letters.to.stephanie

 

Dear Stephanie,

Úgy érzem, a szüleink azok, akik a legnagyobb pozitív, avagy negatív hatást gyakorolják ránk.

Vagy csak egyszerűen túl érzékeny napokat élek? - Naná, hogy nem!


 

Folyamatosan rá kell döbbennem:  aktuális lelki állapotom nagyban függ Édesanyám hangulatingadozásaitól...

Steph, jól tudod milyen az Anyával való viszonyom. Kezdve attól, hogy leginkább Menyusnak hívom, a vele ápolt kapcsolatom attól eltekintve, hogy vérből fakad, így egész életen át tartó, és megszakíthatatlan olyan nyakatekert, kifordított és groteszk, hogy az csak… Regénybe illő?
Persze teljesen tisztában vagyok a ténnyel, hogy nem csak én élek ezen a földön mellettem egy furcsa Anya-Menyussal, de mivel az én életemet én élem – rosszabb esetben Menyussal együtt –, ezért nekem most erről az egy kapcsolatról kell egy picit szófosást tartanom. Mert úgy érzem, ha nem beszélek róla, kicsit belerokkanok.

Tudod, hogy jórészt Nagyim nevelt, mivel Menyusra a szülés után csak úgy záporoztak a betegségek. Kijutott neki a melle begyulladásától a vírusos agyhártyagyulladásig – nem csoda, hogy az első lépéseimet Mama felé tettem meg, és hozzá gagyogtam először. Furcsa hatást gyakorolt ez a pár év hármunk kapcsolatára. Mama számára mi ketten Menyussal vagyunk a „lányok”, de Menyus és én…
Tökéletes példákén szolgálunk a testvéri érzésekkel megkevert anya-lánya groteszk kapcsolatra.

Mindezen túl, természetesen félre ne értsd, Stephanie. Tudom, hogy Menyus az életét adná értem, meg úgy amúgy is – már odaadta. Kilenc hónapig szívhattam az energiáit, gömbölyíthettem pici babatestemmel a pocakját, mellesleg jócskán meg is szenvedett velem. Persze, hogy szeretem, milyen ember lennék, hogy nem szeretném azt az embert, akinek köszönhetem, hogy most írhatok neked, de! DE!

Kicsavart kapcsolatunk, kilenc hónap várandósság, elkényeztetés, és kiskirálylány-kor ide vagy oda, semmi nem indokolja azt, ahogy Mennyus mostanában viselkedik. Komolyan, az arcomat csikarom, pedig ismersz, Steph, türelmes, kedves leányzó hírében állok, aki bár makacs, akad a zsebében némi önkritika, így saját hibáit is képes belátni.

De a hétvégén történtekben semmi, de semmi olyan hiba nem volt fellelhető, amit esetleg be kéne látnom!

Lazán vázolom a történteteket. Szombat este nagy baráti filmnézését tartottunk a Hangonyiakkal. Csak így, nagy betűvel, mert tudod mennyire fontosak nekem a gyerekkori barátaim – akik azoknak az embereknek a gyerekei, akik Menyusnak voltak a gyerekkori barátai, tehát egy több generációs baráti kapcsolat kering körülöttünk. Ezt már csak az elkövetkezők miatt is fontos megjegyeznem.

Langyos őszi szombat este ereszkedett alá, Bence jött értem, Menyus pedig nagy kegyesen este 10 óráig engedett. Erre csak összesomolyogtunk barátommal, hogy na igen, tízig enged el, este hétkor. És még filmet is nézünk. Naná.
De gondoltam, nem lesz belőle probléma, hiszen már tizennyolc jócskán elmúltam, nem mellesleg azon az utcán fogok cirkálni, amit még Menyus is gyerekkorából ismer, azoknak az embereknek a házában leszek, ahol már ő is megannyiszor megfordult, csak még akkor, mikor a nagyszülők főztek.
Szóval mentünk és fergetegeset Mortal Combatoztunk, míg megjött a pizza, majd adtunk a kurinális élvezeteknek, és betoltuk a Grave Encounters kettőt, amiről normális viszonylatokban írnék neked, de sajnos nem a tök jól kivitelezetett szörnyecskék léptek az esténk dobogójára.

