Édes vagy, és drága nekem, de ezt úgyis tudod, meg hát… Amúgy sem kenyerem a hízelgés. Mesélek inkább a hétvégémről!

Steph, te is ismered azokat a napokat, mikor valami hatalmas esemény árnyékot vet minden percedre. Mint egy ormótlan magas sziklaomlás, amin muszáj átjutnod, mert egyszerűen azon keresztül vezet az utad, már akkor hideg árnyékba burkol, mikor még csak közeledsz felé. Hatalmasnak látszó sziklafal előttem a hétfőn megírandó szerves kémia demó, és kellemes meglepetésem – avagy tarisznyába pakolt hamuban sült pogácsám –, az, hogy fele annyira sem izgulok, mint az előző demonstráció előtt.
Üldögélek otthon nagy nyugodtan, laza léptekkel sétálgatok fel-s-alá a házunkban, hátra tett kezekkel, lustán nézelődve. Jól megnézek magamnak minden egyes tárgyat, nagyokat szippantok az illatokból, és teljes lelki békében várom a pillanatot, mikor egyszer csak a fejembe száll a nagy tudás. Ez mondjuk fél órát vesz igénybe, a napom maradék idejében pedig ülök a felett az öt kilós könyv felett, súlyzózok vele, úgy jegyzetelek, hogy a kezem szinte húzza maga után a kondenzcsíkot, és túrom, csak túrom a hajamat, mint ahogy szoktam, ha nagyon tanulok.
Békés hangulatomat egyszerű szavak zavarják meg: mondjuk az alma. Ránézek a pirosló gyümölcsre, hatalmasat dobban szívem, a fejemben pedig nem az éhségközpont ingerlődik, hanem egyetlen szó visszhangzik: almasav. Alfa-hidroxi-butándisav, a borostyánkősav hidroxi származéka, huh, oké, akkor L és D konfiguráció, csodás. És nehogy összekeverjem a borostyánkősavat a borkősavval, mert a borkősavon két hidroxi csoport van, aztán…
Tudod, Stephanie, csak egy furcsaság van mindebben: az, hogy a word pirossal aláhúzta nekem ezeket a csodás neveket.

Visszanézve a fentre levésett soraimat egyáltalán nem a béke kisugárzását kelthetem, de hidd el, így vasárnap, rég tekintettem vissza egy ilyen kiegyensúlyozott hétvégére. És azt hiszem, mindennek Bence az oka.

