Tudod, Steph, elértem az év azon szakaszába, hogy kétnaponta írok dolgozatot, egyenként 100 oldalból, és úgy döntöttem, elengedem az a sejtbioszt, amiről a minap vészmadárkodtam. Hagyom inkább a vizsgaidőszakra, ahova való. Ne ezen csússzon az anatom.

Persze attól, hogy végül fejet hajtottam a képességeim előtt, és úgy döntöttem, nem hajszolom magamat a biztos összeroppanásba, nem lett több szabadidőm, épp csak annyi, hogy végre tisztességesen nekikezdhettem a koponyának. Az elmúlt hétvége – tulajdonképpen onnantól kezdve, hogy Bence levelét megírtam, és képzeld mit mondott rá:
„Igen, nagyon finoman melengetett, de újat nem mondott.” – igaz-igaz, a kis drága….
Szóval napjaimat beburkolta a szövettan sűrű-sötét fellege. Amit tudni kell erről a tárgyról az az, hogy a számonkérés nagyon e lett ebben az évben, szóval számítógépes program segítségével írunk. 20 perc, 20 kérdés, és olyan megfogalmazás, hogy azt se tudod, hogy most akkor egy sötét sávra kíváncsi, ami ismétlődik, vagy az összes sötét sávra. (mert van vagy háromféle) És mikor megkérem, hogy lehetne egy értelmezési kérdésem? A válasz a magától értetődő: nem!

Szóval… Tekintve, hogy ezen múlik az anatómia ötösöm, kicsit görcsbe rándult gyomorral kóvályogtam egész nap. Főleg, hogy a hétvégén csak erre tanultam, minden kis metszetről ismertetőt készítettem az egész évfolyamnak, erre betesznek olyan kérdést, hogy: osteoid.. Aha. Szóval nagyon jó, hogy még azt is megtanultam, hogy milyen Weibel-Palade test van az endothelsejtek plazmájában…

Még mielőtt nagyon belefolynék a szitkozódásba, elejét veszem a dolognak – mert nem erről szerettem volna mesélni neked, Steph. Az igazság az, hogy… Jól érzem most magam. Picit fáradt vagyok, picit férhetett volna több koponya is a napomba, de úgy nagy általánosságban véve, úgy gondolom, nem is olyan rossz ez az egész.

A múlt héten megkaptam az ötösömet infóból. Ma kiderült, hogy ötös lettem genetikából is, mindenféle pluszpont hozzáadása nélkül is. Mikor megláttam a dolgozatösszesítőt, néztem nagy, örömtől elpárásodott tekintettel a laptopom képernyőjére, és egyszer csak 180°-os fordulatot vett az addig sanyarú önsajnáltatásba süppedt kedvem.

Végigtelefonáltam Menyust, Apát, Bencét, majd szépen lassan eszembe jutottak az elmúlt napok történései, amik… Amúgy nagyon viccesek és kellemesek, amolyan joy of every moment, amelyek mellett hajlamosak vagyunk játszi könnyedséggel elsuhanni, mikor valami nagy megpróbáltatás tornyosul előttünk. Az állkapocs és ízülete között pont ezek jártak a fejemben.

Kezdve a képpel, amit pont azelőtt készítettem, még mielőtt ugrottam volna egy nagy fejest az ismeretlenbe – alias Ross Histology –, és a rá kapott kommentekkel. A bölcsész ismerősöm hitetlenkedő, szinte másodpercre érző hozzászólása, majd ezzel élesen kontrasztot alkotva, csoporttársnőmet már nem is az asztal közepén éktelenkedő, kettévágott koponya, hanem a mellette található régi fénykép izgatta. Kinek a pap, kinek a papné, ugyebár .) És milyen jó is ez így. ..

