Bence, Debrecen, KFC, finom ételek, új emberek, új élmények, mi ketten – és én.
Az egész debreceni kiruccanás az indexem aláíratása miatt történt, mert még három kitöltendő rubrika árválkodott fehéren, kék tintára vára – de azt sosem gondoltam volna, hogy három nyavalyás aláfirkantáshoz legalább három munkanap, és közéjük ékelt hétvége szükségeltetik. Egy részről: fene a professzor úr gusztusát. Mikor jelentősen megázva, párától összegöndörödött hajjal, és amúgy olyan aranyos ábrázattal, amit emberi lény ki nem érdemelhet, megálltam az irodája küszöbén, és gyermeteg leányhangomon esedeztem az aláírásáért, ő csak felnézett a számítógépéből – igazából semmit nem láttam belőle.  Valahogy azt az érzés keltette bennem, hogy ő  most direkt el akarja velem hitetni, hogy fontos, intézetvezetői munkát végez, de igazából csak Assassin’s Creed-ezik–, és annyit mondott nekem: adjam le az indexet a titkárnőnek. Titkárnő: jöjjek vissza holnap.

Aha…

Másnap (közbeeső guule-like szerencsétlenségek felsorolásának mellőzésével) professzor úr épp az orrom előtt esett be a liftbe, majd mikor titkárnő becses színe elé járulva átnyújtottam az indexemet, tájékoztatott arról, hogy akkor majd jöjjek vissza holnap.
 – De hát holnap szombat van.
 – Akkor hétfőn. Nem tudom a professzor úr napi rendjét, most ment el, vitte a kis táskáját, nem biztos, hogy még ma aláírja…

Szóval, Steph, úgymond nászutazunk, amolyan tipikus merész szerencsétlenséggel, ami a kettőnk kombójának egyenes jellemvonása, úgymond aranyszín védjegye. Nagyon sok minden kiderül egy-két ilyen nap alatt, amíg összezáródsz valakivel, akit amúgy nagyon-nagyon szeretsz. Helyes, ritka tökéletes magyar mondás: lakva ismerszik meg az ember – mert teheted te a fejed tetejére azt a hatalmas szeretetedet, ha a partnered a te szöges ellenéted, és e hatalmas ellentétek miatt néha-néha, egy-egy pillanatnyi idegbajban ki tudnád harapni a kedves a. carotis externáját, éretté hajlott kamaszszerelem ide vagy oda.

Bence… Egy hihetetlen kényelmes ember, egy igazi barnamedve, aki olyan hatalmas, üveggolyó-szerelem tekintettel tud kinézni a takaró alól, hogy mikor én már cakkba vágva nyitottam volna az ajtót reggel háromnegyed nyolc előtt öt perccel, hogy leugrok tejért meg kenyérért a boltba, ő pedig elmotyogta:
 – De várj már meg, lemegyek veleeeed! – akkor persze hogy kocsonyává olvadt a térdem. Hát lehet egy álomkóros barnamedvének nemet mondani, főleg mikor átkarolva beleleheli a sebtiben konytba rántott hajadba :
 – Ígérem hamar kész leszek!
Szóval hamar kész lesz – és térdem szerelmetes remegése a percek előrehaladtával egyre jobban kezdett átmenni idegbeteg, rúgásra kész rántásba. Óh, még fésülködök, fogat mosok, kiválasztom a nadrágomat, de menjünk, mert már nyolc óra, és kilencig írják alá az indexet, aztán még a boltba se jutottunk el.

Kilenc óra nulla ötre értünk oda… Kilenc óra nulla egykor elment a néni. És még az eső is szakadt. Igazából az egész pénteki nap egy tipik-guule failure sorozatként állja a helyét, megfűszerezve Bence-medve-morgásokkal. Kiderül, hogy nem tudunk normálisan egy esernyő alatt menni, mert Bence olyan magasan tartja az ernyőt, hogy az egyik vállam csurom vízre ázik, viszont ha én tartottam a vízfelfogó eszközt, akkor meg olyan alacsonyan állt meg a végmagasság, hogy Bence feje minduntan kiboltosította az én csoda-virágos ernyőmet.

Mindezen ellentéteink, villámpárás összefeszüléseink, és két perces világháborúink ellenére, Steph: tökéletesen érezzük magunkat. Rengeteget beszélgetünk. A thermál vizes medencében ázva, fejemet a vállára, ő a fejét a hajamra támasztva, az emberiségről, úgy amblokk a hova tartásáról. Még ebben is teljesen mások a nézeteink. Bence globális szinten mereng mindarról a rosszról, amit tapasztal. Egész bolygóra és minden emberre levetítve elemez történéseket, jellemvonásokat, egyszemélyes, vagy akár több kontinenst is érintő harcokat, vallásokat, vívódásokat. Mindez persze rengeteg egy 19 éves fiúnak, aki mérhetetlen érzékeny, feminim gyermeklélekkel és világmegváltó gondolatokkal rendelkezik, így valahol mindig belefullad ebbe az áthatolhatatlan sötétségbe, és bár hihetetlen életvidám jellem, ezekben a fuldoklásokban látom az arcán átfutó lemondást: rossz az ember.

Én magam már azzal is megelégszem, hogy a családom szintjén gondolkodom, igazán nem sok, maximálisan 3-4 embert számolva egyszerre, ám ezen emberek személyiségét, cselekedeteit és indíttatásait a lehető legmélyebben kielemezve, és így, mint a szisztematikus táblázatot, számításokat tudok végezni velük, kalkulálok, és úgy érzem, egyre jobban lavírozok. Nem tudom, mikor is mondtam le az egész mindenséget érintő gondolataimról…

Minden bizonnyal hozzátesz kettőnk vállvetett szemszögeinek a családi háttér. Bence édesanyja igazi hős, amolyan mindennapi, történelemkönyvbe való, aki úgy igazgatja kis fészke életét, hogy fiának ideje marad az egész emberiséggel gondolni, nem kell belemásznia olyan mindennapi problémákba, mint… Mint amilyenekbe én és Menyus számlálhatatlanul sokszor kerülünk.

