A vizsgaidőszakom! Könnyeket csal a szemembe a puszta gondolattal járó boldogság.  Elcsépelt mondat, és sose gondoltam volna, hogy egyszer értelmét nyeri, de komolyan, Steph: ez volt életem eddigi legkeményebb hónapja. Ehhez képest az érettségi időszakom ovis babázásnak tűnik egy meleg kuckóban… És most nem csak a végre valahára magam mögött hagyott 1200 oldal, fizikával vegyes kémiáról beszélek… Ha csak  a tanulással kellett volna foglalkoznom, valószínűleg nyávogós levelek tucatjaival bombáztalak volna, de sajnos, nem így alakult.

Ez az egy hónap… De vegyük inkább három hétnek, eddigi legembertpróbálóbb időszaka volt csekély tizennyolc évemnek. Kezdve ugye a semmiből, de tényleg, tipikus „bolhából lobogó tűzzel égő elefántot” típusú , Menyussal lefolytatott vitánktól, amiről ejtettem már pár szót az előző, csodálatos autokorrekciókkal tarkított levelemben. A vége a vitának, és kezdete a hidegháborúnak ugyebár az lett, hogy kivonultam Mamához pár kiló tömény kémiával, és mázsányi szomorúsággal megpakolva, és próbáltam úgy egyensúlyozni a kettő között, hogy fejjel belebukjak a kémiába, és kis szerencsével csak enni, WC-re, meg persze napi egyszeri sorozatnézésre jöjjek felszínre belőle.

Ami kezdetben ment is valahogy, aztán ahogy teltek a napok, és a háború egyre-egyre hidegebb lett, úgy kezdett Mamának szöget ütni a fejébe néhány dolog. Van neki egy lánya meg egy unokája. Ha a lánya hívja őket telefonon, fél perc nem telik el míg megszakad a vonal, meg aztán, Menyus normálisan naponta meglátogatja a szülői házat, most meg? Egész héten ki se merészkedik Hangonyba. Na mégis hogy van ez?
Mama – szerény véleményem szerint túlságosan is hamar –, arra a következtetésre jutott, hogy mivel én vagyok a fiatalabb, az okosabb, és természetesen mivel Menyus csak az édesanyám, így rám szabták azt a kutya kötelességet, hogy minimum krokodilkönnyeket ejtve, és természetesen térden csúszva esedezzek bocsánatért. És mikor rákérdeztem, hogy tulajdonképpen, miért is? Mert ha még három percet vár, akkor nem kell értem jönni Bencéékhez? Mert végül is ő minősített kurvának, és tudatta velem, hogy nemhogy az orvosi elvégzésére nem leszek képes, csak arra vagyok jó, hogy széttegyem a lábam egy bumfordi-fejű Bencének, aki nem mellesleg jó pár éve az "aktuális szerelmem" szerepben tetszeleg? Meg persze én vizsgázok 600 oldalból, és nekem kéne a nyugodtság ugyebár... 

Mindez természetesen nem igazán állt helyt a jövőképemként. A könyököm és pár kémiakönyv alatt roskadozott az asztal, a fejem meg felváltva fogadta Mama intő szavait, meg a különféle csodás képleteket. Telek-múltak a napok, a hidegháború csak nem melegedett, és valahol a szénhidrátoknál, új fordulattal gazdagodott az egész vizsgaidőszakom.

Az elmúlt félévben angol terminológiát is felvettem, három kreditet érő kis szösszenet volt, tulajdonképpen első lépcsője kellett volna hogy legyen a profex nyelvvizsgához vezető útnak. De, milyen az én nagy szerencsém: kaptunk egy olyan 68 éves amcsi tanárt, aki a kiskapukat kereső magyar egyetemisták álmának is beillett volna. Bob Biggers: Szegecses karkötő, túrabakancs, ősz körszakáll, és végtelen, de végtelen mesék az elmúlt éveiről, amelyek alatt minden egyes szemesztert egy másik európai nagyváros egyetemén tanított. Igazából nagyon örültem – amíg a középfokú nyelvvizsgásokkal tulajdonképpen benyalatták az orvosi angol könyvet, addig mi… Rajzoltunk egy csontvázat? Úgy az egész félév alatt.

Aztán kb. a szemeszter közepén jött a hír: Bobot kirúgták, financiális okokra hivatkozva. Még a félévet letaníthatja, aztán szélnekeresztik. Szomorkodtam is miatta rendesen, olyan szánni valóan adta elő magát, aztán miután közölte velünk, hogy távozik, megígérte, hogy függetlenül mindentől, mindenkinek ötös lesz a félévi jegye. Örültünk is, mint majom a farkának: 3 kreditnyi ötös, azért még testvérek között is jól jön.

