Tudod, Steph, hogy az életem hierarchikus. Akárhonnan nézem, a család, a párkapcsolatom és a tanulmányaim alkotnak egy olyan forgó triumvirátust, amelyek mint a vetésforgó, szezonálisan elfoglalják az első helyet, és most a tanulmányaim kerültek sorra. Ezzel együtt a család és Bence másodjára, az írás-olvasás pedig a messzemerengő harmadik helyet foglalta el. Van ez így. Szerencsére nem túl sokáig.

Nem mondhatom azt, hogy rossz, mert ha valaki megkérne, jellemezzem a sejtbiológiát, azt mondanám; nagyon érdekes, csak még annál is töményebb. Mondjuk ehhez a halálos koncentrációhoz nyilván nagyon beleadja egy bizonyos Szabó Gábor a sulykot, lő eszméletlen agy, kinn Philadelphiában két évig kutatócsoportot vezetni, majd hazajött nekünk előadást tartani, de még előtte írt egy könyvet. Áh-áh. Tisztelem én az ő nagy agyát, de ő is mérlegelhetné az én kis agyamat, és mondjuk félúton, használhatna érthető szavakat. Vagy mondatszerkezeteket…

Tudod, Steph, vannak ezek az emberek, akik egyszerűen képtelen átadni azt a hatalmas tudást, amit évek kemény munkája során halmoztak fel. A fenn említett úriember is ilyen, és tekintve, hogy ő az intézetvezető, ezért rengeteg előadást tart, rengeteg fejezetet ő írt a könyvből, mi pedig rengetegszer emlegetjük a nevét.

Azt hiszem egyik agyérgörcsöm alkalmával dühödten ütöttem fel a könyv elején, keresve a bevezetőben valami kis útmutató iránt, hogy akkor most a lap alján, a lábjegyzet felé, a lábjegyzet betűméretétől 0,5 pixellel nagyobban szedett szöveg akkor lényeges-e, mérvadó információ, felesleges, vagy éppen e miatt fognak kitenni vizsgáról, akkor egyszer csak szembe jött velem az a dőlt betűs szöveg:
„A könyvet édesapám emlékének ajánlom.”

Én meg tartottam a jobb kezemben kijelölt oldalig átívelendő négyszáz lapot, néztem erre az egy, dőlt betűkkel szedett sorra, és a mellett a rengeteg minden mellett amit már az agyamba tömtem, egyszer csak éreztem: elfolyik a szívem.

Szóval kedden vizsgázok.
Nem mondom, hogy nagyon faszán állok, nem mondom, hogy nagyon rosszul, pont úgy állok, hogy minden rendben lesz. Éppen csak kettő tételt (értsd: 40-50 oldalt) dolgoztam fel feleslegesen, és csak kettő tételt (értsd: 20 oldalt) hagytam ki, mert én az előadások szerint haladtam, és még az előadásokat nem frissítették, így elkalandoztam a fertilizáció és a sejtmotilitás felé, addig a tematikában ott villogott: sejt-vírus, sejt-baktérium interakciók. Agyfasz.

Nem mondhatnám azt se, hogy olyan brutális iramban tanulok, hogy ne lett volna időm Neked levelet írni. Egyszerűen arról szól a fáma, hogy azokban a 20-40 percekben kifekszem, picit mozgok, céltalanul bolyongok a házban, képeket nézegetek, várok valami világmegváltó hírt a facebooktól, és mindeközben én… Én nem is ezen a világon vagyok. Szóval teljes képtelenségnek tartom, hogy érdemi levél folyjék ki a kezem közül ezen intervallumokban, úgyhogy inkább meghagyom az írás örömét szebb időkre, mondjuk kedd utánra, amikor is majd beszámolok szívmelengető élményeimről.

Menyus tegnap osztálykirándult, én sikeresen túléltem az első vezetési órámat, ezen kívül Bencét nem akarják Svédországba  vinni, szóval lesz mit mesélnem.

So long till Tuesday!