Végeláthatatlan köröket rovok a délig alvás, Menyus érkezése, Mama látogatása – és ezzel a lépéssel frissen főtt, eszményi ételek magamhoz vétele – majd Bencével való találkozás íven, és úgy amúgy, nem igazán kívánnám, hogy másból is álljanak a napjaim. Tökéletes így az elosztás, és bár egyáltalán nem gondoltam magamat fáradtnak, az, hogy minden nap este tízkor már kidőlök, és csak délben nyitom ki a szemem, igazol valamit az elmúlt három hetemből…

De lassan véget ér ez a kristály-törékeny időszak, nem lesz több lustulás, és kényeskedés, és most ebben az a legszívfájdítóbb, Steph, hogy mindezen kényelmet nem azért kell abbahagynom, mert el kell kezdenem készülni a sejbiosz vizsgára, óh, ha csak az lenne… Az igazság az, hogy… El kell kezdenem vezetni.

Talán még nem meséltem a tavaly nyár végén megesett vadregényes kalandomat. A lényeg az, hogy két hét alatt, amolyan nyár végi, gyorstalpaló tanfolyamként lezavartam az elsősegélyt és a KRESzt, aztán még kapóra is jött, hogy az utcánk aljába lakott egy ember, nemes nevén Laci bácsi, akinek a kisfiát anya amúgy is tanította az általános iskolában, meg ha már tanuló vezető oktató, és amúgy sincs nála sok ember, hát akkor miért ne vállalna el?

Jól kezdődött… Az első elméleti órán még remekeltem is, „hihetetlen” vaslogikámról adtam számot, ahogy kitaláltam mit hogy kell leolvasni a műszerfalról, meg az akkurátus körbejárkálások során a gépjárműről, aztán beültem a volán mögé és minden valami olyan metamorf változáson ment keresztül, hogy az csoda.

Bence csak a fejét csóválta. Hozzátartozik a történethez, hogy én sose szerettem volna megtanulni vezetni. Véleményem szerint én vagyok az ózdi hercegnő, és egy hercegnőnek kocsisa van, erre Menyus legszívesebben falba verte volna a fejemet, Bence meg előhozakodott a vészhelyzetekre tartogatott zombi-apokalipszis elméletével, hogy akkor a nagy eszem meg minden képességem ellenére azért halnék meg, mert nem tudok vezetni. Ezen felbuzdulva, már túl az elsősegély és KRESz vizsgán ki is vitt egy elhagyatott garázssorra, és két vállamat megmarkolva benyomott a vezetőülésre.

Nagyon türelmesen magyarázott, és miután minden részletet kikérdeztem, és fejben összeállítottam a mechanizmust, sikerült is elsőre beindítanom azt a tizenegynehány éves mazdát, ami a Bence család szeme fénye. Bence erre nem is mondott semmit, csak nézett rám azzal a „not bad” tekintettel, és beleegyezőn bólogatva engedett neki az első vezetéses órámnak.

Aztán mikor idegességtől remegő ívű, villámokat szóró rezignált mosolyommal szálltam ki az autóból, majd mikor beértem a szobájába már csak görcsösen sírtam, nézett rám szegény szerencsétlen gyerek, és azt se tudta, hol kezdjen hozzá a kérdezgetésnek.

Azt hiszem végül úgy fogott neki, hogy:
 – Havid van?
Te tényleg tudod, Steph, hogy milyen viccesek vagyunk, mikor én úgy istenigazából bőgnék, de Bencének ehhez nincs kedve, ezért addig tolja nekem a hülyeségeit, még másodperc alatt megeredő, és összefolyó könnyem és taknyom fátyolán át én is elkezdem a röhögést. Ez is így indult valahogy, de aztán csörgött a telefon, Menyus keresett, hogy na mi volt?
Azokban a napokban amúgy égett a kezem alatt a készülék. Egyszerűen mindenki a vezetési előremeneteleim után érdeklődött, mind azzal a tudálékos, volán mögül szóló szavakkal, hogy pár perc alatt torkig lettem a kedvesen oktató okoskodásokból, és minden úrilányos mérsékletemet vesztve zúdítottam az összes keserűségemet aktuális beszédpartneremre.

Nem abban éreztem én a gondot, Steph, hogy nem tudok vezetni, nem is abban, hogy nyilvánvalóan nem értem el a gázpedált sem, és ezért nagy párnát vittem magammal, hogy picivel megtoldjam a lábam hosszát, nem azzal, hogy behúzott kézifékkel indultam el, hanem abban, ahogyan az oktató minderre reagált.

Idős bácsi lévén sok gyerek megfordult már oktató keze alatt, de azért az évek előrehaladtával már csak olyan fiúkat kapott, akik már tizenkét éves koruk óta rágják apuka fülét, hogy vigye ki őket a szántásba randalírozni. Na most én, lő ózdi hercegnő, egyetlen autós élményemnek azt számítottam, mikor Bence bedugott a vezetőülésre, és beindítatta velem a mazdájukat, majd gurultam vele vagy százötven métert – ami mint kiderült tényleg nem olyan rossz teljesítménynek besorolható. Egyik nagy reményvesztettségemben Bence még azt is elárulta, hogy neki elsőre nem sikerült beindítania a kocsijukat, és ha már másért, csak ezért vegyek magamon erőt, és a harmadik óránál ne hagyjam már félbe ezt az egészet.