Az a fiú…
 Pszichológusok szerint egy, és másfél év között mozog a szerelemnek az időtartama, állítólag addig termelődnek a hormonok, addig igaziak a táplált érzelmek, de mint tudjuk, akadnak átlag feletti és alatt értékek. Mi azt hiszem jócskán az átlag felett produkáljuk magunkat, és olvasgatva ezeket a statisztikákat csak görcsös grimaszba torzul az arcom – mintha csak záptojást szagolnék – aztán jó erősen megrázom a fejemet.
Hogy lehet, egyáltalán ki volt az a nagyon beteg, aki a szerelmet átlagolni akarta emberek körében? A szerelem, mint érzelem egyszerűen még annyira se beszabályozható és leírható, mint egy számértékekkel lejegyezhető  hormonszint – ami maga is elég bonyolult, az egymásra hatások miatt, a meg persze az egyén személyre szabott anyagcseréje miatt… De most komolyan? A szerelmet?
Nem tudnám jellemezi olyanokkal, hogy mennyire, hogyan, miért nem, miért igen, és mégis meddig. Nem tudom. A másik oldalról pedig egyszerűen feleslegesnek is tartom.
Belemerülve a témába, rá kell jönnöm, vajmi kevés az, amit tényleg kézzel fogható tényként fel tudnék sorolni a szerelemről. Picikét pirongató tény, enyhe szégyenérzettel tölt el a tudatlanságom, de aztán rá kell jönnöm, nem is érdekes.
Pár dolgot azért tudok. Azt, hogy mikor meglátom Bencét furcsa egy érzés fog el. Amolyan nemtelen, behatározhatatlan, valami olyan, amit semmi máshoz nem tudok kötni, csak hozzá. Érzek valami meleget a szívem táján. Valami sűrűn folyós, tömény boldogságot, amiben mintha megállna mocorogni minden izmom. A fejem búbjától a kislábujjaimig beledermedek, aztán a Bence szemében megvillanó, mélyen ismerős fény látványa elég ahhoz, hogy löketet kapjak, és a nyakába ugorjak.
Azt hiszem, jót tesz nekünk a távolság, Stephanie.
Kevesebbel is beérjük, pusztán azért, mert ahhoz a kevéshez olyannyira hozzátesszük magunkat, hogy legendás szintűvé lépnek elő azok a hétvégi, héba-hóba összekapart közös órák.
Mikor ment volna el, még lekísértem a kocsiba, és nem is tudom… Még fél órát maradtuk. Érdekes kis semmiségekről beszélgettünk, az emberről, a történelemről – kettőnk végtelenül különböző megszállottságáról. Bence a légzésről kezdett el elmélkedni, én pedig kapva kaptam az alkalmon, és meséltem az egyik olyan dologról, amit csodálatosnak tartok. Tudod, Steph, a légzés, gimiben leadott, lebutított mechanizmusa volt az, ami végképp eldöntötte, hogy orvos szeretnék lenni. Első olvasásra megjegyeztem, és nagy vonalakban vázoltam Bencének.
Nézett nagyokat, életében nem hallott még olyanról hogy: híd. Pislogott rám megdöbbenéstől hatalmasra kerekedett szemekkel, én pedig beledöntöttem a fejemet az ölébe, felemeltem a kezemet, és a tarkóján beletúrtam a hajába. Picit törte a hátamat a kézifék, de azt hiszem, nem nagyon érdekelt.
Magyaráztam. Láttam rajta, hogy érteni próbálja, úgy igazán. Édesnek találtam. Amolyan lehetetlenül édesnek.
Tudod, Steph, ha mástól hallottam volna olyan butaságokat, mint amilyet Bence mondott:
 – Általános iskolában volt kisagy meg nagyagy, oszt cső! – összeráncoltam volna  szemöldökömet, és tovább álltam volna a társaságból.
Viszont Bencével kapcsolatban…

Furcsa és végletekig elképesztő az, mit ki nem présel az emberből a szeretet. Rosszallóan összeszoruló vonásaim meg sem keményedtek – első gondolatra lágyan elnyúltam, és segítettem úgy, ahogy sajnos másnak nem tettem volna.
Én utánam ő következett, és olyan érdekes dolgokat mondott Nagy Sándorról, amin amúgy nagy érdektelenségemben biztos bealudtam volna történelem órán, de úgy, hogy ő mondta, még hatalmasakat nevettem is rajta. El sem tudnád képzelmi ilyen szerencse fattya volt az az ember.

Jól esett ott feküdni az ölében, és érdekes dolgokról beszélgetni. Simogattam a rövidre vágott hajat a tarkóján, és néztem a szemét.
Arra gondoltam, hogy bár olyan dolgokról mesél, amik engem nem igazán érdekelnek, mégis; úgy el tudnám így tölteni az életemet, hogy észre se venném, ahogy megöregszem.
Tudom, hogy Bence az az ember, aki a ráncos kezemet is úgy fogná meg, hogy összefűzi az ujjaimmal a sajátját. Tudom, hogy az érdeklődésünk kétfelé halad, és ebből az ellenkező érdekeltségből valami olyan intelligenciai massza keveredhetne, amiben békés, okos gyerekeket lehetne nevelni….

Annyira nyomnék egy skip-et. Csak hogy lássam mi hogy következik.
Közben pedig maradnék egy rövid pillanatban, és legszívesebben még mindig éjnek évadján, a garázsban álló kocsiban, fejemet Bence ölébe hajtva beszélgetnék olyan kis semmiségekről, amik előre hajtják az éltemet.

Szeretem azt a Fiút, Steph!
És azt kívánom, hogy te is szeress így valakit.