Ezen túl – change of subject – sikerült Bencét olyan közegbe dobnom, amitől talán kicsit én is tartottam, hogyan fogja magát benne érezni. Pénteken, azaz tegnap adódott egy debreceni, slam poetry rendezvény, ahová nagyon sok írós barátom jelezte, hogy jön, persze a végére alig-alig csordogált be a jelzett 84 emberből 30, de… Én már nagyon vártam a felolvasásokat, nem csak magam miatt, hanem Bence miatt is. Kíváncsi voltam a véleményére, és persze arra, hogyan illeszkedik egy számára teljesen idegen, úgymond „művészi” szituációba, ez a 100%-ig materialista ember.

Az,hogy én kíváncsi voltam? Laza legyintés. Az, hogy Bence hogyan izgult? Ámult csodálkozással össekulcsolt ujjak, méla mosolyra nyílt száj. Ez a fiú  egyszerre szeretett volna jó benyomást tenni a barátaimra, és közben félt attól, hogy olyan áthatolhatatlan falakba ütközik, mint, amit a családomnál tapasztalt. Ilyen édes, félszegen kétségbeesett, pillanatokra elcsípett kétkedő tekinteteteket régen láttam rajta.

Minden jól sült el, bár az esemény előtt fél órával, még azt sem tudtam neki teljes mértékben elmagyarázni, hogy mi az a slam, de aztán Salientia nekem átküldött írása – amiért nagyon köszönöm az önzetlen bizalmat – annyira meghozta a kedvét, hogy a végén már tényleg csak a miatt aggódott, hogyan fogadják majdan a barátaim. Mondanom sem kell, hogy ezek az emberek nem válogatósak, teljesen tisztában állnak azzal, hogy ők a legkülöncebbek, így egy ilyen kis átlagos-édes lényt  mindig szívesen fogadnak megrontásra.

Steph… Ha jössz, és lesz debreceni slam, viszlek. Olyan hangulata lett az egész estnek, a váltakozó jó, kevésbé jó előadókkal, hogy a végén még én is késztetést éreztem, hogy felálljak a színpadra, de ugye vállalható szekcióban csak prózáim vannak, amik túl hosszúak egy ilyen stand-upra. Ekkor kapott elő Imi, az egyik legnagyobb lírásunk, hogy na akkor olvasd fel a verseidet!
Így néztem rá, hogy R U Mad, mate? De aztán csak szeget ütött a fejembe – csak fellépési lehetőség, próba, tapasztalat, több leszel tőle, és sajnálnám, ha kihagynám - főleg miután Salientia is elmondta a sajátját, na akkor már végképp úgy éreztem, hogy i’ll mount the stage, and get it rolling on, de… Na igen.

Azt hiszem, pont Salientia után lépett a színpadra egy olyan de olyan színészi és kommunikációs képességekkel megáldott legény, hogy utána csak két térdem közé fogott telefonommal, lebiggyesztett szájjal néztem a kiürült sörösüvegekre az asztalon, magamban nyíltan kimondva: nincs az az isten, hogy én ezután az ember után felolvassam az Ilka-firáimat.

És ekkor Imi… Egyem a szívét. Steph, az a fiú olyat tett értem :).  Felhívatta magát a konferanszié lánnyal a színpadra, és a mikrofonba beszélve elmondta:
 - Van itt egy lány, akit nagyon szeretnék, hogy felolvassa a verseit, de ez után a bomba után biztos nem merne kiállni a színpadra, ezért most felolvasnék egy kurva szar verset, hogy utána a lány feljöhessen…

És ráadásul, a háttérben ülő zenekarral egy olyan nyálas aláfestést is toltatott az egész förmedvény sterelmes-sosem-versnek, hogy utána tényleg úgy léphettem fel a színpadra a magam fekete-fehér, szakadtan elegáns outfitjében, mint az ózdi királylány. Úgy is éreztem magam.

Természetesen vállalhatatlanok a verseim. De senki nem fog rájuk emlékezni, én pedig olyan de olyan megtisztelve éreztem magam a figyelemtől, amit az első sorban ülő barátaim nekem adtak, hogy kár lett volna kihagynom azt a három lépcsőt, ami az emelvényre vezetett. Magamat leptem meg a legjobban ezzel a kis fellépéssel, de… Nagyon jól esett. Igazán.

Az este hátra lévő részében Imi még lencsefőzeléket is csinált nekem meg Bencének, hajnal egyik ültünk nálunk, cigarettafüstbe burkolózva, kereszténységről, kockulásról, versekről hablatyolva. Imivel közösen verseket kántálunk fel, a fiúk a háttérben beállt hatásszünetben meg is kérdezték, hogy most akkor miért nincs itt a sátán, akit megidéztünk.

Az egészben a legszebb az volt, hogy mikor én már majdnem lefelejtem az asztalt az álmosságtól, Bence még akkor is maradni akart.

Tudod, Steph. Imádom ezek a successful night-okat. Közelebb hoznak minket a maguk után hagyott emlékekkel…

-          Ui. Találkoztam egy tündér királylánnyal. Szép kis virágos szoknyában, fehér harisnyában és alabástrom bőrében volt éppen, helyre kis kalapban és vörös hajjal. Írdogál ő is. Úgy hívják, hogy Salientia. És az egyik barátnőjének olyan fekete cipője volt, hogy azt még ma levadászom.