Emlékszem mikor először hallottam. A veranda közepén álló ebédlőasztalnál ültünk, úgy, hogy szoktunk. Menyus a Mamával, én pedig a Papával szemben. Mindez egy tál húsleves felett hangzott el, miközben a Papa félig bénult bal kezét a folyton-folyvást mellette lévő bot fekete gombján nyugtatta, jobb tenyerével pedig betakarta beteg kézhátát. Karcosra szilárdult rézfém tekintetével valahol a fejem mellett nézett ki az ablakon, ki a az udvarra, és közben esett az eső. Május volt. Talán az utolsó.

Így aztán, Steph, én nem igazán tudok haragudni a májusi esőre, essen akár borsónyi jégdarabkákkal, kitörve a kezemből az én világszép, kobaltkék és babarózsaszín rózsamintás esernyőmet. A hetet  fejemre hajtott sálakkal éltem túl, és mindeközben szakadatlanul esett az eső – és nem csak a hagyományos értelemben.

A szövettan… Én úgy sírtam, Steph. Tudom, nagyon first word problem, és lőjem fejbe magam, hogy ilyen vagyok, de… Elúszott az anat ötösöm, a szövettan miatt. Összesen hat demót írunk, így 600%-ból 540%-ot kell teljesíteni az ötösig, na most nekem az előző szövettanom 65%os, lett a mostani pedig 70%, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen 1 ponton múlott az ötösöm. Persze még csalóka remény sugaraként ragyog előttem a kedd reggeli megtekintés, ahol még elővehetem az én érveimet, meg a beszélőkémet,de ezek az emberek…

Valószínű elgépelés. Amúgy már jól vagyok. Miután reggel fél hétkor felhívtam Bencét, és szerencsétlen álomittas gyereknek kisírtam az életemet, az meg úgy próbált nyugtatni, ahogy sosem tudott csitítani, szóval a végén megint én következtem a sorban, hogy összekaparjam magam. Sebtiben kiszámoltam a súlyozott átlagomat, és mikor kijött a 4,9, azt mondtam: Na, nem oda Buda! Szóval most úgy érzem, tough life has chosen me, úgyhogy igyekszem, ahogy tudok, hogy mindent a tervek szerint teljesítsek.

Végtére is: anat 1. nem kerül bele a diplomába, csak a szigorlat, ami még egy félév. Na majd akkor. Szóban! Készülhet a szövettan…

Ez volt az én májusi esőm. Miután kizuhogta magát, akkor még frissiben, a szürke égbolt alatt próbáltam más és más szemszögből is megvizsgálni ezen problémámat, amivel csak a környezetemet idegesítettem addig,, hogy majdnem szétpattant az arteria meningea mediáju… Ugye a foramen spinosumban? Igen ott. Bocsi, kezdek rápörögni a koponyára ^.^

Szóval igyekszem az egészet úgy felfogni, mint egy jó nagy próbatételt, mármint chosen ones versus tough life. Egész eddigi életemben nem igazán kellett azzal szembesülnöm, hogy valami nem ötös. Igazából az első év végi négyesemet biofizikából kaptam, szóval lehet, hogy ez a kis szűziesség tesz engem ilyen sérülékennyé. Meg az a hatalmas maximalizmusom. Mindegy, az egészből majd én profitálom, hogyha a hasonlóan maximalista gyermekemet kell majdan ellátnom jó tanáccsal.

Miután kihőbörögtem magamat, és mindenkinek keresztbe állt tőlem a szeme, úgy döntöttem, belefér a napomba az a hirtelen meglátott esemény, amin az írós barátaim szabadtéri slammeltek.

Nem is meséltem még róluk neked, Steph! Véletlen volt a mi találkozásunk. Kaptam, még év elején egy levelet, hogy Író Társak Klubja. Pont volt időm, és elmentem az első találkozóra, ahol nagyon családias hangulat, össze-vissza 5 ember fogadott.  Hárman olvastunk fel, illetve hármunktól, mivel én nem mertem felolvasni a novellámat Ferikéről. Azt hiszem, amíg Tibi olvasta a novellát, akkor dőlt el bennem végérvényesen, hogy soha többet nem engedem senkinek, hogy felolvasson, mert egyszerűen nem jön át az, amit én mondani szeretnék.

Ettől eltekintve, mikor Tibi befejezte, felnézett rám, és mikor a nagy csend megülte a szobát, kezemben a csonkig rágott almacsutkával, óvatosan megkérdeztem:
 – Milyen volt?
 – Olyan, hogy meg szeretném jelentetni az Amúgyban.

Azután Tibiékhez verődtem, aki amúgy a DEIK egyik vezetője…. Ezek… Eszméletlen szép emberek.

Tegnap a Halközben tartottak szabadtéri slamet, egy olyan szép helyen, amilyenekért a mai napig visszahúz a szívem Egerbe. Egy kisebb tér, nagyon fancy szökőkutakkal, körbe-körbe kávézókkal, szabadtéri padokkal, és magas, későbarokk házakkal. Olyan hangulata volt magának a térnek is, aztán kiálltak az egyik szegletébe, és elkezdtek felolvasni.

Annyi mindent éreztem, amíg hallgattam őket.
Igazából nem sok mindenki figyelt rájuk. Az emberek többsége egy pillanatra felkapta a fejét, aztán már vissza is fordult aktuális kávépartneréhez, de voltak akik megálltak – köztük két hajléktalan is - , leültek a szökőkút melletti padokra, és tapsoltak, mikor az kellett.

Ezek az emberek… Olyan szépek. Nem a hagyományos értelemben. Úgy amúgy elsétálsz mellettük az utcán. Hanem úgy, ahogy sajnos kevesen.

A gondolataikkal, és azzal, amiket tesznek. Amíg forgószínpadszerűen felolvastak, felváltva beszélgettem velük.

 Imivel megbeszéltem, hogy nem csak neki van angol alteregója – Oliver Cromwell, hanem nekem is, Jeremy Ever. Igen fiú, vagyis kandúr. De miért ne? Megegyeztünk, hogy ő majd versekkel, és meg novellákkal tolom, és beangolosítjuk a havi műhelyt.

Tibivel a nagyon furmányos-kormáynos lányos gondolataimat osztottam meg, egy bizonyos kortárs költőről, akit nem igazán tudok hova tenni. Se az ingyen söröket, se a kedves mosolyokat, se a cinkos kacsintást, se azt hogy végül nem kellett kifizetnem a könyvét, se azt hogy nyolc évvel idősebb nálam, se azt, hogy  miért leszek én is zavarban, ha összefutunk az egyetemi menzán…  De ez egy másik levél. Egy olyan levél, amit nagyon nehezen írnék meg.

Néha annyira jó lenne fiúnak lenni.

Hallgattam őket. Ők rossz sört ittak, és olcsó dohánnyal töltött cigit szívtak, én meg törökülésben ültem egy padon, élveztem a vihar utáni csendes szelet, és mikor lehunytam a szemem, úgy éreztem,  miénk a világ.

Egy része egész biztosan.