Talán szeptember elején még kedve is szottyan az embernek ehhez az egész iskolásdihoz az intézményhez vezető úton. Hiszen még javában süt a nap, igaz már nem az augusztus derekán tapasztalt tikkasztó hévvel, de e helyett kárpótlóak az utazás során és az iskolában látott ismerős arcok.

Annak idején én naponta három órát buszoztam, másfelet az iskoláig és másfelet haza, ennek fényében pedig egy idő után ténylegesen elkezdtem várni azokat a hajnali járatokat. Mert látni mindenkinek az álmos fejét, meghallgatni a fáradtságtól kába hangon a nyári történeteket: felbecsülhetetlen.

Na igen ám de a derengő szeptemberi reggel hipp-hopp deres, fagyasztó novemberi vaksötét hajnallá fordul, plusz még ugye óraátállítás is, ami aztán a pislákoló életkedv utolsó szikráját is kioltja az emberből. Ilyenkor uralkodik el mindenkin a rezignált mélabú, bár még a József Attila versek az év végén következnek csak. Felmerül a világot mozgató kérdés: „Miért?” és e mögé a szó mögé befér egy diák össze gyötrelme.

Én világ életemben a kémiát szidtam, vagyis pontosabban fogalmazva a kémia tanárt. Viszont, csömörből vödörbe szituáció, a kötelező biológia mellett vagy kémia vagy fizika a jussa az orvosira vágyóknak, aztán úgy éreztem, jobb nekem az a vegyszerillatú labor, mint a maratoni fizika-feladat megoldás. Igen, körülbelül október-novemberig gondoltam így, aztán már legszívesebben felhörpintettem volna a metanolt – kis mennyiségben vakságot, nagy mennyiségben halált okoz.

Kedvenc kémiamágusunk rendelkezett egy-két megrögzött szokással: akadtak az osztályunkban  olyan, valóban zseni gyerekek, hogy OKTV első tíz helyezettje között mind a két évben ott virított a nevük, nem csak kémiából, de fizikából és matekból is, és persze ezekre a kölkökre külön oda kell figyelni, merthát értük kapja az iskola a hírnevét. Igen ám, de e mellett a két igen különleges egyed mellett helyet fogaltunk másik húszan, és bár sosem nyertünk országos versenyt, azért mostanra már mind túléltük az orvosi, vegyész-mérnöki avagy gyógyszerészeti kar első évét, szóval na… Nem kémiától irtózó és szentségelő humánosokként ültünk konkrétan elszeparálva a versenyzőktől, hanem olyan tanulókként, akik igazán próbálták felvenni a lépést a versenypéldák ütemével céljaik érdekében, de…   Na. Van aki gimi elsőtől oldja ezeket a fantasztikus feladatokat, annak ugye már csettintésre megy az, ami nehezére esik annak, aki harmadikos korban kezdődő  fakultáció első óráján találkozik egy fél oldal hosszú szövegű példával, aztán nagy zavarában gáztörvényt ír fel a folyadékra… Azt is tíz perces szenvedés után, mikor már a soron következő harmadik számításnál jár a két kitüntetett.

Természetesen reklamálnunk egy merő lehetetlenség volt, mivel a kémia tanárnőnk az iskola igazgatójának feleségeként elfoglalta a First Lady-nek járó szent és sérthetetlen helyet, meg aztán a szaktudásába belekötni tényleg nem lehetett. Szóval tényleg, tényleg kellett találnom magamnak valami motivációt, hogy ne idegbe borult tekintettel másszak be a kémialaborba.

Vetettem egy pillantást vegyszernarancs színű füzetemre, és kipattant az isteni szikra. Picit szidtam is magam, hogy eleddig a megoldás egy karnyújtásnyira volt tőlem. Egész hazaúton dekorációs ötleteken törtem a fejem, majd hazaérve az összes színes-díszes csomagolópapírt és díszszatyrot feltúrtam, amit csak találtam, így születtek meg szépen sorjában ezek a füzetek:

(nagyobb méretért jobb klikk, "kép megnyitása új lapon", és ezen túl így tovább )

Még mielőtt közelebbi képekre lavíroznék, szeretnék elnézést kérni a füzetek állapotáért. Kórosan siettem mindenhova világ életemben, a buszhoz amúgy is mindig rohannom kellett, így eléggé csapodár módon bántam a füzeteimmel, miután a csodálkozás két hetének varázsa felszállt róluk. Meg aztán dolgozatokra is mindig csak a buszút másfél óráján tanultam, a buszút meg. Nagy fékezés, jeges úton csúszás… Meg aztán, ezek a füzetek javarészt kettő-három évesek, hozzájuk számolva pedig, hogy mindezt nálam húzták le, az is csoda, hogy így néznek ki.