Aztán eljött a vizsgaidőszak, és csak teltek a hetek, és csak nem került be a neptunba a jegyem. Kérdeztem az angolos csoporttársaimat, hát nektek? Ó, hát nekik még a szorgalmi időszak végén bekerült. Na mondom, ez az én formám! Így hát gondoltam egyet a szénhidrátoknál, és ráírtam Bobra, hogy mi a helyzet? Két hét, vége a vizsgaidőszaknak, jegyem meg még mindig nincs…

Ahogy haladtunk előre a beszélgetésben, úgy vált egyre furcsábbá a helyzet. Bob hamar azt kérte, hogy menjek be Debrecenbe, és intézzük el együtt,  de mondtam, hogy erre no chance, tudniillik éppen az ország távolabb eső csücskében kémiát töltök a fejembe. Itt, azt hiszem, abba is maradt a csevej egy pár órára, hőzöngtem egy kicsit magamban, de gondoltam, majd a kémia vizsga napján megoldom a jegy beíratását. Aztán, láss csodát! Még aznap beírásra került a jegyem.

Hálálkodó üzenetet küldtem Bobnak, aztán mintha ez egy lavinát indított volna el… Várj, Steph, megmutatom:
„What? Should I say -- you are so beautiful and sexy”
A szívem akkorát dobbant, mintha félre nyeltem volna egy liter vizet. Nagyon visszafogottan válaszoltam:

„What can i say to that? Act of fortune chemistry made me retarded” – Mindeközben csak az járt a fejemben: Menyus is tanár, és Ő sose tenne ilyet! Oké, oké, ő mondjuk hat évestől tíz éves korig tanít, de akkor is. Ez nonszensz. De hamar kaptam olyan választ, ami még lejjebb sodort a leejtőn:

„No. It kept you the same smart ass you were in class” – Azt hiszem ekkor már csilingeltek a vészharangok.

„Sorry for pulling your nerves all time long. I know how hard it is to tolerate me sometimes” – szólt a még mindig illedelmes válaszom, majd:

„Oh, no, not my little guule. If you haven't ran today come over and let me chase you around my flat” – ezek után, sutba vágva a tényt, hogy mennyit kóstál az én ezüst fénnyel csillogó almafónim, elhajítottam a készüléket egészen a szomszéd székre, és a védekezően a fejemre húztam a kémia könyvet.

Steph… Én… Egész életemben nem éreztem még magamat ennyire furcsán. 

Egy részről nagyon dühös voltam – mégis hogy gondolhat ilyet egy ember? Hiszen, ha kicsit igyekezett volna, akár az unokája is lehetnék!  
Másodszor pedig kétségbeesve kerestem az emlékeimben bármely olyan reakcióm után, ami akár a legkisebb reményt is ébreszthette ebben a beteg férfiban. De… Nem, nincs, sosem volt, semmi ilyesmi! Bobot első látásra egy olyan nagybácsinak képzeltem, aki idióta vicceket lő el, és éppen ezért nem szívesen ülnél mellé a vasárnapi ebédnél, de ettől eltekintve mindig olyan tisztelettel viseltettem iránta, amilyenre Menyus gyerekkorom óta intett a tanárok felé.

Elképesztő milyen gyorsan átértékeltem az egész vele töltött félévet – persze aznapra több kémia már nem fért a fejembe, csak egymást kergették a megbotránkozott gondolataim. Csúsztam is a heti beosztással rendesen… Nagyon örültem!

Más értelmet nyert Bob kalandos, egyetemről egyetemre vándorló, világjáró élete. Fiatal lányok tömegét láttam magam előtt, néhányat megesve, néhányat pedig hasonlóképp felháborodva, mint ahogy én is éreztem magam.

Aztán jött a hír egyik csoporttársamtól: neki sincs beírva az angol jegye, és Bob az ő üzenő falára is enyhén provokatív viccet posztolt ki, csak úgy, a nagy hallgatásból. Rögtön bemásoltam a csoporttársamnak – aki egy nagyon vonzó, nagyon dekoratív, rövid, fekte hajú lány –, a cseppet különleges beszélgetésemet a volt angoltanárunkkal, és szerencsére hitt nekem a lány.  Ketten is hőzöngtünk egy sort, majd sok sikert kívántunk a másiknap a vizsgaidőszak hátralévő részére.