Bence és az ő újabb Don Birki profilképe. Természetes, hogy a fiú akkor néz ki a legjobban, mikor nem vagyok otthon. Lassan kezd nagyon hiányozni minden… És itt most nem csak a bennem egyre jobban felhalmozódó, napról-napra fogyasztott instant tészta beszél.
Próbálom eldönteni, hogyan a legjobb. Ha kevesebben beszélek az otthoniakkal , vagy ha minden momentumot megosztok velük. Nyilván akkor érzem magamat a legrosszabbul, mikor Menyus hangját a házunk nagyszobája, és a telefon visszhangján át hallom. Akkor, ha apám félálomban megkérdezi:
 – Hogy állsz, kislányom? Mikor jössz haza?
Vagy, mikor a Mama a napi családi pletykákról tudósít, vagy csak egyszerűen, mikor Bence megjegyzi:
 – Nagy nap a mai. Először sikerült felhúznom magam minden segítség nélkül…
Annyira szeretnék tagja lenni a mindennapoknak – és tudom, hogy ez mostmár csak egy karnyújtásnyira áll tőlem mindez. Holnaptól számítva még 8 nap, és mehetek haza, és már csak vizsgázni kell feljönnöm Debrecenbe. Ha jól számoltam egy javító molbiosz – mert nevetségesen sok kredit, és kevés tananyag ahhoz, hogy négyest kapjak belőle -, és egy sejtbiosz, amiből megint csak nem lett volna nekem elég az évközi dolgozatokkal szerzett hármas…

Ha beszélek az otthoniakkal, leginkább arra kérem őket, hallgassanak meg, és semmit ne beszéljenek magukról. Tudom, ez hatalmas önzőség, de máshogy egyszerűen nem bírnám ki. Amíg Debreceni kényes-kellemes-tanulási száműzetésemet töltöm, szeretném úgy képzelni: Ózdon megállt a világ, és csak arra vár, hogy én visszatérjek belé. Valahogy meg vagyok győződve arról, hogy nem fog történi semmi izgalmas, amíg én itt vagyok, és ez… Talán így is van.

Igazából nem. Minden pörög, de majd nyolc nap múlva lesz is időm, hogy mindezt szemrevételezzem. Addig is, muszáj vagyok a saját dolgaimmal törődni.

És az érettségi… Jönnek, és jönnek a hírek, mint például.

És ezek láttán mosolyra görbül a szám. Milyen jó is volt egy évvel ezelőtt! Belegondolva a tavaly májusba, móka és kacagás volt ez a két emeltszint. Kémiára ha két napot, bioszra ha hármat készültem, mondjuk szorított is gyomortájon olyan görcs, míg ki nem húztam a tételt, mint annak a rendje. A törire készültem a legtöbbet, az ment a legnyögvenyelősebben, és azt hittem, sose jön el az a kor, mikor ettől… lefárasztóbbat kell tanulnom.

Felnövünk a feladatainkoz. A minap kiraktam a tablóképeimet, amiket a pénztárcámban hurcolok. Apropó, Steph. Egy jó indokot! Csak egyet mondj, és magyarázd meg nekem, hogy tőled miért nincs tablóképem? Rossz-rossz kutyakölyök! Szégyelld magad!

Tehát a tablóképek. Kiraktam őket, nagy gonddal érintve minden kis arcot. Barátnőket csoportosítottam, és rendezgettem mindent addig, amíg minden úgy nem állt, ahogy az végül egy hatalmas, melegséges dobbanását jelentett a szívemnek.

Arra gondoltam, milyen szépek is voltak ezek az évek. A megszokástól, a kényelmességtől, ugyanannyira mint a napi vitáktól, nehézségektől. Az, hogy minden nap ugyanazok a kedves emberek fogadtak, életük probémáival, amit megosztottak velem, és segíthettem, ahogy tudtam... És vice versa. Ahogy ületem az ágyam szélén, félkézre támaszkodva, és a még koránt sem végleges dekorációval ellátott szobám falát nézegetve, arra jutottam, hogy a sok dolgozat és mindenség ellenére, én egy hihetetlenül szerencsés ember  vagyok.

És nem csak Bence, vagy miattad, Steph.

Már csak az emlékeim miatt is.

Néha úgy nézek vissza erre a tizennyolc évemre, mintha azt az utolsó pillanatból tenném. És, tudod… Ha egy pillanatra láthatnám a befutott karrierem ezután a gyermekeim, az unokáim mosolyát, még egyszer utoljára ránézhetnék a férjemre, és elmondhatnám:
Köszönöm, akkor… Én nem is bánnám, ha mondjuk a következő pillanatom lenne az utolsó.

Te is érzed néha úgy, hogy fáradt vagy leélni az életed? 
Vagy, hogy már voltál egyszer olyan boldog, hogy az összes többit békében el tudd engedni?
Azt hiszem... Én igen.