Mikor reggel édesre éhezve kacskaringóztam be a konyhába, és szimatoló orromat a hűtő hidegébe dugva kerestem az enyhet adó tortát, akkor csapott meg a konyhaasztal szélén, közvetlen a radiátor mellett hagyott sütemény lomhán elterülő, fojtón-édes szaga.

Egy ideig csak kapaszkodtam a hűtőajtóba. Keserűségemben előrebukó vállam, lefelé biggyesztett alsó ajkam, de még a jégszekrény falához tapadó angyalkás mágnes messzeségbe révedő tekintete is a csokitortát siratta. Azóta sem ettem olyan finomat.

Menyus viszont amilyen rossz visszapakolásban, olyan jó kitálalásban – márha van mit persze. Olyanok vagyunk mi ketten, Steph, mint két fiatal lakótárs. Ami tekintve, hogy még csak egy hete meresztem itthon magamat Debreceni száműzetésem után, teljességgel jelentheti a csöbörből vödörbe szituációt.

Mi jellemző két fiatal lányra? Az, hogy pénzük az van, kapják az aggódó családtól. Na igen, de mit csinálnak a pénzzel? Az egyik felét raktározzák valami mesebelien dimenzionált, és folyton folyvást rettegett – ám soha el nem érkező – ínséges időkre, a másik felét pedig olyan holmi fontos dolgokra költik, amik lelkileg degeszre tömően táplálóak, na de étkezésileg? Menyus az egyetlen szent kocsijára költ, én meg a ruhák bűvöletében élek, így mikor reggeli portyára indulunk a hűtő irányába, minduntan az a keserű látvány fogad: nincs mit enni. Megint.

Ilyenkor általában Menyus szúrós tekintete összeakad az enyémmel, aztán mind a ketten a másikat hibáztatjuk a hűtő kongása miatt. Miután megelégeljük cél nélküli, néma küzdelmünket, már csak a rend kedvéért, és még véletlenül sem a remény végett, de vetünk még egy leltározó pillantást a fényes hűvösség mélyére. Három hete főzött mustáros hús, torma, negyednyi űrtartalomra fogyatkozott savanyú befőttek, na és csoki… Csoki az dögivel.

Ekkor szoktam magamnak megengedni egy lemondó sóhajt, ami nem mást, mint Menyust, és az ő sajátos, csokival fogyókúra módszerét illeti, mert az oké, hogy nála működik, amíg a harmadikosok matek dogáját javítja, de nálam már az ötödik elnyomott balatonszelet se használ, mikor a sejtciklust kéne a fejembe töltenem.

Summa summárum, zsírosdeszka és friss zöldség lett a jussa a hangonyi és az ózdi királylánynak, terítés után elfoglaltuk a minket megillető helyünket az egymással szomszédos asztalfőn, és nagyokat sóhajtozva a csípős paprika elementális, ám koránt sem előrevárható ereje végett, toltuk magunkba fejedelmi reggelinket. Azért a harmadik falatnál már kezdtem érezni, hogy soha jobbat, de még mindig nagyon irigyeltem azt az újhagymát, amit Menyus majszolhatott, én  nekem viszont Bence majdani, délutáni érkezése végett marasztalnom kellett.

Mikor már éppen azt hittem, hogy kiserken az ajkam szélén a vérem a paprika erejétől, és ezért fájdalmamat gyümölcsteám heves vedelésével akartam csillapítani, Menyus egyszer csak intőn felemelte mutatóujját, én meg hirtelen azt sem tudtam, hogy most akkor fulladjak meg, vagy hagyjam kiégni a bőrömet, vagy mi is édes szülém célja?

Ekkor jött a tájékoztató mutatás az ablak felé.

Lehet még nem mondtam neked Steph, de macskák álltak a házhoz. Még pedig milyen macskák! Naponta kétszer-háromszor is megfordulnak az ablakunkban, a párkányra kitett tejes tálnál, na de az estét azt máshol töltik.

Menyus szoktatta hozzánk őket a minden este gondosan színültig teletöltött kis tálkával, amit aztán a macskák olyan hálás karakánsággal lefetyelnek nap mint nap, hogy mellmagasságig tejcseppes az egész ablak.

Ekkor is ez történt. Dialy macska number one, azaz Hitler, mivel bundája pont az ominózus, kis bajusznyi helyen koromfekete, egyszer csak felugrott a párkányra, pontosan velem szembe, és még Menyus tulajdonképpen rám mormolta a Harry Potter filmekből ismert „Immobulus!” varázsigét, addig Hitler ijedt, vérmesen kerek és átható üvegzöld tekintetét rám vetette. Pillantását viszonoztam, majd kimért mozdulattal lehelyeztem bögrémet az asztalra, amíg Mein Führer a tál felé indult, nevéhez egyáltalán nem illő, szinte ugráló, idegbeteg lépteivel.

Nagyon sóhajtva néztem fel Menyusra.
 – Szerinted nyáron engedi fogják, hogy megsimogassuk őket?
 – Nagyon remélem – mondta erre elmerengve. Ajkamat összepréselve vettem észre, hogy a két darab omega 6- halolajat tartalmazó lágy kapszula, érintkezve a forró bögrém falával megolvadtak, és reáragadtak az üvegpohár szélére.
 – Inkább vedd be.
– Nem! – haraptam rá alsó ajkamra, majd akkurátus mozdulattal leszedtem a gyöngykapszulákat. – Ez a bögrém szeme.
Az egyik azonnal szemmagasságba tapadt, a másik viszont sehogyan sem engedelmeskedett az akaratomnak. Lemondóan csóválva a fejemet emeltem fel a bögrét:
 – Küklopsz!

Fáradtak ezek a reggeli mosolyok, Steph. Amolyan ágyba kívánkozóak, mást, álmodósat kívánóak.
Láttam ezt a merengős mosolyt Menyus arcán, ahogy a tejet lakmározó macska felé fordította a fejét, tudtam, a mosoly nem a Hitlernek, és nem is az utána váltásban érkező vagány Cirmosnak szól, hanem Dorisznak, az első itteni macskájának, aki ráült a traktor kerekére, a traktor pedig beindult.

A gyümölcsteám remegéséből láttam visszatükröződni az én mosolyomat is.
Azt viszont, hogy én hova vágyok…
Hirtelen elmondani lehetetlen, aztán a végén mégis egy szóval letudható.

Tudod, Steph, azért mégiscsak szépek ezek a reggelek. A folytonos tékozlás-kuporgatások miatt szűk menüre szabott reggelikkel, a jövő-menő macskákkal, és a mosolyokhoz mérten kába napfénnyel.

Szépek, mert nem mindig élvezhetem őket. Szépek, mert tudom, nem örökké lehetek része.