező verébherceget, János pedig egy ötezer fontért megvett gyémántgyűrűt, amit gondosan a bőröndjébe is tett, de a reptéren elkeverték a csomagot. És az egy dolog, hogy a gurulós bőrönd elveszett, de benne a milliós gyűrű is, de még ennek tetejébe oda állított üres kézzel Menyus elé, semmi mással, csak a magyarázattal:
 – Lett, lett volna ajándék, csak hát a repülő…
Öreg hiba volt. Menyus falusi királylány. Ha a falusi királylányhoz – meg a paraszthoz is – vendégségbe mennek, első pillantás az érkező kedves vendég markában szorongatott ajándékra esik. Üdvözlet, barátságos, elismerő kézszorítás csak és kizárólag az ajándék – friss, kertből szedett gyümölcs, erdőből hozott tinóra, vagy éppen csak lepárlódott házi pálinka – átadása után következhet.

János, Menyussal való első találkozása pillanatában már több tíz éve külföldön élt, bár egyszer ő is egy magyar kis faluba született, de azt rögtön kihangsúlyozta: nem a szokások rabja. Akár így volt, akár nem, az üres kézében akkor sem lapult semmi, és bár élőben is éppolyan megnyerő volt, mint telefonon, a tövisnek a sebe ott maradt Menyus ajándékot, mint mérvadó gesztust rögzítő szívében.

Teltek a hetek, és rá kellett jönnünk: Jánost övezi a balszerencse. Legközelebbi hazaútján a taxija karambolozott, és másfél hétre kórházba került.  Rákövetkező alkalomkor a bankkártyáját, és vele együtt az egész pénztárcáját kavarta el a reptéren, és még sok minden egyéb finomság kerekedett úgy a harci-veréb körül, mint a forgószél, Menyus szívében a tüskehegynyi seb pedig egyre inkább elmélyült.

Találkák jöttek-mentek. A sebek pedig csípősen marnak, ha só éri őket. Jánosból pedig rendszerint  úgy pergett a só, mint a cukor. Az édes dolgok elkábítják a falusi királylányokat, de a seb sózását még egy edzett harcos is nehezen bírja. Menyus pedig nem egészen az a harcos típus – János viszont igen. Egy igazi harci-veréb.

Menyus sebe mélyült, a széle pedig nagyobbra szakadt – szarkasztikus, sokat sejtő megnyilvánulásai pedig igazi királynő képét festették. A harci-verebeknek meg nincs is más szebb e világon, mint egy igazi, eszes, falusi királylány. János úgy beleszeretett Menyusba, mint annak a rendje, Menyus pedig egyre szurklódóbban nézte-nézte-méregette a körülötte repdeső verebet.

Persze ehhez a másik oldalon hozzájárult Apám. Az a kék munkásruhába szorított joszág-illatú, görcsös érzelem, ami úgy tajtékzott, hogy azt bármelyik háborgó tenger megirigyelhette volna. Mindig is féltékeny, „enyém az, és senki másé” típusú ember hírében állt, és bár férfi voltából fakadóan félrelépett, egyet sosem lehetett neki felróni: Azt, hogy szerette Anyámat. Úgy igazán. Ahogy egy életben csak egyszer lehet, úgy, amit nem felejtesz el, akármilyen kurva csináltatja fel magát veled…

Amíg Menyus kapcsolata tüskés, zegzugos szárba szökkent a harci-verébbel, addig Apám oldaláról megszületett a legújabb féltestvérem, Anna. – Róla majd egy kevert érzésű sóhajtás kíséretében, egy új levélben…  –  Apám pedig frissen született gyermeke mellett a karját adta volna azért, hogy visszajöhessen. Borús hónapok voltak azok.
Menyusnak is, és nekem is.

Apám minden dühkitörése annyira jött váratlanul, mint amennyire mindkettőnket halálra rémisztett, és akkoriban még nem voltam olyan kapcsolatban Menyussal, hogy sziklaszilárdan kapaszkodhattunk volna egymásba.  Ő úgy látott engem, mint egy kizárólag magával törődő, önző tizenévest, aki ha a fejünk felé borult a vihar, csak egyetlen  egy fogódzkodót keresett: a barátját. Nem kellett mondania, tudtam: Gyűlölt érte. Én pedig őt láttam egy eltévedt csónakban egyensúlyozó, gőgös királylánynak, aki egyszer csak  a nyílt tengeren találta magát, és nem tudta, hogyan navigáljon két pengeéles zátony között úgy, hogy ne süllyedjen el. Szántam és lesajnáltam érte. Azt hiszem, ezen időszak pecsétje még sokáig látszódni fog rajtunk…