Hanem Menyus…

Még most is mély lélegzetet kell vennem, hogy nyugtassam magam. Egyedüli szülőként, körülbelül tizenötször hívott a film alatt, ami először csak szimplán viccesnek hatott, hiszen hadd aggódjon, de mikor már ötödszörre hívott, és magából kikelve szidott, na az már nem tűnt se viccesnek, se megmagyarázhatónak. A barátaim kedves, jól nevelt falusi gyerekek. Így, mikor Menyus hívott a filmet leállították, és az egész szobát betöltötte édes szülém hangja, akit már nem is az érdekelt, hogy eljöttem filmet nézni, hanem hogy haza jövök Debrecenből azért, hogy:

 „ – Bence farkán üljek…”

Stephanie… Miközben mindenki egyik kezével a  száját takarva, másik kacsójával a hasát fogva röhögött én égtem, mint a rongy.

Félve kerestem fel Bence tekintetét, aki csak szomorúan pillantott rám. Valahogy sejtettem, hogy innen fúj a szél. Bencével mind a ketten tudtuk, hogy Menyus problémája igazából nem az, hogy a bárátokhoz jöttem filmet nézni – hiszen ha megkérdezi: meddig voltál bulizni Debrecenben, én pedig azt mondom:
 – Fél kettőkor keveredtem haza –, akkor erre a válasz:
 – Na, örülök, hogy ilyen jól érezted magad!
Erre mikor tizenöt kilométerre az otthonomtól, alkohol nélkül szórakozok, valami mégse klappol… És ez a valami nagyon jól tudjuk, hogy mi: Bence.

Nem mintha annyira sok időt töltöttem volna Bencével, mint amennyit szerettem volna. Egy éjszakát alhattam náluk – amire a júliusi évfordulónk óta nem került sor – és körülbelül ennyi idő állt rendelkezésünkre, amit tényleg kettesben tölthettünk. Szóval visszakanyarodva Menyus hihetetlen pontos megfogalmazásához, bár tényleg szerettem volna minél több időt… effektíven (?) eltölteni a kedvesemmel, ez mégsem jött össze, mert akadnak barátaink is, meg ott a rég nem látott családom, akikre mind-mind csíptem egy kis időt a szünetemből.

A probléma forrása az, hogy Menyus idealizált világképében Bencének, mint az ózdi SZIKSZI diákjának, nincs helye mellettem. Bence, mint fiú, akinek nem ambíciója az orvossá válás – csak a vendéglátói főiskola avagy egyetem elvégzése, és ez által szállodaigazgatóvá válni –, már nem lehet kielégítő képességű partnere az ő orvos-tanonc lányának.

És mindez sajnos egyáltalán nem új keletű dolog.

Menyus mindig is hangoztatta a Bencéről alkotott, negatív árnyalatú véleményét, bármilyen családi összejövetelen elejti, hogy reméli, hamarosan más partnerrel térek vissza Debrecen az tudományos városából. Ez oké lenne, ha pár hónapja tartana a kapcsolatunk, de tekintve, hogy Bence hosszú évek óta, a legjobb férfi barátomként, és első szerelmemként teljes mellszélességgel áll mögöttem, szívét-lelkét elém tárta, a csillagokat nemhogy lehozná, leharapná nekem az égről, minden ötletemben támogat, és… Ha rá nézek, nem az történik, hogy a torkomba ugrik a szívem – nem, ezen a szakaszon már átléptem. Rá nézek, és a kezem önkéntelenül keresi fel az övét, a tekintve pedig magától találja meg az enyémet. A szívem a helyén marad – és átáramlik rajta egy olyan nemtelen meleg érzés, amiben az egész elkövetkezendő életemet el szeretném tölteni.

Bencével sose gondolunk a jövőre. A jövőbeli felesége, és az én jövőbeli férjem sosem kerül megnevezésre – csak valahol, elhallgatva merészeljük azt gondolni, hogy talán, ha minden így halad, akár a másik is lehetne az a bizonyos nagy Ő.
Ez mind olyan nagyon szép, hogy a szívem szakad belé, hogy Menyus nem érti, vagyis inkább nem akarja érteni. Mert ítélt Bence koránt sem tökéletes külsejéből, az enyémtől különböző ambícióiból és lelkületéből.
Való igaz, Bencével ég és föld, tűz és víz vagyunk, és ez a határtalan különbözőség az elején rengeteg dologban gátolt minket. De az évek alatt számtalanszor összefeszültünk, és így csiszolódtunk egymáson.