Aztán jött az izgalmas rész: osszuk meg a hírt a családdal!
Mama csak arra volt kíváncsi, hogy ez helyileg hol történt, és mikor mondtam, hogy itt a verandán, majdnem kifordult a kanapéból, feledve fájós derekát, és mellkasába ágyazott pacemakerét, hogy ő most azonnal felkerekedik, és agyonüti azt a nyomorultat, akárhol bujkál a házban. Kis magyarázás után lenyugodtak a kedélyek, és Mama elmesélte saját, sokkal, de sokkal hátborzongatóbb eseteit az élete során útjába akadt erőszakosabbnál erőszakosabb férfiakkal, akik, tekintve Mama leánykori adottságait, annyian voltak, mint égen a csillag. Ha én olyan vagyok, akin egy pillanatra megakad a járókelő szeme, akkor Mama olyan gyönyörű volt, aki miatt megállsz az utcán, utána fordulsz, és még élsz nem felejted el. Ezen szépség, társítva egy nagyon szegény társadalmi státusszal, elhelyezve az ötvenes éves derekán, semmi jóval nem kecsegtetett.

„Senki nem fogja szánni egy nincstelen bányász megerőszakolt gyönyörű leányát” – megdöbbentően sokan gondolkodtak így. Ahogy Mama mesélte – és hangjában még jó hatvan évvel az esetek után is kicsendült a csontig hatoló rettegés –, minden ügyességére, és nem egyszer a zsigerei legmélyéről összekapart erejére is szüksége volt ahhoz, hogy menekülőre foghassa a dolgot.

Menyus azt mondta: szokjak hozzá. Ez volt az első eset, ki tudja mennyi akad még az utamba. Mindezt persze olyan magától értetően adta tudomásomra, mintha ez egy dicsekedésre méltó dolog lenne: megakadt rajtam egy pedofil állat szeme.

Ó és Menyus! Majd elfelejtettem! A vizsgaidőszakom első, és legutolsó kanyara is hozzá kapcsolódik. Még ki sem hevertem a Bob-incidenst, már nyakamba zúdult a következő kör. János – emlékszel rá biztosan –, még mindig reménytelenül szerelmes, és mindent megtenne Menyusért… És ezt annyiszor szeretné elmondani neki, amennyiszer csak lehet. Na a makacs királylányok pedig nem igazán szeretik a fejük felett kamikázézó verebeket… Kivéve ha panaszkodni kell. Akkor még a menesztett veréb is kút, amibe bele lehet lökni a bánatot.

János nagy csodálkozva hívott fel, hogy ő még ennyire magából kikelve nem hallotta beszélni a fenn említett királylányt, mint ahogy a kettőnk vitáját ecsetelte. Gondolta, az éremnek két oldala van, megkérdez már engem is, hogy mi az igaz, mi a nem.
A beszélgetésünknek hamar vége lett, és én, amit még akartam, levélben írtam le Jánosnak.
Steph, nem írtam semmi sértőt, csak valami olyasmit, hogy:
„El sem tudod képzelni, milyen nehéz egy királylánnyal együtt élni, főleg, ha kiderül, te vagy kancellár, és mégis úgy kell táncolnod, ahogy a koronások fütyülnek. Menyus egy olyan királylány, aki már nagyon rászolgált arra, hogy egy picit leessen a fejéről a korona, és miközben lehajolna érte, esélye nyílna arra, hogy szétnézzen ebben a világban. De Menyus a fejére ragasztotta a koronáját, így se esély nem létezik, se a körülötte élő világ…”

Másnap vettük be a kanyart. Én kinn ültem a verandán, Menyus pedig Mamával a konyhában beszélgetett, és egyikük sem tudta, hogy hallom, amit sutyorognak. Ugye a hiányzó szigetelés…

Egy szó, mint száz, Steph: Menyus feltörte az e-mail fiókomat, és végigolvasta a leveleimet…  Tudod,.... azt mondtam Bobnál, hogy olyan furcsán éreztem magam, mint még soha. Nos, akkor pedig, mikor ezt meghallottam – és Menyus nagyon felháborodva, hosszan ecsetelte, hogy én milyet merészeltem RÓLA írni –, én olyan, de olyan csalódott még életemben nem voltam.

Én… nem is tudom elmondani. Ismersz, Steph, tudod, hogy Menyus igazából a testvérem, nem az anyukám, de ez azért… Nagyon rosszul esett. Úgy igazán. Olyan rosszul, mint még kevés, vagy éppen semmi más.