 Nem tudom mikor és miért ért véget ez az szakasza az életemnek, de még most is érzem a megkönnyebbülést, ahogy az emlékek végére értem. Talán a csónak másik oldalán én is a kezembe vettem az evezőt, aztán ketten együtt már jobban haladtunk… De azért kiült rajtunk a megfeszítés, János szívébe pedig végérvényesen beette magát a bizonytalanság és a kétkedés. Merthogy ott ez a férfi a múltból, aki a gyerek miatt levakarhatatlan, és csak úgy, hirtelen felindulásból elszakítja a telefonzsinórt, vagy lerúgja a redőnyt…

Tüske ért tüskét, és a vak is láthatta, hogy ebből jó nem sülhet ki.
De a szerelmes verebek kitartóak, az elsodródott csónakban evező királylányok pedig kétségbeesettek. Egy távolról érkező madárdal hangja pedig magában hordozza a szárazföld reményét. Talán ezért tartott ki János mellett Menyus.

A csónak hirtelen ért partot – szeptemberben egyetemre mentem, és a szüleim azóta úgy állnak mögöttem, mint talán legutoljára a születésem előtt. A legkisebb óhajomat is támogatják. holott igyekszem nem visszaélni a helyzettel….
A veréb-ének tényleg elvezette a királylányt a biztos talajra, aztán szembesülhettek egymással.  A veréb pici volt, incselkedő és csalfa, de mindenekelőtt jelentéktelen kis semmiségnek tűnt azokhoz a nagytestű madarakhoz képest, akik a szárazföldön várták a királylányt.

A kétségbeesés, a hanyagolás elkeseredett lépésekre sarkall. A harci-veréb vérfagyasztó bukórepülésbe kezdett, olyanba, amilyennel biztosan felhívhatta magára a királylány figyelmét, viszont az nem volt biztos, hogy időben felfelé is tudja majd ívelni zuhanását.

János hazudott Menyusnak az egészségi állapotáról. Tekintve, hogy Menyussal az elmúlt kilenc évet az infarktus utáni lábadozásban élő Papa gondozásával töltöttük, ez egy olyan pont volt, ami akármilyen elkalandozott királylány összes figyelmét egyetlen helyre tudta volna koncentrálni.
Viszont az agydaganat talán kicsit túl komoly betegség, a gyerek meg csak idegsebész szeretne lenni már egy pár éve, meg aztán ha műtenek, utána nem ülhetsz autóba, még akkor sem, ha olyan harciveréb vagy, mint amilyen a János.

Sok érv szólt ellene, de végül nyilvánvalóan kibújt a szög a zsákból, a királylányok pedig gyűlölik, ha a bolondját járatják velük.

A zuhanórepülés Menyus bizalmába került, a blöff miatt elfutott a királylány.
És én nagyon sajnálom a verebet, Stephanie.

Akkor is ha nem kéne. Akkor is, mikor a hétvégén Apám friss sülttel várt haza, és úgy fogyasztottuk el a vacsorát az asztalnál, mint régen… Réges régen…  Nem tudok úgy ránézni Apámra, hogy ne jusson eszembe egy szárnya szegett kisveréb, és egy bizonyos távolról felém szálló madárdal, ami még a legsötétebb felhőkön át is eltalált hozzánk.

Emlékszem a dalra. Jobbat ígért. Azt mondta: elmúlik.
De emlékszem a viharra is. Arra, hogy mennyire féltem, hogy azt gondoltam: sosem lesz vége.
És emlékszem a vihar előtti időkre is. Arra, hogy mennyire imádtam megtapogatni Apám hatalmas, kemény pocakját, elmerengve azon, vajon mikor fordul ki belőle a kisbaba. Arra, hogy Apám bajsza szőke, a haja pedig ugyanaz a kusza barna kóc,mint az enyém. Arra, hogy mikor az első lovát megvette az öröm, és a jószág szaga úgy beleitta magát a lényébe, hogy sose szakad már ki belőle. Emlékszem, és hallom is, mert ez is egy madárdal. Azt mondja: lehet még ugyanúgy.

Tényleg lehet?
Csónakban sodródok, Steph, és Bence ül előttem. Egyedül nem bírom az evezőket,és a sok madárdal miatt amúgy sem tudnám merre vegyem az irányt. Bence nem hajlandó evezni. Azt mondja:  lusta. Aztán előrehajol, megfogja a kezemet, és a szemembe néz. Nyugtatóan mered rám, nekem pedig a kétségbeeséstől és a tehetetlenségtől majd kiesik a szívem.
Érzem, hogy megfogja a kezem. Meleg az érintése az idegességtől fagyossá vált ujjaim körül.
 – Nyugodj meg. Elmúlik. – Imádom a mosolyát. Még akkor is, ha nem látom. – Amúgy meg, csak kérdezd meg magadtól: számít ez az egész? 
Egyértelmű a válasz:
 - Nem.

És tényleg.

De azért… Jól esne kicsit nyugodtabban szemlélni a távolban, a ragyogó napsütés felhőkszűrte fényében ringó szárazföldet….