A különbségekből kiegészítő tényezők lettek.

Bármi is történik, Bence meghatározó szerepet fog játszani az életemben – mert ha mint szerelem meg is szűnne, egy ilyen barátot bolond lennék elengedni a közelemből.

Épp elég az Nekem, hogy Te távol élsz tőlem.

Ne haragudj a nyavalygásért. Nagy szükségem volt rá! 

Címkék: menyus in action

Hihetetlen mennyire gyorsan telik a szünet.

Főleg, ha olyan emberekkel töltesz olyan minőségi időt, amire mindig is vágysz.

Azt hiszem egész őszi szünetem fénypontjának a tegnapi napot tudhattam be. Már a hét elején említette nekem Bence, hogy pénteken este SZIKSZI-s bál, aztán elmennék-e vele?
Mindezt persze olyan lehetetlenül aranyosnak álcázott élveteg hangon kérdezte, amiből szinte harangkondulásnyi zajjal zengett:
 – Eljössz, és úgy fogsz kinézni, hogy mindenkinek leesik az álla tőlünk!
– Könnyű az neked! – gondoltam  magamban dünnyögve. – Nyakkendő, fekete zakó, meg a fehér ing, oszt’ mindjárt te vagy A nyalnivaló Don Birki, a falusi húsmaffia feje! Na de én? Én mégis mit kezdjek magammal, azon jeles eseményen, ami olyan amilyen…

Mégis mitől olyan amilyen? Óh, ezer bocsánat! Részletezem! *előre szólok, nem olyan impozáns, mint a mellékelt ábra*
Mit is kell tudni erről a SZIKSZI-s „bálról”? Te, aki sajnos már jó pár éve elhagytad Ózd az csodás földjét, minden bizonnyal már elszoktál a SZIKSZI-s bál lélekemelő gondolattól, ezért nagy szavakban felvázolom neked péntek reggeli ábrándjaimat.
Adott az EU-s pénzből felépített – ebből következően vidéki városhoz képest meglepően jól felszerelt – iskola csodálatos tornaterme, valami förtelmes képességekkel megáldott határszéli DJ – aki mikor odamentem hozzá számot kérni csak annyit mondott:
 – Bocs, ez már volt…
– Öcsi, te NEKEM azt mondod, hogy ez már volt?!
Szóval, a bunkó, minősíthetetlenül rossz dallamokat összekuszálgató lemezlovas, és persze az est fénypontja, amiért minden dzsigoló részt vesz az eseményen: a lányok.

Hej, bizony, azok a messze földön híres ózdi lányok! Hogy a csöcsük meg a seggük épp úgy lóg ki a falatka ruhából, hogy attól még a vak Jancsi szeme is elkerekedik!

Ismersz engem, drága Bartáném, Stephanie, jól emlékezhetsz mennyi méltatlankodó röhögés hagyta már el a szánkat ilyen széplányok láttán. Szóval summa summárum, az én drága Zuram mély vízbe dobott: legyek úgy szép, hogy közben nem tűnök közönségesnek.
Steph, ismered azokat a napokat, mikor kigördülsz az ágyból, és érzed: nem éppen szerencsés a csillagjárásod. A bal orcámon olyan pimasz kis pattanás csücsült, ami csak úgy hetykén kiabált: nehogy az szemét nézd, nem az a leghivalkodóbb rész az arcán, hanem ÉN, ÉN ÉN!
Nevezz őrültnek, de szinte hallottam a kis szutyok hangját.
Természetesen már nekem is túl szép tündérmesének tűnt, hogy az elmúlt két hónapban nem is kellett olyannal gondolnom, hogy bőrhiba, erre, mikor jeles esemény van soron, naná, hogy ápolt bőrömben felgyülemlett összes stressz egyetlen egy kis bigyóba koncentrálódik, mégpedig nem is mondjuk a fülem mögé, áh, dehogy. Naná, premier plán, arcom közepe!
Felhúztam a steril műtős ruhát, feltőtlenítettem a teret, elintéztem a kis szutykotmár csak a ruhámmal kellett gondolnom. Még szerencse, hogy csak a napi használatos ruháimat költöztettem Debrecenbe!