Steph, egy héttel a gólyabál előtt igencsak kusza kérdésekké gabalyodott össze minden gondolatom. Félre ne érts, nem a keringő miatt idegeskedem. Mindig is szerettem táncolni, roptam is nyolc évig, ha valamivel, hát akkor a keringőzéssel semmi de semmi baj nem lehet.
A problémám az után kezdődik, miután le fog kerülni rólam a fehér egyen-menyasszonyi ruha.
Mert az ugye tiszta sor, hogy a szüleim eljönnek megnézni, legeltetik a szemüket a Kossuth díszudvarán, amelyet a HÖK majd Monte Carló-i kaszinó stílusába fog öltöztetetni, olvadoznak egy picit pillantásnyi idő alatt egyetemistává cseperedetett gyermekükön, majd szépen megsimogatják a buksimat és veszik az irányt hazafelé. Én pedig maradok, és partulok, igen-igen keményen – túl egy megerőltető kémia zh-n mit is tehetne az ember lánya?
Azt is tudom, hogy kivel fogok leginkább bulizni: Bencével, életem aktuális szerelmével.

A probléma csak egy valami: nem tudom sírjak-e vagy nevessek.

Ismersz, Steph. Mindenkinél jobban tudod, hogy mennyit jelent nekem Bence, így evidens, hogy fel sem merült a kérdés, még szeptember elején:
 – Ha lesz gólyabál, velem jössz! – Eme kijelentésem viszont a mai napokban csúf, ködös árnyékot vet a jövőmre.
Nem vagyok biztos benne, hogy Bencének ott a helye a gólyabálon – akármennyire szemtelen kis szukának érzem magam e miatt, legalább Neked, Steph, legalább Neked muszáj bevallanom.
Imádom azt a fiút. Ővele el tudok képzelni olyan jövőt, amibe senki más arca nem férne bele, erre egy egyszerű egyetemi hacacáré, tulajdonképpen csak elméleti lebonyolításába is beletörik a bicskám.
Vegyük csak sorjában a történéseket!
Bence ugye a szüleimmel utazna fel Debrecenbe, ami egy alapvető frusztrált hangulatot jelent. Mind a szüleimnek, vagyis inkább Menyusnak, de különösképpen Bencének. Apukám érinthetetlen ebből a szemszögből, a maga föld felett lebegő életvitelével, meg se érinti őt amolyan valóságos tény, mint hogy Bence a hátsó ülésen gubbaszt. Na de Menyus?
Hogy is mondjam, hogy diszkrét legyek? Mostanában nem igazán felhőtlen a viszony Bence és édes szülém között, de tudom, hogy elég intelligensek ahhoz, hogy megfelelően kezeljék azt a két és fél órás utat, amíg a kocsi legördül az ózdi hegyek közül a debreceni síkságra… Lemegy a keringő, mindenki boldog, utolsó bájmosolyok,  szüleim el, és én megkapom életem párját, egy eléggé leszedált, érzelmileg felkavart állapotban. Tudom, hogy Bence tisztel és szeret enegem, és a gólyabált, mint eseményt, amely nagyon fontos nekem, annyira, hogy rendezze zaklatott vonásait, és másra ne is koncentráljon, csak rám, és arra, hogy boldoggá tegyen életem egyik mérvadó estéjén. 

El tudom képzelni magunkat, ahogy ott állok vagy a piros, vagy a fehér ruhámban – mivel még MINDIG nem döntöttem el melyiket veszem fel –, ott lesz az én egyetlen Don Birkim is, nyalnivaló öltöny együttesben, és igen, mindennek nagyon tudnék örülni – legpontosabban végzett számításaim szerint körülbelül másfél óráig.
Ebben a másfél órába a keringő, az élőzene, a hallgatói fogadás árába belefoglalt étel és mértéktelen mennyiségben fogyasztható sör és bor is benne foglaltatik, de jól tudom, még akkor is, ha Bence életem párja, hogy egy idő után az egyetemi barátaimmal is szeretnék egy jóféle partit csapni….
És ez az a pont, ahol elbizonytalanodok, és kellemetlenül megszorul bennem valami ádáz kétely pocaktájon.

Bence ugyanis senkit nem ismer az egyetemi barátaim közül.

Névről hallott mindenkiről, de igazából sose az érdekelte, hogy milyen emberekkel töltöm az időt. Ha valamelyikkel bajom akadt, szívesen, türelmesen meghallgatta pici szívem panaszát, majd felajánlotta mind a jobb mind a bal öklét, problémám rendezésére, de igazából hétvégente annak örül, hogy együtt lehetünk, és magasról tett a többire.
Viszont jövő hét szombat lesz az a nap, amikor többé nem tehet magasról ezekre a tényezőkre. Jövő hét szombat pedig szélsebesen robog felénk….

