/És felbuzdulásom a tettlegességig fajult: meg is írtam az első témát :3 Jaj, Steph, kicsit, fáradtan, de büszke vagyok magamra. Olyan sziporkázó érzés valami művészihez nyúlni egy hullahegyni képlet nyomása alatt *.* Szóval az első téma!/

Nézegettem szét magam körül, és találtam néhány szösszenet. Amolyan kis bohóságokat, amitől rögtön a tenni akarás édesen perzselő lángjára kapott a tanulástól elcsigázott lelkem utolsó foszlánya is - azt hiszem az előző levél hétköznapiságából, és ennek a bekezdésnek a pátoszából tényleg kihallatszik, mennyire kedvet kaptam valamihez.

Szertetnék indítani egy játékot. Nem versenyt, szigorúan játékot, amolyan írástechnikai mizériát. Egy rövid téma, egy rövid terjedelem, egy beküldési határidő, és mindezt folyamatosan. Bárki bármikor ki-és beléphetne, véleményeket mondhatnánk, és mindez olyan nagyon jó hatással lenne a tanulással tölött januáromra, hogy azt elmondani nem tudom.

Jelenleg az első témán agyalok, Steph. Kíváncsi leszek mi lesz belőle :)
És hogy mégis hogy jutott ez az egész eszembe?
Rátaláltam néhány írástechnikai játékra beküldött cafatkámra, és ezek hozták meg a kedvemet :)

"Visszatekintve sem tudok máshogy nyilatkozni: borzalmas egy nap volt, amolyan vérvörössel rótt huszonnégy óra, amikor semmi sem úgy jött össze, ahogy én azt elterveztem. Pedig mindent olyan szépnek láttam! Advent utolsó vasárnapjára romantikus, karácsonyi fényes andalgást terveztem a kirakodó vásárban, forró csokival és szívmelengető mosolygással…
Aztán az egész tervem egy pillanat alatt összedőlt, mikor a Kedves azt mondta:
 – Nem, mert ónos eső fog esni. – Természetesen hét ágra sütött a nap, a pár napja lesett hó szutykos latyakká olvadt, és csak a mínuszok röpködtek a kristálytiszta téli időben, egy szem esőcsepp sem. Szóval így kezdődött a napom. Végigsírtam a délelőttöt, és ennek fényében a kontaktlencsém hasznavehetetlenné vált. Délután négy óra felé azért Bence előállt a mentőtervvel:
 – Ha már úgyse esett egésznap a beígért eső, gyerünk ki Hangonyba, legalább pizzázunk egy jót a többiekkel! – Tehát mézeskalács helyett sós tészta, édes kettes helyett pedig az imádott, de akkor éppen nem kívánt baráti bagázs. Gyenge kezdés után, erős visszaesés…
Haragot azonban éppenséggel nem akartam, azért én mégis feltettem a könnyáztatta lencséimet, vállalva, hogy a két harmatgyenge látásélesítő savként szétégeti a szememet.
Mély levegővétel, és egy egész tál behabzsolt pizza után számvetést készítettem:

Az egri édes kettes romantikázás helyett, csapatostul vonultunk egy borsodi falu kora estére kihalt utcáin. Hátul, sereghajtóként, a fiúkkal együtt lődörgött életem aktuális szerelme, hevesen húzogatva a házi szilvával teletöltött, kézre illő palackot. Mert ugye én forró csokit terveztem…
Elől meneteltem én, karomon országos barátnőimmel. Nesze neked romantika! Ráadásul még az ónos eső is eleredt – csak hogy még véletlenül se legyen igazam. Miközben a fiúk kurjongattak, hogy elesünk, és véresre törjük magunkat, én felfelé néztem, és a köztéri világítás fényében hihetetlenül apró kristályoknak tűntek a lassan pergő cseppek.

Még mielőtt bárgyú mosollyal megállapíthattam volna milyen szépet láttam, egyik barátnőm hirtelen felindulásában a Gangnam style-t kezdte ropni, a másik oldalamon baktató nőszemély pedig rázendített egy Edda számra, a fiúk meg… Nos, megálltak, és a cigánysor első házára dobáltak  sáros hógolyókat.

Elolvadtam."

És a második:

"– Szerinted menni fog?

– Persze hogy nem! Minden macska utálja a vizet, és ezen az sem változtat, ha negyven-ezer forintot fizetsz ki érte, és mindenféle nyavalya ellen beoltod! – Bence legalább olyan hatalmas szemekkel nézett rám, mint a kezében tartott kölyökállat. A megfelelő pillanatban megejtettem egy sóhajtást, csak azért, hogy fokozzam a drámai hangulatot, majd folytattam:

– Bámulhatsz rám, mint borjú az új kapura, ez nem változtat azon a tényen, hogy a szőrgolyód bűzlik. – Vádlón mutattam a fejét csodálkozva mozgató állatkára, majd miután elforgattam a langyos vizet kieresztő csapot bosszankodva csavartam kontyba a hajamat.

– Most akkor mégiscsak megfürdetjük? – Valahogy mindig is csodáltam a férfiak felfogóképességének gyorsaságát! Természetesen ezen gondolatomról akkor egy szólt se szóltam, csak annyit dünnyögtem az orrom alatt, hogy:

– Meg!

– Azért, mert megszeretted? – Bence arcára varázsolta élte talán legbárgyúbb mosolyát, miközben ujjai közé fogta a kismacska parányi mancsát, és úgy integetett felém.

– Na, azt azért nem mondhatnám!

– Csak hogy tudd, ezzel a kijelentéseddel károsan befolyásoltad a macskám lelki fejlődését! – Bence úgy kényeskedett, mintha kettőnk közül ő viselt volna szoknyát. Éppen ezért én csak megrántottam a vállamat, és azt mondtam:

– Nem probléma."