In medias res: „Az egész éves teljesítményét figyelembe véve, nem buktatom meg. Ez egy kettes, és jöjjön javítóvizsgára” – mondta nekem a Biofizikai és Sejtbiológiai Intézet vezető fejese, majd hatalmas óriástenyerébe fogta az én szép, zöld műbőrkötéses indexemet, és azzal a vastag tollas macskakaparásával bevéste az én csodálatos ötöseim mellé az elégségest.

Én meg felálltam, nagyot kapaszkodtam a kilincsbe, sok sikert kívántam a felkészülő többieknek, majd elköszöntem, a folyosón behívtam a soron következőt, majd a lépcsőn már a számat harapdáltam, és próbáltam visszanyelni mindazt a keserűséget, ami a torkomat vasmarokkal szorította, a szememet pedig savként csípte.
Akkor ért mellém az egyik csoporttársam:
 – Neked köszönhetően meglett a hármas! Csak a tételeidet olvastam, azt se mindet, és… - A többit nem hallottam, mert akkor már zokogtam.

Soha nem csalódtam még ekkorát magamban, Stephanie…

Elment a karácsony. Tényleg, amúgy, mint ahogy szokott. Mindenkinek sitty-sutty módon, számomra pedig finoman szólva idegőrlően unalmas, eltúlozva kínkeserves biofizikázással. Úgy haladtam, ahogy szoktam: megdöbbentően koordinálatlanul. Még az elején egy nap ha két tételt átnéztem, aztán tegnapra negyven tétel maradt a hatvanból, és hát… Mondjuk úgy, hogy az elektrokardiogramm jellemzése, kialakulása, detektálása nem egy Arany János balladái tétel, amire tulajdonképpen a felkészülési idő által szolgáltatott 20 percben készültem fel, miközben felütöttem a szöveggyűjteményt, és olvadoztam az Ágnes asszony olvasása közben.
Szóval összefolytak a napok, vele együtt meg a szemem, az összes idegem, a vérkeringésem, az étkezésem, mindenem. Bár most azért igyekeztem jobban odafigyelni magamra, szóval ettem, mozogtam, bőven ittam tanulás közben, mégis valami végig más volt.
Ismersz, Steph – nem vagyok az az izgulós fajta. Viszont most, már karácsony más napján, a gyomrom mélyébe ette magát egy gonosz kis görcs, és nem tágított egészen addig, amíg ki nem húztam a tételt:
Folyadékok áramlása, Bernoulli törvénye, orvosbiológiai vonatkozások, meg a lézerek alkalmazásai. Na mondom rendben, lelki szemeim előtt az előző nap septiben átfutott negyven tétel kettő példánya, lássuk mire vagyok képes.
A mese? Tökéletes.
A képletek? Kiszenvedtem magamból vagy egyet… És már akkor éreztem, hogy gond lesz. Tudod, sokat építek a fotografikus memóriámra. Képleteket mindig úgy memorizáltam, hogy néztem őket vagy fél percig, elmondtam magamnak a változókat, és megmaradt egy fél évre, de aztán jött a biofizika, egy törvényben minimum hat, görög ábécé hieroglifáival jelölt változóval, és ezen csodákból egy minden lapon minimum egyszer előfordult, körülbelül 60 oldalon keresztül…
Azt hiszem… Nem, biztos… Valamit elrontottam.

Szóval ott ültem az intézet legokosabb tanárjának, és legkeményebb vizsgáztatójának irodájában, és végig hallgathattam két feleletet. Az egyik lánynak még súgtam is, mert nagy izgalmában olyan ross dolgot mondott a röntgenről, hogy a vizsgáztató inkább az iPadje bűvölésébe menekült, én meg ott lóbáltam a lábamat a várakozó széken, bízva önmagamban, meg abban a töménytelen mennyiségű mesében, amit a kihúzott tételeimhez tudtam kapcsolni…
Az előttem vizsgázók ötöst és négyest kaptak, aztán sorra kerültem én, szívemben a reménnyel, aztán belekezdtem előadni magamat.