Szekrényből ki egy sor báli gönc, magas sarkú elő, otthoni divatbemutató! Olyan régen volt ebben az érzésben részem, hogy szinte el is felejtettem milyen jó. Előszedni a legszebb ruháiddal együtt a legszebb arcodat, és csak nézni, nézni milyen jó nőnek lenni! Ott illegettem magam a legszebb ruháimban, hol kontyba túrtam a hajamat, hol laza fonatba szedtem, és próbálgattam a legcsábítóbb mosolyomat.
Néztem magamat a legszebb Szász Endrés ruhámban, és rá kellett jönnöm, tényleg előnytelenül fogytam. A mellemnél csak úgy lógott a valaha feszesen rám simuló streccs anyag, és bár nagyon előnyösen mutatottam a push up melltartómban, azért mégis éreztem: nem ez az amire vágytam.

Aztán Edison működésbe lépett, és felkapcsolódott a villanykörte!

Lassú úsztatással sorjázott be elém a kép Audrey Tautou-ról, és mámoros örömmel dobbant egy igen határozottat a szívem. EZAZ!
Megszállott Coco Chanel rajongóként romantikus gondolatok kergették egymást a fejemben az egyszerűségről, a sikkről, a letisztult vonalakról, minezen eszmefuttatásaimat pedig egy mennybéli, nyugodt női hang kommentálta.
Tudtam, hogy nem lesz lány, aki ilyen egyszerű együttest kapna magára egy ilyen „ereszd-el-a-hajamat” alkalomra. Tudtam, ez lesz a tökéletes. Egyszerű, kifejező, pont az, amit akartam…. És persze azt is tudtam, hogy az összes fehér ingem Debrecenben pihen.
Mint az eszelős, úgy uszítottam rá Bencét arra, hogy kérje el a bátyától a fehér ingjét.
 – De miért pont az övé kell?
 – Mert a tied a térdemig ér, az övé meg csak a fenekem aljáig!
Miután kezemben tartottam álmaim tárgyát, az erős szövésű fehér férfiinget, már csak extra gyorsan kellett kombinálnom. Míg az ing alját septiben felhúzott fekete selyemnadrágomba tűrtem, addig ujját feltúrtam egészen a könyökömig. Úgy lógott rajtam a túlméretezett vászondarab, hogy abban minden előnytelenségem eltűnt. Többsoros fehér gyöngynyakláncot akasztottam a nyakamba, ami éppen kivillant, mivel az ing legfelső két gombját megoldottam. Kócos-hullámos hajam rendetlenkedő felső tincseit a fejem búbjára húztam, és úgy tűztem meg egy púpos kis kontyba, a maradék loboncom meg omlott a fehér ingre, mint gonosz boszorkány vad sörénye a kényszerzubbonyra.

Egyedül az arcommal kerültem gondba – szutyok kis bőrhibám konzervatívnak éppenséggel nem nevezhető pukliként vöröslött ott, ahol nem igazán kellett volna, így kemény fél óra volt, még elkészítettem egy olyan sminket, amit ezentúl igazán rendhagyónak fogok jegyezni a naptáromban. Vörös rúzs, drasztikusan fekete szemek, barackos arcpír. Tulajdonképpen csak a szememet lehetett látni, meg az ajkamat. Kell ennél több? Naná, hogy nem!
Őszintén mondom, Steph, furcsán, sőt mi több, először még kényelmetlenül is éreztem magam a szokatlan mennyiségű vakolat alatt, de az biztos, hogy a bőrhibám, na az nem látszott. Aztán vonultunk, és csak kétféle pillantást kaptam:

  •  Üdvözlő, csodálkozó tekinteteket a barátaimtól, akik annak örültek, hogy látnak, és semmi mással nem foglalkoztak.
  •  Méltatlankodó, lefitymáló grimaszokat a falatnyi ruhákban rázkódó leányzóktól.