Nem hagytam. De mikor már a tizenkilencedik órát is rutinpályán töltöttük, és visszagondolva nem volt már nekem semmi hibám, csak az a göcsös idegesség, amit az a fasz – pardon, de elmebeteg vagyok, ha csak elmerengek ezen – ültetett belém. Nem volt jó, amit, ahogyan, amilyen ütemben, miért mosolygok, miért igazítom meg a hajamat, ha lófarokban fogtam, miért ért a vállam alá a copfom, miért nem nézek jobban szét – mármint úgy, hogy törjön bele a nyakam – miért nem figyelek, és miért sírok?
Mert egy idő után kénytelen-kelletlen a szemembe szöktek a könnyek, pedig nem vagyok egy bőgőmasina. Komolyan nem, ismersz, Steph! Ha akadály emelkedik elém, arra rávetem eltökélt tekintetemet, és hozom a hegymászó készletemet, de ez… de ez…

Csak egy rosszabb volt az oktatóm hozzáállásánál – aki amúgy egy fejlődni képtelen, elkényeztetett kis csitrinek tartott – a szüleim, de legfőképp Menyus hozzáállása. Miután már sokadszorra szálltam ki könnyező szemmel az autóból, és már a harmadik kontaktlencsém is tönkre akart menni az elsírt könnyektől, Menyus még akkor is azzal fogadott, hogy mit bőgök?
Merthogy nekem eddig minden tanulnivaló az életben egy csettintésre sikerült, sosem kerültem szembe semmi olyannal, amibe beletört volna a bicskám, erre végre itt az első komolyabb akadály, és kijön belőlem az igazi természetem, hogy milyen kis nyámnyila alak vagyok, és különben se szidjam azt a jóembert, aki az utcánk alján lakik, és csak és kizárólag segíteni akar nekem.

Tehát még egyszer elmentem, hogy segítsen nekem, és… Aláírom, behúzott kézifékkel indultam el. Aláírom, remegtem az idegtől, a görcsösségtől, de minden egyes gyakorlatot viszonylag szépen végigcsináltam. Mondjuk olyan 60%-osan, ami már egyetem is kettes, de tényleg: az y-fordulástól kezdve a jobbról-balról háttal tolatással parkolásig, de akárhányszor vettük a köröket, valami „hibám” mégis volt, ezzel együtt mindig akadt rám olyan szúrós megjegyzés, amit a végére már igazán éreztem, hogy nem a vezetésem indukál, hanem a személyem maga.
 – És te egy teljesen más ember leszel, mikor beülsz az autóba! Hát hol az a csupamosoly kislány, akit az első órán megismertem? – de mindezt olyan affektáló, kényes, kést-lélekbe mártó módon, hogy legszívesebben hat ívbe csikartam volna az öt körmömmel az ablakot.

Nos, akkor én hazavezettem, a házunk előtt megálltam, és azt mondtam:
 – Legközelebb majd jövök júniusban.
Aztán meglibbentettem a lófarkamat, és belebegtem a házba, majd még utoljára jól kibőgtem magam. Akkor úgy döntöttem, sohatöbbet nem sírok vezetés miatt.

Mindenki ki volt rám akadva. Menyus, apa egyaránt, hogy zéró kitartás, és majd ők visszadugnak a volán mögé paparam… Haha. Nice try mates… Nice try. Természetesen azon a nyáron többet nem ültem kormányhoz. Még dodzsemben sem.

Aztán egyszer csak kibújt a szög a zsákból. Nem is tudom Menyus melyik barátnőjének panaszolta a minősíthetetlen magaviseletemet, mikor all of a sudden elejtett egy olyan részletet, ami eddig valahogy hozzám nem jutott el…
Merthogy annak idején ő megbuktatta a tanárom fiát… Szóval annak a fasznak a fia anyám miatt évet ismételt. Nos… Azt hiszem ezzel az évismétléssel fairplayben maradtunk.

 – Csak meg kéne már tanulnod vezetni! – mondta a napokban Mama, én meg már csak azért is, hogy ne kelljen megszólalnom, jó nagyot haraptam a diósból. A sütemény rég sikerült ilyen jól, ezért mézeskalács mosoly ömlött szét az arcomon, de közben sanda, gyilkolni vágyó tekintetem sugarát Menyus felé lőttem, aki bár lesütötte a szemét, de azért tudálékosan bólintott:
 – Bizony-bizony tovább nem halogathatod!
 – Halogatná a halál – motyogtam, miközben vigyáztam a szóródó morzsákra. Hűtött fekete teát kortyoltam, majd törökülésbe húztam fel a lábamat, és valószínű olyan nagyon kétségbeesettnek tűnhettem kezemben a szelet, félig rágott diós kürttel, meg a teával, hogy a Mama átkarolt, és a válla szegletébe húzta a halántékomat. Nevetős csókot nyomott a homlokomra.
 – Papa se tudott vezetni! – így Menyus, a kerekszoba sugarának másik végéről – Ő például csak úgy megvette a jogosítványt, mert már annyira idegesítette, hogy Anyunak van, de neki még nincs. Tudod, hogy állt meg? – megráztam a fejem.
 – Addig tolatott, amíg nem koppant.

Eszembe jutott az nagy, kopott vörös festékes Aró, amivel a Papa rendíthetetlenül szelte az Ózd-Hangony karikákat. Finom kis melegséget éreztem pocaktájon.

Mert balfasznak lenni az sajnálatos dolog. De örökölni a szerencsétlen géneket, na az családi büszkeség!