Azonnal írtam egy levelet Jánosnak, amiben arra kértem, legközelebb, ha mondani szeretne nekem valamit, hívjon fel, mert ha beszélek, akkor tudok olyan helyre menni, ahol nem hall senki, viszont ha leírom…
A levél második fele úgy kezdődött: Szia Anya!
Megköszöntem neki, hogy az embereknek kijáró minimális magánszférát sem hagyja meg nekem, és próbáltam szavakba önteni azt a csalódottságot, amit okozott nekem, de mint, most, akkor sem sikerült. Azt hiszem, nem vagyok elég felnőtt még hozzá, hogy megfogalmazzak ekkora érzéseket.

A levelet elküldtem, és öt perccel rá ki is töröltem. Kimentem a konyhába, és egy tál paprikás krumpli felett úgy előadtam magam, mint már régen nem sikerült. Elmondtam, hogy János felhívott, hogy elgondolkodtatott, és ő miatta kérek bocsánatot. Mert hogy ráébresztett, milyen, de milyen nagyon csúnyán viselkedtem.

Arról egy szót sem szóltam, hogy tudom, Menyus mit csinált…
A királylány szinte ugrált az örömtől. Egyszerre kapott igazat a kancellártól, és kiderült a verébről, hogy elég erős ahhoz, hogy még egy olyan konok kancellárt is, mint én, csupán a királylány kedvéért térdre kényszerítsen.

Egyesek szerint nagy játékos vagyok. Én csak pihenni szeretnék. Meg persze azt, hogy végre békén hagyjanak. Ez a vágyam természetesen nem igazán akar valóra válni, tegnap Apával elegyedtem hihetetlenül fáradt, ám parázsvitába arról, hogy megint én akarok Bencéékhez menni, és jellemtelen, erkölcstelen kis nyomorék vagyok és…

És Steph, én olyan de olyan fáradt voltam! Csütörtökön vizsgáztam kémiából, hajnal kettőtől egy szemhunyásnyit sem aludtam, annyira izgultam. Kaptam egy ötöst, majd’ kiugrottam a bőrömből, egészen 5 percig, aztán elrongyoltam az albérletemig, és amíg Apám leért értem Debrecenbe, húztam, a lóbőrt. Felkeltem, az arcom hamuszínű, a smink a járomcsontomig csúszott, Apám pedig ünnepi ebédre rántott be egy elég nívós étterembe, merthát azért a kicsi lánya csak 4.8-as átlagot hozott az orvosin… Igen-igen, és mikor aludhatok?
Délután? Áh, nem, Bencének kell segítenem pályázati levelet írni. Magyarul? Áh, sanszos… Angolul? Azt hiszem valahol a második bekezdésnél léptem át a holtpontot, és csütörtök este sem igazán tudtam aludni…
Pénteken esetleg? Áh, dehogy be kellett menni a gimnáziumomba, toborozni a népet Debrecenbe. Majd, mikor hazaesnék, akkor is Bencéékhez kell mennem, amit amúgy imádok, csak a szemem éppen ki akart folyni a kontaktlencsém alól, a lencsékhez szükséges lötyi természetesen nincs Bencééknél, és várni, és várni, amíg Menyus haza nem ér.
Végül péntek este 10-kor kerültem ágyba, és szombat délután negyed kettőig aludtam, és olyan fejfájással keltem, amihez nagyon régen nem volt szerencsém.

Komolyan, csak arra lett volna szükségem, hogy balzsamozzák a lelkemet egy picit, ezért is akartam egy baráti pizza-összebújás-ugye ügyes vagyok? Nagyon ügyes vagy! – kis valamit Bencével, erre jött apám, és… Steph, én úgy sírtam, és úgy nem bántam, és úgy fájt a fejem… Nagyon nyomorék vagyok.

Bence elhozta nekem a pizzát, bekajáltam, és aludtam még egy hatalmasat.

ENNYI lett volna a vizsgaidőszakom. Az elkövetkezendő 1 egész hetet szeretném aktív pihenéssel tölteni. Írni, olvasni, aludni, sorozatozni, aludni… És aludni. És felejteni természetesen. Mert életemben nem lesz szükségem sem az MRI működési elvére, sem arra, hogy le tudjam rajzolni az összes szteroid hormont.

Majd jelentkezem két alvás között.
Nagyon szeretlek, és remélem kipihentebb vagy, mint én.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés