Avagy:
a Mamával bármikor tudom éreztetni, hogy ő az én anyukám.
De Menyus…

Tudod, Steph, mondhatom én akárhogyan hogy Menyus igazából a nővérem, és nem is az anyukám, azért akadnak olyan jeles alkalmak az évben, mikor picit elhomályosodik az érzelmi éleslátásom, és úgy látom kettőnk kapcsolatát, mint valami amorf, képlékeny, ám nagyon értékes valamit. Ilyen ez az anyák napja is.

Akárhonnan is nézem a helyzetemet szerencsés vagyok az én bagatell szerencsétlenségemben. Lehet akármilyen érdekes is a viszony Menyus és köztem, a minimum amit tehetek, hogy fejet hajtok a harci álláspontok előtt, és inkább reálisan nekiállok kiboncolgatni a miérteket. Ezt is tettem. A mai nap pont meg is felelt minden okfejtésre, mivel az egész fejem úgy teletömődött a hirtelen jött megfázásom miatt különböző váladékokkal, hogy szinte azt is alig hallom, amit a mellettem lévő beszél. Így, amíg én az anyák napi szál rózsákkal szaladgáltam háztól házig, addig a világ egy lassan morajló forgatagként vonult el szemem előtt, és a szabadkozások:
 – Csak megjelenek, aztán nem adok puszit, mert mindjárt elfolyik az orom – közepette maradt elég csendem arra, hogy meghalljam a saját, berekedt hangomat.

Arra a következtetésre jutottam, hogy anya csak egy van. Nem csak nekem, mindenkinek. És ha még  az olyan nyomi is, mint az enyém, a nyomiság nem ad okot arra, hogy ne értsük meg édes szülénket. Arcomat taknyos  zsebkendőbe, könyökömet az asztalon támasztva meredtem a szélviharos májusi tájra, és arra jutottam, végülis érthető az én Menyusom.

Hiszen tanító néni. Sok-sok buksi tanítója, most jelenleg kilenc  éves kis manók ugrálják őt körbe nap mint nap, és várják tőle a lelki eledelt. Menyus pedig osztja. Két kézzel. Egy általános iskolába jártunk Menyussal, ő tanítani én tanulni mentem minden nap, és nem egyszer visszahallottam, milyen keményen fog, és milyen következetes… És mennyire szeretik.

Gyakran aztán arra értem haza, vagy vártam, míg megérkezik, hogy ebben a nagy szeretetben és gondoskodásban végül én maradtam utolsónak. És, ha ezt az elején még bántam is, a végére úgy éreztem, ez is csak egy különleges bánásmód, amiben nem mindenki részesülhet. Mára már biztos vagyok benne: nem rossz dolog tanító néni lányának lenni. Hacsak nem furcsa egy picit, hogy van 30, négy évente cserélődő gyereke, és egy állandó, azaz én magam, avagy a legnagyobb nyomi a sok kicsi közül kinőve.

Két orrfújás között elmerengtem azon is, mennyire nehéz eset is vagyok. Csökönyös, mint egy szamár, tényleg az átlagon felül önfejű. Okos is vagyok... Nem a legokosabb, nem különlegeses lángelme, de egész hamar fog az eszem, és ez a büszkeségen túl nagyon sok bosszúrágra is okot ad. Az idő előrehaladtával egyre több lexikális tudást halmozok fel, és ezért egyre több mindenhez értek, aztán olyan dolgokba is beleütöm az orrom, amik csettintésre felidegesítik jóanyámat.
Ezt leszámítva nálam a kitűnő mindig is csak egy lelkiállapotként létezett, meg persze gömbölyded számokként az ellenőrzőben. A valóság pedig úgy mutatkozott meg, mint a nagy, bogárbarna szemű kis nyomi, aki el-elsüpped az emberi kapcsolatok ingoványos talaján. Ahogy növök fel, egyre inkább megállom a helyem. Úgy érzem, már nem merülök nyakig, csak bokáig, ha barátkozásról szó, viszont nagyon gyakran megesik, hogy még a fejem búbja sem látszik ki, ha Menyust érinti a kapcsolati téma.

Merthogy nehéz velem, az egy dolog. No, de vele is! És most nem csak arról beszélek, mikor nagy szúrós szemmel rám néz:
 – Eredj, és takarítsd ki a szobádat!
 – De hát mindjárt viszem mindenemet Debrecenbe…
 – Nem magyarázod meg!

Hanem ugye a Bence-mizéria, az öltözködés, meg minden olyan női nyavalya, amin két lánytestvér képes hajba kapni. Aztán nagy duzzogva kiértünk Hangonyba, kezünkben egy-egy szál liliommal, és boldog anyák napját köszöntünk a Mamának.

