Mivel a napjaim megint kezdenek beleborulni valami kiláthatatlan tanulásfergetegbe, ezért nem is igazán tudom megütni a megszokott hangvitelemet. Megint rajtam az a rezignált mélabú, mint a József Attila verseken, csak éppen nem szerelmi bánatom van, hanem betűhányási.
Nehéz is, mikor az alapvetően pozitív jellem találkozik a feltornyosult tanulnivalóval – de tényleg. Ha egymásra pakolnám, mennyi mindent kell megtanulnom, akkor is kijönne egy jó 20 centis oszlop, csupán A4es papírokból. Látom én, hogy a végére fogok érni. Viszont mikor csillan a fény az alagút végén, a rá következő másodpercben már megint azt érzem, hogy az összeomlás szélén állok, és hogy kész, ennyi volt.

A gond az időbeosztás, és a betegség. Ez a két nap nagyon elhúzott, úgy ahogy nem lett volna neki szabad. Valószínű a sejtbiológiám fogja bánni – és ahogy ezt kimondom, már lángol is bennem a harci szellem: nem, dehogy! Ne hagyd veszni! Csak kicsit kell meghúznod, és akkor nem kell megírnod az írásbeli vizsgát, csak szóban kell felelned! Ami igen, szép és jó, de… Most kerültem éltemben először olyan helyzetbe, hogy tényleg mérlegelnem kell.

Vagy az anatómia, vagy a sejtbiosz. Haha, már kimondva is hihetetlen vicces. Ez egy egyyértelmű kérdés, de azért kifejtem.

Adott a sejtbiológiám. Nagybetűs  anyagcserevégtermék. Olyasféle, az életben semmi közöm nem lesz hozzá tantárgy. Igazából de, mert a gyógyszerek is sejtfelszíni receptorokon keresztül hatnak, node... Elég arról az egészről annyi, hogy vannak ezek a csodafehérjék, amik áthidalják a sejtmembránt, és azért vannak, hogy a gyógyszer sejtszintig hasson. Meg a sejten belül is ilyen enzimek, amik...

Szóval értem én, miről van szó, de mikor az egész, alaphangon hétlépcsős kaszkádfolyamatot minden regulátorral, meg induktorral, mindezek szerintem valami szellemes beállítottságú ember, kicsit sem vicces fantazmagóriáiból született 3 betűs mozaikszavaiból van elnevezve, na az... Na az... És akkor még 65,75%-os lett a tesztem.... Na akkor...

Egyébként ez az az egy szent tantárgy, amit csak hármassal lehet kiváltani, a jobb jegyért ígyis-úgyis el kell menni szóban felelni. Viszont  - lő a fenn említett vicces emberek kegyelemkenyere - ha 75%-on alul teljesítek, akkor még egy írásbeli teszttel is megboldogítják az életemet, ami talán jó, talán nem, de úgy érzem, a vizsgaidőszaki küzdőszellemem inkább a harcias „jó az nekem” felé terelné az ügyet. Szóval ez a vizsgám benn maradna, még akkor is, ha a jövő héten esedékes demómat hagynám a francba – amit így kéne tennem. Mert a koponyába még bele sem kezdtem, és lássuk be, úgy, hogy a jövőmet idegsebészként képzelem el, meg amúgy is, tekintve, hogy eddig anatból nagyon szép eredményeket hoztam, nem azzal kéne elrontanom az egész féléves munkámat, hogy „jaj, akkor, most szétszakítom magam, és megyek, és hú, de megírom még azt a sejtbioszt is!”

Persze, ez így logikus. De még végére se érek a gondolatvezetésnek, már felszólal bennem a maximalista felhang: ugyan már, hiszen csak egy picivel kéne jobbat írnod, mint az előző dolgozat! És nyolc pluszpontot adnak! Nyolcat! Mikor lesz még ilyen lehetőséged?
Igazából a vizsgaidőszakban is, sőt akkor talán még több pluszpont is járulékos… Eddigi munkásságom alapján 11 pluszt érdemeltem ki az összesen szerezhető 18-ból, ami szép és jó.

Lehet, hogy csak a fáradtság miatt, de most elég vonzó ötletnek tűnik  nem megírni azt a soron következő sejtbiosz demót, egyedül a rajta szerezhető 5 darab pluszpont az, ami csábít valamelyest….

Az a gond, ebben a nagy rezignált mélabúmban, Steph, hogy se egy minőségi megszólalás, se egy épkézláb, tőlem megszokott gondolat nem jön ki belőlem. Ahogy a csoporttagjaimból sem. Mindannyian ülünk, nézünk egymásra, arcunkon valami túlvilági mosollyal, aztán a mindennapi hülyéskedések mellett mindannyian túlélési terveket gyártunk, hogy mégis hogyan fogjuk átvészelni a ránk váró három hetet. Értsd, ahogy mondom, ez tényleg ilyen survivor stílusban megy. This is the time of peril. És az a gond, hogy nem csak megmenteni lehet rajta a szemesztert, hanem lerontani is.

Egyben vagyok biztos, és az az, hogy nem szeretnék elaprózódni. A már hajszál híján megszerzett tárgyaimat szeretném kiváltani, és ha annyi veszik rajta, hát benn hagyni a sejtbioszt minden ügyes-bajos hülyeségével a vizsgaidőszakra. Úgy érzem, hogy vannak olyan csoporttársaim, akik a benn maradt 2 anatómiával, genetikával, sejtbiosszal, mol.biosszal sokkal de sokkal rosszabbul állnak, mint én, és akkor még vár ránk a koponya, a fejlődéstan, még egy mol.bi, egy szövettan és egy sejtbi…

Ja és a legszebb az egészben a most szombaton esedékes, május elsejei hosszúhétvégét pótolandó, bedolgozandó nap. Meg a most péntek, amikor is Bence ünnepli a tizenkilencedik születésnapját, én meg… Hát én meg nem is tudom mit csináljak.

Steph, legszívesebben nyomnék egy skip gombot. Mert nem azzal van a bajom, hogy nem tudom mindezt megcsinálni. Tudom, hogy bennem a képesség, tudom, hogy a tőlem telhető legjobbat fogom hozni, egyszerűen csak nem vagyok kíváncsi önön szenvedésemre. Ahogy fetrengek a könyv felett, mert már még egy szót nem bírok elolvasni. Igazából elbírnék. Ha mondjuk magyarul lenne, nem valami elhalt latin, modern angol keverék jövevényszavakkal. Vagy ha mondjuk nem kaparna a torkom. Vagy ha csak egyszerűen nem lennék olyan fáradt, mint amilyen két hét múlva leszek, hogy tulajdonképpen ölni tudnék majdan egy órányi alvásért.

Apropó! Két hét múlva ilyenkor, egy kiadós molbi után vége a szenvedéseimnek.

Addig is, készülj hasonló melankóliás levelek áradatára, mert úgy döntöttem, szenvedéseimet lejegyzem neked, csakhogy a jövőben erőt meríthessek: nem is volt olyan gáz ez a második félév!

Apropó, érettségizők: örüljetek a dolgotoknak. Jövőre, sokkal de sokkal rosszabb lesz. Szóval ne a matek meg a töri miatt lógjon az orrotok, hanem viruljatok, ha ti is úgy mentetek be, hogy egy szót nem néztetek át az EU-ból, aztán telenyomták a feladatlapot 3 uniós kérdezz-felelekkel :)

Szoríts nekem, Steph! Talán a hétvégén jövök valami lélekápoló gondolattal.