Igazából ha fél órát eltöltöttünk a „bálban.” Egyedüli férfiinges lányként majomkodtam a barátaim között, majd mikor a DJ elküldött, akkor fogtunk magunkat, és elmentünk minőségi vodkáért a TESCO-ba. Mivel Bence vezetett, ezért nekem –  mint együttérző barátnőnek –,  a jussom nem volt más, mint egy cuki, 0.33-as Heineken, és a vad ugra-bugrálás.
Tudod, nálunk, borsodi faluhelyen sorozatba zárnak be a boltok. Egy kiürített bevásárlóközpont parkolójába álltunk be két mélyládás kocsival. Mivel a bevásárlóközpont már bezárt, ezért az üvegfalain keresztül a sötétség ásított mögöttünk, úgy mint egy nyitott szájjal elaludt óriás. A parkolóban a spórolás miatt már rég lekapcsolták a közvilágítást, ezért az egyetlen fényt a kocsik reflektorai szolgáltatták.
Gengszter zenéket nyomtunk, és addig döngettük a muzsikát, amíg le nem merült az akksi, és a szomszédos panelekből ránk nem hívták a rendőrséget.  
Eszméletlenül jól éreztem magam – és nem csak azért mert nem nekem kellett betolnom a kocsikat.
A fiúk a nyakukba vettek minket lányokat, és miközben összekapaszkodva röhögtünk, a reflektorok fényében torz árnyékot vetettünk az aszfaltra. Az ég alja a város narancos éjjeli fényeitől színeződött el, de a hold körül a fekete égbolton a csillagok ragyogtak.


Fogtam a kézre illő kis 0.33-as Heinekenemet, és miközben a táncoló barátaimat néztem, nekidőltem Bencének. A rajtam lévő férfiing pont olyan illatban ázott, mint amilyenben a Bence ruháit szokta mosni az anyukája.  A derekam körül éreztem a Kedves kezét, és megint csak arra tudtam gondolni:
Miért nincs nekem árnyék klón justura képességem?
Rég nem éreztem magamat ennyire ózdinak.

Tudod, csak egy dolog hiányzott onnan, a reflektorral bevilágított, zenétől dübörgő, fiataloktól zengő parkolóból. Mellőlem, Bence mellől…

Te.

Hiányzol.
Jobban, mint gondolnád.
Jobban, mint mondani tudnám.

Azt hiszem, hivatalosan is kivettem az őszi szünetet.

Azt hiszem, nincs is ennél jobb érzés ezen a világon!

Bárcsak – de tényleg bárcsak! – olyan termékeny, és egyben különlegesen nyugodt kép fogadna az asztalomon, mint a mellékelt ábra mutatja. A helyzet viszont az, hogy az idill alig-alig hagyott valamicske nyomot perceimen. Mintás terítő helyett csoki-foltos abrosz éktelenkedik egy biofizika és egy bioorganikus kémia könyv alatt – ami két kötet helyett sokkal szívesebben látnék magam előtt valami Miszáthot, na de jó, ne legyünk ennyire nagyra vágyók: még egy Hunger Gamesben is széles mosollyal kiegyeznék.

Akkora tervekkel jöttem haza! Így tanulok, úgy tanulok, ilyen jó leszek, fú, az évfolyam zsenijévé edzem magam, nem egész öt nap alatt – aha :) so sweet, honey!

Azt hiszem az elméletem már ott megdőlt, mikor a négy órás utazás után tulajdonképpen annyi energiám maradt, hogy beverjek egy utánozhatatlan, Mama-féle töltött káposztát, aztán – azt hiszem a helyes megfogalmazás az: negatív gyorsulással – vánszorogtam el az ágyamig. Fél nyolckor már úgy istenigazából húztam a lóbőrt, és csak a huszonharmadikai haragszó gördített ki az takarók közül. Azt hiszem, egyetemes tétel: a fizika kiszívja az ember lányának zsírját… Az enyémet legalábbis biztosan!
Nyilatkozni viszont még nem mernék az eredményemről. Hétfőre ígértek teljes javítást, ilyenkor valahogy mindig úgy érzem, hogy a javamra billenhet még a mérleg nyelve – de természetesen csak akkor, hogyha senkinek egy szót sem beszélek az egészről. Mint egy hullócsillag alatt elmormolt kívánságot, úgy tartom titokban azt, hogyan sikerült a tesztem.
Eszméletlen abszurdum, de valahogy úgy képzelem el ezt az egészet, mint a lottósorsolást. Lelki szemeim előtt a lehetséges válaszokat egy hatalmas üveggömbbe zárják, a gömbiben pedig mágikus, semmiből fakadó szél kavargatja a cetliket. SZTK-s, szarukeretes szemüveges, öltönyös prof helyettesíti a széles mosolyú, kurta szoknyás hölgyet.
– És a következő nyerőszám – na, e helyett a mondat helyett a műsorvezető; akinek a hangja még fejemben is meglepően kellemes, és fürkésző izgalmat ébresztő dallamként visszhangzik, csak annyit mond:
– Hetes kérdés, Ultrahang terápiás alkalmazásai. És a válasz…

És én, a nézők sorai között csak imádkozok, összekulcsolt kezemet térdem közé szorítva remegek, és félve nézem a profot. Ráncos kezét akkurátus mozdulattal emeli húzásra, én pedig akkorát nyelek, hogy majd’ szétszakad belé a nyelőcsövem. Mennyi annak a valószínűsége, hogy mikor a ráncos kéz benyúl a repkedő cetlik közé, akkor pont egy olyan fecnit fogjon meg, amin az írás megegyezik szerény válaszom alternatívájával? Hát ezt csak valami extrémen kitekert függvény integráltjával lehetne jellemezni, ahol a görbe alatti terület 1, a változót pedig a tanulásba fektetett effektív munka és az idő hányadosa adja…
Szóval kezemben a sebtiben kitöltött szelvénnyel ülök hétfőig, miközben lelkem professzora SZTK-s szemüvegén keresztül hunyorítva sorsolgat. Közben, hogy még véletlenül se unatkozzak, hazahoztam a kémiát, a fizikát meg a latint…

Gondoltam a nehezebb végéről fogom meg a dolgot, de azt nem gondoltam, hogy a feladatot még a fejfájásom is hatványozza!
Világ életemben rikkancs-sárga szövegkiemelővel szedtem ki a fontos sorokat, erre most, legszebb nemzeti ünnepünk másnapján az érzékelő rendszerem egyszerűen fogta magát, és úgy döntött negatívan reagál a sárga azon árnyalatára, ami eddig serkentőleg hatott rám. Tulajdonképpen három oldalakat tudok haladni úgy, hogy nem halok meg a fejfájástól, és a teljesítményemet még valami eszméletlenül finom karamellás tejjel sem tudom fokozni. Mégis hogy létezik ez?

Azt hiszem az önkényesen kivett őszi szünetemmel együtt a nyakamba ült a méltán híres lustaságom! Egész nap csak feküdnék, és filmeznék, miközben a nyakamba liheg az MRI, meg a latin szavak görög gyökere. Minek is kell ez nekem? Ja igen, mert a latin tanáromnak akad egy ógörög végzettsége is, és mániája furcsa hieroglifákat rajzolgatni a táblára. Természetesen ezen képességétől 110 %-osan letaglózva meredünk csak magunk elé, de elképedésünkből számunkra nem következett egyenesen az, hogy mi is szeret szeretnék tenni eme szupererőre… Persze a tanarak furcsa lények, egyetemi példányaik pedig még felfokozottabb anyagcserével rendelkeznek, mint középiskolás leszármazottaik.

Mindezen lustaságom és gondolataim ellenére, kétes érzések kergetnek. Többek között lehetetlen mámorosos örömmel várom a Karácsonyt. Na jó, ez a saját megszálottságom! De ezen kívül: mennék is vissza Debrecenbe, meg nem is. Vágyok is vissza a gimnáziumba, meg tespednék az albérletemben. Összebújva néznék Boratot a barátommal, és röhögve flangálnék szép ruhák után a Fórumban az egyik barátnőmmel.
Kár, hogy nem tudok árnyék-klón-justut végrehajtani - mit kár, ez életem tragédiája! 
Azt hiszem, ezen vágyam csak azt igazolja, túl sok olyan szakasza akad az életemnek, amit egyformán szeretek. Nehéz a választás, és egyszerűen könnyebb lenne, ha párhuzamosan élhetném a Sorsom minden olyan szálát, amihez kedvet érzek…

Így kevesebb ember bántanék meg, több tapasztalatot szereznék, és jobban ki tudnám használni az időmet.

Az időnyerő, avagy az árnyék-klón-jutsu kidolgozásáig azonban csak maradok az, aki vagyok:
Barátnéd,

Címkék: lustaság

Megint csak be kell látnom: az idő rohan.

Méghozzá kíméletlenül.