Nem mintha félteném Bencét. Ha valaki könnyen ismerkedik, akkor az ő. Hatalmas társasági ember, egy kedves arc, aki rögtön képes belopni magát a csapat szívébe – nem úgy, mint én vagy Te, igaz, Steph? Itt merül fel a kérdés:
 – Mégis mitől félek?
Végül is töménytelen bor és sör áll majdan a rendelkezésünkre, ami még a legantiszociálisabb emberek arcára is mosolyt varázsol, mégis mi aggódni valóm akadna egy olyan ember mellett, aki teljesen józanon is elvarázsoló?
Azt hiszem, a válasz az, hogy rettegek attól, hogy Bence rosszul érezze magát. Hogy rosszul érezze magát az én frusztráltságom miatt, ami azért alakulna ki, mert nem akarom őt ismeretlen emberek kereszttüzébe dobni. - Istenem, annyira hülye vagyok, hogy ilyeneken gondolkodok! 
Egyik felem szinte ordít a tutyi-mutyi másikra, és ujjal mutogat:
- Te hülye, ha így állsz hozzá, naná, hogy minden rosszul fog elsülni! Senki de senki máson nem múlik, hogy hogy érzed magad, csak és kizárólag rajtad!
Erre csak a nyakát húzza be megszeppent, aggodalmaskodó énem, és nagyokat pislogva mered maga elé.
Annyira érzem, hogy felesleges dolgokon pörgök be – hiszen az idő mindenre gyógyír, és én nekiállhatok egy mérnők pontosságával megtervezni a gólyabálom estéjét, valószínű olyan ember feletti tényezők, mint a Véletlenek, vastag vonallal húznák keresztül a számításaimat.
Nehéz megkeresni az igazi okát, mégis mitől tartok ennyire. Azt hiszem, talán a miatt szorongok, mert még mindig nem találtam meg azt a társaságot, akik körében száz százalékosan fel tudnék oldódni. És félek, hogyha egy ilyen rangos eseményt csak és kizárólag Bence társaságában töltenék, akkor még jobban elszigetelném magamat tőlük.

Megdöbbentő milyen hülyeségeken gondolkodik el az ember lánya, igaz?
Mert a másik oldalon pedig látom az összes pozitívumot is: a romantikus lassúzást, a finom ételeket, és a körfolyosó beugróiban eldugott kanapékon való összebújásokat. Látom, hogy milyen jól fogom érezni magam, sőt azt is el tudom képzelni, hogy Bence megtáncoltatja az aznap este megismert csoporttársnőimet.
El tudom képzelni, óh de még mennyire el tudom, hogy valamikor hajnalban gyalog megyünk haza, és az úton rengeteget nevetünk. Aztán lefekszünk, másnap pedig valami isteni reggelit készítek.

Tudom, hogyha Bence nem jönne, akkor a gólyabálom nem lehetne igazán tökéletes.
Viszont azt is tudom, hogy ez az egész: hogy igazán jól érzem-e magamat, vagy sem, nem áll vagy bukik senki máson, csak és kizárólag rajtam.

Szoríts nekem, Steph!
Majd mesélek :)

Azt hiszem egész őszi szünetem fénypontjának a tegnapi napot tudhattam be. Már a hét elején említette nekem Bence, hogy pénteken este SZIKSZI-s bál, aztán elmennék-e vele?
Mindezt persze olyan lehetetlenül aranyosnak álcázott élveteg hangon kérdezte, amiből szinte harangkondulásnyi zajjal zengett:
 – Eljössz, és úgy fogsz kinézni, hogy mindenkinek leesik az álla tőlünk!
– Könnyű az neked! – gondoltam  magamban dünnyögve. – Nyakkendő, fekete zakó, meg a fehér ing, oszt’ mindjárt te vagy A nyalnivaló Don Birki, a falusi húsmaffia feje! Na de én? Én mégis mit kezdjek magammal, azon jeles eseményen, ami olyan amilyen…