 –  Na jó, lássuk be, ez egy természettudományos tantárgy, ezért legyen szíves, ne úgy viselkedjen, mintha történelemből felelne. – Hatalmasat dobbant a szívem, úgy, ahogy tudom, nem jelez nekem semmi jót. Tachycardia jellemző rám, ami annyit tesz, hogy a szívem nem 0,8 szekundum alatt húzódik össze, hanem szignifikánsan rövidebbnek számító, 0,6 szekundum, vagy attól kevesebb idő alatt.
Ha azt érzem: harangkondulásnyit ver a szívem, és ennek kiváltó oka nem a boldogság, akkor kezdek igazán bajban lenni.
Szóval ott ültem, markolva a szék szélét, mint egyetlen biztos pontot, ami még távol tartott az ájulástól, és fogtam az adást: tételekkel szétzilált agyamból előtúrtam az összes idegen kifejezést, és ott váltottam fel a szépen, érthetően összefűzött magyar szavakat, ahol csak tudtam. Elvégre a vizsgáztató kedvére kell tenni, nem?

 – Akkor most az összefüggéseket! – Lehunytam a szemem. Normális esetben, fehér tintával, fekete alapon izzik fel előttem a képlet, az összes indexszel, de akkor… Nem láttam semmit, csak sötétséget, és csak a szívem kínzóan gyors vágtatása dobolt a fülemben.
Azt hiszem itt párásodott be a tekintetem, remegett meg a kezemben a toll, és dobtam le a papírra.
 – Nem megy…
 – Olyan inadekvát a viselkedése… Nem kér egy pohár vizet? Ez a viselkedés rettenetesen rontja a felelete értékét. – Ha kérte volna se, tudtam volna akkor rögtön elmagyarázni a bajom.  
Most már tudom: pánikba estem. Túltanultam magam. Fáradt voltam, nagyon nagyon fáradt, és éhes, és a nem hallottam semmi mást csak a vizsgáztató cinikus hangját, meg azt, hogy mindjárt kiszakad a szívem a helyéről. Hideg veríték ütközött ki a bőrömön, és tényleg, Stephanie, tényleg nem akartam semmi mást, csak hogy hadd menjek ki abból az istenverte irodából, csak előtte hadd mondhassam el az, amit tudok, és senki, de senki ne szóljon bele!

Azt hiszem valamikor ekkor dobta be a vizsgázatatóm a kegyelemdöfést:
 - Rosszul van, vagy van valamilyen betegsége?

Miután erre a megnyilávnulásra csak még több könny gyűlt a szememben, és hatalmas szégyenemben már azt sem tudtam hogy pislogjak, hogy ne kezjem el a sírást, a vizsgáztató tudtomra adta, hogy az összefüggés, aminek a képlete nem jelent meg a lelki szemeim előtt, az a minimumkérdések egyike – buktató, ha szóbeli vizsgán nem tudja az ember. Nagy sóhajtások közepette lett meg a kettesem, én meg nagy zavartan, sűrű pislogások közepette távoztam, és azt se tudtam, mikor fulladjak meg.

Nagyon nagyot csalódtam magamban, Steph. Ezért nem volt karácsonyom? Ezért futottam versenyt az idővel, ezért néztem át lóhalálában mindent? Hogy utána semmire ne emlékezzek? Mégis hol rontottam el? Az időbeosztásnál…
Még most se nagyon tudom, mihez kezdjek. A kezdeti, hisztérikus rosszullétem már elmúlt, a szomorúságom is kezd úgy felszállni, mint a köd, és marad nekem az önfejűségem: akkor is megmutatom! – Igen, tudom mit gondolsz. Biofizikából mennybéli ajándék a kettes,de nem onnan, ahol én állok.
Az évközi demókból legjobb átlagot értem el a csoportunkban, mindenki az én tételeimet másolta le, és más vizsgáztatónál négyes-hármasra feleltek az átlag alapján számolt kettesükre. Én meg eljöttem a szépséges négyesemmel, úgy feleltem, mint akit fejbe vágtak, aztán most küzdök az önérzetemmel, meg a nyilvánvalóval:

