Tegnap egy jó két órás délutáni szunya után ért Andris hívása. Tudni kell a fiúcskáról, hogy vele táncoltam gólyabálos keringőt, és egy általános kalandor a maga zsigerig hatoló félelmeivel és bizonytalanságával, ami szerintem (és egy érintett csoporttársam szerint is) a saját magának be nem vallott homoszexualitásából ered.

Szóval van ez a fiúcska, a maga tizenkilenc-húsz éve ellenére is szememben örökre szóló kicsinyítő képzővel ellátva, a maga kis barna üstökével, olyan vastag lábával mint az én felkarom, mindezt megkoronázva azzal a járással, mely közben arcát a nap felé fordítja, léptei pedig olyan kótyagosan-kóvályogók, mintha nemes egyszerűséggel beszívott volna.

Tekintetében ott egy jó marék kedvesség, arcát osztja a félszeg mosoly, és minden, de minden mozdulatában nem is rejlik, de kiütközik az a tesze-tosza bizonytalanság, ami azon emberek sajátja, akik még alapjaikban sem találták meg magukat, ez a mélyről fakadó kétkedés pedig sok mindenben megnyilvánult.

Arnold (legyen így a neve) első félévben a kémiát három-négy hétig húzta, és való igaz, hogy mind a három beugrót meg kellett írnia (A vizsgán egy ponton múlott, hogy nem jutott be szóbelire, másodjára bejutott, de a koenzim A-t kérték tőle lerajzolni, ami… Inkább belinkelem, és szerintem látszódik, hogy mennyire övön aluli ütés). C vizsgán nyilván csillagos négyes lett, de a biofizika már nem fért bele neki, mert az édesanyja orvos, és a minimumok benyalásával beszerezhető kettes nem elégíti ki az elvárásokat.

Oké, végül is… Itt ez a második félév, lehet bizonyítani, anatómia meg miegymás. Bizonyított is! Olyan 10/9 meg 10/10 pontokat felelt anatból, hogy nem győztük hátbaveregetni: az oszt’ igen, apukám! Na jó, a legutolsó három hétben, a gyilkos, vérre menő hajrában végül nem sikerült az utolsó lépcsőfok, az embrió, de na… Május legutolján sikeresen letudta azt is, aztán teltek a hetek, jött a június, a sejtbiológia felkészülés, és…és…

Nem ment el 10-én.
Nagyon féltem.
Nem ment el 18-án.
Nem voltam kész, majd 25.-én.
Áh, inkább mégsem, majd az 1.-jei biofizika után, mert ha nincs meg a bifiz, akkor nem vehetem fel az élettant.

Na igen, de bár sejtbiológia nélkül meg lehet kezdeni a második félévet, de anatómia szigorlatra (amire a beledet kiköpöd, három hetet tanulsz, és még mindig a Jóistenhez rimánkodsz) csak úgy mehetsz be, ha előtte letetted a sejtbiológia vizsgát… Na már most, ha egy sejtbi meg egy biofizika nem fért meg 7 hétben, akkor egy anatómia-sejtbi, plusz még ne adj isten valami bennmarad, na az, hogy fér bele?

Mondtam a magamét, de nem lett foganatja, a biofizikánál maradt.

Erre tegnap csörög a telefon, és még a minimumkérdéseket se tudja 100%ra.
Sőt, már az orvosiban se biztos!

Egy ideig puha párnáim közé könyökölt kezem tenyerével támasztottam az arcomat, amíg a látóidegem, és minden orbitámban megnyúlt  kötőszövetem visszaállt normál hosszúságra, ergo már nem akart kiesni a csodálkozástól kigúvadt szemem. Álomittasságtól kótyagos agyam kettőt mondott:

1. Vagy az van, hogy nagyon lusta, és fél. Nagyon fél és lusta, vagy valami ilyesmi. Csömört kapott, süt a nap, nyarat érez, igen ismerős, én is már a hátam közepére sem kívántam ezt az egész, utolsó utáni molbioszt, na de akkor is! A biofizikán a következő féléved múlik, ember!! – próbáltam plusz artikulációval a tudtára adni gondolata gyermetegségét, mire ő – szinte láttam, ahogy megrántja a vállát – csak annyit mondott – Amúgy is GyTK-ra akar átmenni.
   – De ott is ott az első félévben a biofizika.
   – Akkor is.
   //kill it. with fire.// na jó nem, csak álmos voltam. (de igen.)
   Miután ilyen eredménnyel végezte az anatómiát, kiérdemelne egy nagy büdös pofont. Mi az, hogy anat 1 négyes, biofizikára meg a nyomorult minimumokat sem tudja megtanulni? Hát hol itt a kitartás, hol itt az ambíció, hol a világmegváltó hajlam?!
   Már majdnem ráeresztettem házisárkány lángjaimat, mikor egy elcsüggedt hanghordozással elejtett mondatából következett a második lehetőségem
   
   
    
2. Mindenki… Meggondolhatja magát. Ahogy beszélgettünk, elmesélte, hogy ő maga is körülbelül azóta, mint én vágyik arra, hogy orvos lehessen. De mindez olyan sután és szomorúan csúszott ki a száján, hogy valahol rögtön éreztem: ez nem csak a magamtól már jól ismert, mindent felemésztő ambíció, hanem az anyunak való megfelelés kicsúcsosodása. Persze, ideig-óráig elhiteti az ember magával azt, hogy jó ez így. Hiszen teljesít, és a szülők büszkesége pedig egy olyan tényező, amit akárhogy szeretnénk, sosem lehet a hátunk mögött hagyni. Nyilván ez lökte eddig előre Arnoldot, aztán most..
   Nyilván a nyár, a lustaság meg az a fránya biofizika, de elért egy olyan korláthoz, amit már én is nem egyszer súroltam, csak még engem megégetett a puszta gondolat: elveszítem azt, amiért egész életemben küzdöttem, addig ő felállt a korlátra, és átbukott rajta.
   Miért ne gondolhatná meg magát?
   Ha rangsorolni lehet az élet felelőtlenségeit, akkor belső kényszerből orvosnak lenni, és ebből kifolyólag olyannak, aki nem szívvel-lélekkel végzi ezt a hivatást: beletartozik a top 10-be.

All in allban nézve a problémát: Arnold felelősségteljes döntést hoz: otthagy egy pályát, amihez bár meglenne a képessége, de nincs meg a hivatásérzete, és így nem csak magának ad még egy lehetőséget megtalálnia a saját ösvényét, de mondjuk megszabadít valakit egy kétségbeesett félrekezeléstől.

Másrészről irigyelem: úgy érzem, nekem erre a vonatra sosem volt jegyem, és már amúgy is a pályaudvar végén robog. Sosem tudnék erről az egészről lemondani, akárhogyan hasogat másért a  szívem… Minden bizonnyal azért, már gyáva kis nyominger vagyok, és ezért minduntan kalapemeléssel tekintek azok felé, akik félúton átigazoltak BTK-ra.

Harmadrészt pedig: sajnálom. Úgy az egész szituációt, a nyilvánvalóan vonzalmi problémák miatt megélt, ilyen horderejű erőpróbákat.  Ki gondolná, hogy ennyit, de ennyit ér a jó önismeret.

Tudod, Steph, ha lenne egy listám a céljaimról, azt hiszem az első ötben benne lenne ez is  sok minden más, kislányos, boldogságot áhító pont mellett. Szeretném kiismerni önmagamat. Maximálisan, épp annyira, hogy elviseljem a huzamosabb egyedüllétet.

Hogyha még nem is leszek magammal a spirituális könyvek által oly sokszor előszedett, legjobb barátnő, de azért szeretnék valami olyan ismerőssé válni, akit gond esetén bármikor hívhatsz.

Amúgy hiányzol.
Jöhetnél lassan J

Ja igen, és még el ne felejtem: //napi művészrovat//

Összeverődő testek hangjára
Nyári szél billentette szoknyám
Egy ideig a napot néztem
Aztán kéken izzott az egész táj