Mégis mitől olyan amilyen? Óh, ezer bocsánat! Részletezem! *előre szólok, nem olyan impozáns, mint a mellékelt ábra*
Mit is kell tudni erről a SZIKSZI-s „bálról”? Te, aki sajnos már jó pár éve elhagytad Ózd az csodás földjét, minden bizonnyal már elszoktál a SZIKSZI-s bál lélekemelő gondolattól, ezért nagy szavakban felvázolom neked péntek reggeli ábrándjaimat.
Adott az EU-s pénzből felépített – ebből következően vidéki városhoz képest meglepően jól felszerelt – iskola csodálatos tornaterme, valami förtelmes képességekkel megáldott határszéli DJ – aki mikor odamentem hozzá számot kérni csak annyit mondott:
 – Bocs, ez már volt…
– Öcsi, te NEKEM azt mondod, hogy ez már volt?!
Szóval, a bunkó, minősíthetetlenül rossz dallamokat összekuszálgató lemezlovas, és persze az est fénypontja, amiért minden dzsigoló részt vesz az eseményen: a lányok.

Hej, bizony, azok a messze földön híres ózdi lányok! Hogy a csöcsük meg a seggük épp úgy lóg ki a falatka ruhából, hogy attól még a vak Jancsi szeme is elkerekedik!

Ismersz engem, drága Bartáném, Stephanie, jól emlékezhetsz mennyi méltatlankodó röhögés hagyta már el a szánkat ilyen széplányok láttán. Szóval summa summárum, az én drága Zuram mély vízbe dobott: legyek úgy szép, hogy közben nem tűnök közönségesnek.
Steph, ismered azokat a napokat, mikor kigördülsz az ágyból, és érzed: nem éppen szerencsés a csillagjárásod. A bal orcámon olyan pimasz kis pattanás csücsült, ami csak úgy hetykén kiabált: nehogy az szemét nézd, nem az a leghivalkodóbb rész az arcán, hanem ÉN, ÉN ÉN!
Nevezz őrültnek, de szinte hallottam a kis szutyok hangját.
Természetesen már nekem is túl szép tündérmesének tűnt, hogy az elmúlt két hónapban nem is kellett olyannal gondolnom, hogy bőrhiba, erre, mikor jeles esemény van soron, naná, hogy ápolt bőrömben felgyülemlett összes stressz egyetlen egy kis bigyóba koncentrálódik, mégpedig nem is mondjuk a fülem mögé, áh, dehogy. Naná, premier plán, arcom közepe!
Felhúztam a steril műtős ruhát, feltőtlenítettem a teret, elintéztem a kis szutykot – már csak a ruhámmal kellett gondolnom. Még szerencse, hogy csak a napi használatos ruháimat költöztettem Debrecenbe!

Szekrényből ki egy sor báli gönc, magas sarkú elő, otthoni divatbemutató! Olyan régen volt ebben az érzésben részem, hogy szinte el is felejtettem milyen jó. Előszedni a legszebb ruháiddal együtt a legszebb arcodat, és csak nézni, nézni milyen jó nőnek lenni! Ott illegettem magam a legszebb ruháimban, hol kontyba túrtam a hajamat, hol laza fonatba szedtem, és próbálgattam a legcsábítóbb mosolyomat.
Néztem magamat a legszebb Szász Endrés ruhámban, és rá kellett jönnöm, tényleg előnytelenül fogytam. A mellemnél csak úgy lógott a valaha feszesen rám simuló streccs anyag, és bár nagyon előnyösen mutatottam a push up melltartómban, azért mégis éreztem: nem ez az amire vágytam.

Aztán Edison működésbe lépett, és felkapcsolódott a villanykörte!

Lassú úsztatással sorjázott be elém a kép Audrey Tautou-ról, és mámoros örömmel dobbant egy igen határozottat a szívem. EZAZ!
Megszállott Coco Chanel rajongóként romantikus gondolatok kergették egymást a fejemben az egyszerűségről, a sikkről, a letisztult vonalakról, minezen eszmefuttatásaimat pedig egy mennybéli, nyugodt női hang kommentálta.
Tudtam, hogy nem lesz lány, aki ilyen egyszerű együttest kapna magára egy ilyen „ereszd-el-a-hajamat” alkalomra. Tudtam, ez lesz a tökéletes. Egyszerű, kifejező, pont az, amit akartam…. És persze azt is tudtam, hogy az összes fehér ingem Debrecenben pihen.
Mint az eszelős, úgy uszítottam rá Bencét arra, hogy kérje el a bátyától a fehér ingjét.
 – De miért pont az övé kell?
 – Mert a tied a térdemig ér, az övé meg csak a fenekem aljáig!
Miután kezemben tartottam álmaim tárgyát, az erős szövésű fehér férfiinget, már csak extra gyorsan kellett kombinálnom. Míg az ing alját septiben felhúzott fekete selyemnadrágomba tűrtem, addig ujját feltúrtam egészen a könyökömig. Úgy lógott rajtam a túlméretezett vászondarab, hogy abban minden előnytelenségem eltűnt. Többsoros fehér gyöngynyakláncot akasztottam a nyakamba, ami éppen kivillant, mivel az ing legfelső két gombját megoldottam. Kócos-hullámos hajam rendetlenkedő felső tincseit a fejem búbjára húztam, és úgy tűztem meg egy púpos kis kontyba, a maradék loboncom meg omlott a fehér ingre, mint gonosz boszorkány vad sörénye a kényszerzubbonyra.