Kezdeném a földrajz füzetemmel. A fekete-fehér-piros összeállítás  mindig is egyik kedvencemnek számított, a tűzszín felkapja, és egy másik szintre emeli az egész  hangulatot.  Kellett hozzá egy díszzsák meg egy néptáncos koromból visszamaradt szalag, és némi ragasztó. A földrajz, és mellé számítva a tanár szigorúságát egy volt azon tantárgyak közül, ahol nagyon figyelnem kellett, mert velem született  szélike-kisasszony természetemből fakadó kapkodásom sokszor eredményezte azt, hogy nem direkt pontosan mutattam a városra a vaktérképen, és ezért négyest kaptam. Visszagondolva nevetségesen hangzik, de végigsimítva a füzet foszlott élén, emlékszem mekkora görcsben szaladgáltam a tanár úr után félév előtt, hogy csak még egyszer hadd feleljek, csak a hiányzókkal még egy plusz dolgozatot hadd írjak, csak még egy kiselőadás… Mindig ötös lettem. Azt hiszem javarészt küzdő szellememnek és nyughatatlan akaratosságomnak köszönhetően. Bár az utolsó földrajzzal töltött félév során tisztán ötösre álltam, talán egy négyesem ha becsúszott. Ez pedig azt hiszem az elválás előtt igazolt.

Hogyan tegyük elviselhetőbbé a kémiát version 01. and 02. Nos, azt hiszem passzív ellenállásom itt ütközött ki a leginkább, mert nem voltam hajlandó a kezem munkáját adni a füzetekhez. Viszont azt alá kell írnom, hogy ez a két példány a legszebb – és egyben legdrágább – tagja repertoáromnak. Hosszas tanakodás után kezdtem belevésni a kémia számításokat, de ilyen borítóval több kedvet éreztem magamban, mint valaha. Végeredményben 75%-os emeltet tettem ebből a tárgyból… Megérte befognom ezt a két álomszép füzetet.

Ez a füzet azért ilyen kopott és szétfogdosott, mert biológia, és mint olyan negyedikre jött vissza egy olyan tanár Gyesről, aki hogyha mind a négy évemet végigviszi 110%os érettségit írok. Álomjegyzeteket diktált, olyanokat, hogy mikor kihúztam a szemet szóbelin, tulajdonképpen az órai vázlatát összegeztem, plusz az innen-onnan össze-szorgalmaskodott infóimat. Azt hiszem a feleletem felénél le is állítottak, hogy jó, nehogy felsoroljam a retina 10 rétegét, majd annak idején anatómiából. Egyszóval ezt a füzetet forgattam talán a legtöbbször az aktuális könyveim mellett. Fekete ívkarton az alapja, amire egyszerű stift ragasztóval illesztettem a magazinokból kivagdosott figurákat. Azt hiszem, ezen a füzeten tükröződik a divat-megszállottságom, és a kényszerem, hogy jól megválasztott képekkel tükrözzek egy hangulatot.

A fizikafüzetem. A csomagolópapír amivel burkoltam, hobbiboltos darab, nem éppen olcsó mulatság, de maximálisan megérte, hiszen általában néztem vagy tíz percig a borítót, hagytam hogy magával ragadjon a „Chic” sajátos érzelemvilága, aztán így már ha nem is csettintésre, de valóban könnyebben ment a példák megoldása. Mint arra a stift-ragasztó maradványok is utalnak, szepp napjaiban egy, a borítót átívelő szalaggal megyegező anyagból készült masli is tarkította az összképet, de ez végül elveszett az éterben.
Mellesleg a fizikát és matekot az osztályfőnököm tartotta, aki… Külön cikket érdemelne annak a nőnek a fejtegetése, aki idejét nem sajnálva áldozott rám türelmet és megértést, és rengeteg mindent köszönhetek neki, hogy végül olyan lettem, amilyen. Mindezen túl persze a hihetetlen törtető és tökéltes-mániás jelleme diáknapi kampány szervezésekor sok fejtörést és fejfájást okozott az osztálynak… De a diáknapokat megnyertük, és amúgy is: az idő mindent megszépít! Mostanra már csak a kellemes élmények maradtak.

Abszolút kedvencemként utoljára hagytam ezt a matekfüzetet. A csomagolópapír hatalmas szerelmem, és mivel osztályfőnököm egyik mániája a név és osztály feltüntetése a füzeten volt, ezért leleményesnek kellett lennem, hogy igazán passzoló szövegburkot találjak a nevemnek, ami nem üt el az elég vintage hatású borítótól. Végül egy virágboltból vettem, valami hét forint körüli összegért egy köszönőkártyát, ami köré bőven folyattam technokolt, ebbe szórtam a gyerekkoromből fennmaradt gyöngyöket, majd még jó rétegben folyattam rá a ragasztót. Egy hétvégét száradt, de teljes kedvencemmé nőtte ki magát. Annyira hercegnős, hogy még most is – bár azóta sokat formálódtam –, jól esik visszanézni rá.

A vers vége tehát, hogy napi motivációnak tökéletes szép füzeteket készíteni/venni, amibe már első látásra szívesen írnál, esetleg harmadfokú egyenleteket is.  Megéri a fáradtságot. A mindennapok egyik kiváló inspirálója.