A Mama persze nagyon örült mind a két lányának, de ennek az évnek a forgatókönyve egy picit máshogy zajlott. Egyrészt ugye nem kaptam se levegőt, se puszit, de még almáskalácsot sem, mert az ablakhoz kellett ülni, figyelni a szomszéd nénit, akinek a lánya nem tudott hazajönni anyák napjára Pestről, ezért Menyus becsempészett az udvarra egy nagy csokor virágot. Mert Menyus ilyen. Minden kislányra és édesanyjára nagyon vigyáz.

Szóval ültünk a félig leeresztett redőny mögött, egymásra tornyozva, mint a mesében, és lestük, ahogy a szomszéd néni a vezény-telefoncsörgetésre kijött az udvarra, és hopp a kapuban ott várta az a hatalmas virágcsokra. Volt nagy ámulás, meg kezet meghatottan a szájhoz emelés. Menyus meg a Mama nagyban mosolyogtak, én meg boldogságosan próbáltam feljebb szívni a nyákot az orromban.

Aztán sem volt almás kalács. Mama kiment lecsós husit csinálni, Menyussal meg kiültem a verandára, és meghallgathatta az előadásomban a csontszövet első két oldalát.

Furcsa. Sosem igényeltem, hogy tanuljanak velem, most viszont… Igazából az sem érdekelne, ha mást csinálna a velem szemben ülő, csak mikor abbahagyom, akkor kéne megszólalnia:
 – Gyerünk, csak még egy oldalt!

Juditnak bezzeg könnyű. Az ő anyukája orvos… Órákat szoktat együtt tanulni. De az én anyukám nem orvos, hanem tanítónéni. És nem is egészen anyuka, hanem Menyus. És jobban belegondolva, azt hiszem mindezzel én nyertem :)

Valamelyik nap – a jó múltkorában –, épp tajtékozva trappoltam le az emeletről, hogy nem tudom puklimentesen felfogni egy egyszerű lófarokba az én már majdnem derékig érő barna sörényemet, és most fogom, és levágom az egészet a francba. Menyus meg nézett rám, kinevetett. Kinevetett az a majom, holott tudja, hogy a normális emberek haja, főleg a mosástól számolt zsírosodás harmadnapján már szinte magától rendeződik lófarokba, de az enyém? No cooperation. None.

Leültetett a kissámlira, és felfogta a hajamat. Olyan szorosan… Mint mikor alsós voltam, és derékig ért a hajam, és minden nap lófarokban hordtam, mert Menyus tudta, hogyha le lenne engedve, nem bírnék magammal. És igaza volt.

És talán, Steph, sok mindenben igazuk van. Abban, hogy nem tudtam volna kilenc éves vadóc fejemmel mit kezdeni azzal a deréig érő loboncommal. Pedig gyűlöltem a lófarkat. Azt akartam, hogy szabadon lobogjon a hajam, mint valami mesehősnek, de mégis… sose engedtem ki.
Igaza van, hogy körbeküld a család összes női tagjához egy szál rózsákkal, még olyan betegen is, mint most, hogy alig állok a lábamon, mert ő tudja, mennyire örülnek. Tudja, hogy ez az ő napjuk.
Hogy néz rám nagy méltatlankodva:
 – Már megint hogy nézel ki? – Mert az ő korában nem így jártak a tizenkilenc éves lányok. Meg aztán, lehet, hogy tényleg nem passzol a felsőm meg a nadrágom.
Igaza lehet, hogy ki kéne húznom fektével a szememet, és hagynom kéne a szemöldökömet. Hogy le kéne vágnom a lábujjamról a körmöt. Ahogyan beszél apámról. Nem is az, hogy még mindig szerelmes, ez mindenkinek nyilvánaló, csak neki nem. Hanem a sérelmekről, amit mint nőként megélt, és amit soha semmilyen körülmények között nem szabad egy nagybetűs Nőnek tűrnie. Talán igaza van az első szerelemről, az övéről, és Bencéről is. Hogy elmúlik.

De olyan jól esik vitatkozni vele.
A hajamról, a ruhámról, a sminkemről, arról, hogy undorodom a lábujjkörmöktől, és persze élete nagy kérdőjeléről, Apámról is.

Tudod, Steph, azért csak megvan annak a világosabb oldala, hogy felnőttünk. Így már sokkal másabb ránézni az anyukánkra. Most már nem csak azt a számunkra legszebb nőt látjuk, aki a legtöbb szeretet adta, hanem az asszonyt, aki a hibáival együtt felnevelt, akivel éveken át civakodhatunk, és ezen felül: menthetetlenül, és megmagyarázhatatlanul, nagyrészt valami nemtelen hála miatt: szeretjük.

És ez olyan jó.