Adott volt számomra egy kegyetlenül szigorú vizsgáztató, akit nem érdekelt, hogy mit tudok, mert az alapot nem voltam képes felírni, és szívfájdalom nélkül bevallom: igaza volt.
Miért is kéne elmennem javítóvizsgára? Soha többet az életben nem lesz szükségem biofizikára. Tényleg nem. Koncentrálhatnék inkább a kémiára, tizenhatodikán letenném a vizsgámat, mint ahogyan szólt az eredeti terv, aztán pihenhetnék egy hónapot… Viszont… Jaj, Steph, elárulnám magam!
Ha most ezt, így félbe… Nem is, inkább nyolcvan százalékban hagynám, akkor nem csak magamat, hanem a meg nem élt karácsonyomat, a nem Bencével  töltött, hanem tanulásba ölt időt, az erőfeszítésemet árulnám el, és dobnám kútba. Mama nevelt, egyszerű falusi észjárással. Ami a tied, ne hajítsd el magadtól – vagy valami ilyesmi.

Nem is beszélve az ösztöndíjról, amiről lehet, hogy pont e miatt a kettes miatt csúsznék le…

Ha most a kémiára koncentrálnék, tizenhatodikára elfelejteném a fizikát… Éppen ezért úgy döntöttem, csúsztatok. Tizedikére felvettem a második biofizika vizsgámat, a kémiát pedig egészen harmincadikáig toltam, hogy legyen időm.
 Még egyszer elmegyek fizikázni. Megbukni nem fogok, mert azt nem vagyok hajlandó, ha meg megint kettest kapok, akkor fejet hajtva elfogadom. Tekintve, hogy még egyszer ehhez a vizsgáztatóhoz nem kerülhetek, így talán még esélyem is adódik egy jobb jegy megszerzésére…
Amúgy a legszebb az egészben a családom hozzáállása. Az, hogy teljesen tárt karokkal fogadtak, hogy az ölelésükben aztán elsírhassam minden fájdalmam.

Menyustól azt vártam, hogy dühöngeni fog, és már a január harmadikai vizsgára elüldöz. Erresfel, meg sem akarja látni a biofizika könyvet a kezemben, amiből annyit tanultam, aztán mégsem sikerült úgy, ahogy gondoltam. Legalább olyan szomorú most, mint amilyen én voltam, mikor kisántikáltam az intézetből.
Mama együttérez velem. Tudja, hogy mennyire vagyok képes, sajnálja a kettest, de örül, hogy megvan. A pihenést tanácsolja, az újbóli vizsgától óvva int.
Bence egyetért velem, hogy takarodjak még egyszer vizsgázni, mert ha van a világon olyan dolog, ami miatt az ő vele töltött órák számát színte negatív számértékig csökkentem, akkor minmum maximális értékelést kapjak érte, rosszabbat egy centivel sem!
Apám pedig – egyem a húsát. Képzeld, Steph, elmesélte nekem  élete egyik nagy titkát! Hogy amikor kismotorra, életében először, tizenévesi elején vizsgázott, úgy elhúzták, mint annak a rendje, és úgy szégyellte magát mindenki előtt, hogy azt elmondani sem tudja nekem. Azt hiszem, azok a könnyek, amiket akkor sírtam, amikor ezt meghallottam, nem is értem szóltak, hanem mindenkiért, aki bármikor, bármire nagyon készült, aztán a sors pofonra fordította a kezét.

De most nagyon fáradt vagyok, Steph – és egyben, a fáradtság ólomköpenyén túl, nagyon boldog is. Nézd csak, mit kaptam egy leveledért:

Örvendezz velem. Tízedikén biophys vol.2!

Holnap pedig életem eddigi legromantikusabb szilveszter éjszakája, Bencével, egy xboxszal, két családi pizzával, és egy üveg valamivel, aminek a palackján, a százalékjel mögött áll egy x természetes szám, ami nagyobb egyenlő 40nél.

Inadekvát lesz a viselkedésem - óh, de még mennyire, hogy az lesz!