Egyedül az arcommal kerültem gondba – szutyok kis bőrhibám konzervatívnak éppenséggel nem nevezhető pukliként vöröslött ott, ahol nem igazán kellett volna, így kemény fél óra volt, még elkészítettem egy olyan sminket, amit ezentúl igazán rendhagyónak fogok jegyezni a naptáromban. Vörös rúzs, drasztikusan fekete szemek, barackos arcpír. Tulajdonképpen csak a szememet lehetett látni, meg az ajkamat. Kell ennél több? Naná, hogy nem!
Őszintén mondom, Steph, furcsán, sőt mi több, először még kényelmetlenül is éreztem magam a szokatlan mennyiségű vakolat alatt, de az biztos, hogy a bőrhibám, na az nem látszott. Aztán vonultunk, és csak kétféle pillantást kaptam:

•  Üdvözlő, csodálkozó tekinteteket a barátaimtól, akik annak örültek, hogy látnak, és semmi mással nem foglalkoztak.
•  Méltatlankodó, lefitymáló grimaszokat a falatnyi ruhákban rázkódó leányzóktól.

Igazából ha fél órát eltöltöttünk a „bálban.” Egyedüli férfiinges lányként majomkodtam a barátaim között, majd mikor a DJ elküldött, akkor fogtunk magunkat, és elmentünk minőségi vodkáért a TESCO-ba. Mivel Bence vezetett, ezért nekem –  mint együttérző barátnőnek –,  a jussom nem volt más, mint egy cuki, 0.33-as Heineken, és a vad ugra-bugrálás.
Tudod, nálunk, borsodi faluhelyen sorozatba zárnak be a boltok. Egy kiürített bevásárlóközpont parkolójába álltunk be két mélyládás kocsival. Mivel a bevásárlóközpont már bezárt, ezért az üvegfalain keresztül a sötétség ásított mögöttünk, úgy mint egy nyitott szájjal elaludt óriás. A parkolóban a spórolás miatt már rég lekapcsolták a közvilágítást, ezért az egyetlen fényt a kocsik reflektorai szolgáltatták.
Gengszter zenéket nyomtunk, és addig döngettük a muzsikát, amíg le nem merült az akksi, és a szomszédos panelekből ránk nem hívták a rendőrséget.  
Eszméletlenül jól éreztem magam – és nem csak azért mert nem nekem kellett betolnom a kocsikat.
A fiúk a nyakukba vettek minket lányokat, és miközben összekapaszkodva röhögtünk, a reflektorok fényében torz árnyékot vetettünk az aszfaltra. Az ég alja a város narancos éjjeli fényeitől színeződött el, de a hold körül a fekete égbolton a csillagok ragyogtak.

Fogtam a kézre illő kis 0.33-as Heinekenemet, és miközben a táncoló barátaimat néztem, nekidőltem Bencének. A rajtam lévő férfiing pont olyan illatban ázott, mint amilyenben a Bence ruháit szokta mosni az anyukája.  A derekam körül éreztem a Kedves kezét, és megint csak arra tudtam gondolni:
Miért nincs nekem árnyék klón justura képességem?
Rég nem éreztem magamat ennyire ózdinak.

Tudod, csak egy dolog hiányzott onnan, a reflektorral bevilágított, zenétől dübörgő, fiataloktól zengő parkolóból. Mellőlem, Bence mellől…

Te.

Hiányzol.
Jobban, mint gondolnád.
Jobban, mint mondani tudnám.