Főleg így, kémia demón túl, de még fizika számonkérésen innen. Hétfő reggel még az általános kémia felett izzadtam, délután pedig lubickoltam a jól eltervezett pihenésemben, aztán észre se vettem, és a gondtalan semmittevéssel töltött hétfői percek kegyetlen magolással töltött csütörtöki órákba hajlottak.
Minden diák így van az időbeosztással, ugye? Főleg, ha valami fizikáról van szó…
Igazából, nem mondhatnám, hogy eredménytelenül telt a hetem. Habár, még mindig vakmerően néz velem farkasszemet jó néhány kidolgozatlan fizikatétel, azért azt mindenképp meg kell említenem: nem zárul úgy a hetem, hogy sírnom kellene.
Az első kémia demó mindig vízválasztó az orvostanhallgatóknak. Az első arculcsapás, az első könyörtelen szembesülés a saját hiányosságaiddal: egyetemre már nem elég a gimiben megszokott tingli-tangli tanulási módi. Hogy is fogalmazzak finoman? 252 főből 90 diáknak sikerült a vizsgája. És az egy dolog, hogy 57%-tól bólintottak rá a kettesre, és hogy számomra már görbült a jegy, de az meg a másik oldala az éremnek, hogy még örömkönnyektől párás szemmel pötyögtem édesanyámnak az SMS-t:
„Kettes! Egy pont híján hármas!! Kettőt tutira jó választ félreikszeltem a kódlapon, amit nem számolhattak!” 
Nagy-nagy boldogságban vártam Anya lelkendező, örvendő válaszát, ami helyett csak letaglózó módon annyit kaptam: Többet vártam…

DafuckASIANMum Happenedtome???

Steph, komolyan mondom: ott ültem a szemináriumi teremben, a csoportom több mint fele azon kesergett, hogy meghúzták, én nekem meg majdnem bőgtem, a helyett, hogy áldottam volna a szerencsetollamat a kettesemért.
 Nem, nem a kettes miatt éreztem szörnyűn magam. Ez a kettes, ez az elért 64% messzemenően túlszárnyalta a májusban tett emelt kémia érettségim eredményét, ezt tudtam, és tudom is jól. Viszont Anya hozzáállása annyira elkeserített, hogy azt szavakban kifejezni nem tudom.
Furcsa, és felháborító mennyire képesek megérinteni miket, gyerekeket a szülők elvárásai. Nézz csak engem, nézz csak Magadba! Mind a ketten önfejű fiatal felnőttek hírében állunk, olyanok vagyunk, mint két makacs öszvér. Természetesen mind a ketten a magunk sajátos módján, más mércék szerint, de mégis, mikor meghallunk valami méltatlankodást a szülői oldalról egyformán szorul meg a szívünk, ugyanaz a kínzó görcs húz toroktájon, pontosan úgy, hogy hirtelen se köpni, se nyelni ne tudjunk – nemhogy visszaszólni!
Más azt mondaná, Anya függésében élek, az ő maximalizmusa hajszolt el az orvosiig. Te neked viszont nem kell magyaráznom, tudod, hogy nem ez a helyzet. Valahogy úgy áll a dolog, hogy hasonlóan maximalista típusú emberke vagyok, mint jóanyám. Amíg hétfőn fetrengtem a kettes által okozott örömben, addig keddre már fúrta az oldalamat valami nemtelen tenniakarás, míg szerdára már arra az elhatározásra jutottam, hogy elmegyek javítani vizsgaidőszakban.

Akkor, mikor más azét ír, mert megbukott, én a tulajdonképpeni hármasomat akarom felhúzni – jaj, de szépen hangzott ez így leírva!

Furcsa ezekről beszélni. Érzem magamban a tettvágyat, viszont látom magam előtt a karácsonyi ünnepi nyugodtságban ellazult, bejglin nyammogó jövőbeli énemet, aki inkább kezet ráz a kettessel, és a szóbelis javítással, mintsem hogy a karácsonyfa tövében előhúzza az általános kémiát, és átnyálazzon kétszáz öt oldalt… Meg a számításokat.
Annyira jó elgondolkozni a jövőn – hihetetlen optimista képzetek keringenek előttem! Látok magam előtt egy ötös átlagú indexet, aztán felröhög bennem a gonosz – és fájón realista – énem, és nem is mond mást csak annyit:

 – Tekints csak fel az íróasztalra! Na mi van ott? Orvosi biofizika! Mit kell még kidolgozni?
– Geometriai optika, lézerek, ultrahang, röngtgenkrisztallográfia… - hangzik mámoros szintekből a másodperc tört része alatt elcsigázottá  nyúzott hangom.
– És mennyi van a kidolgozott tételekből a buksidban? – incselkedik tovább a kisördög. Olyan küszködő csend erre a kérdésre a válasz, ami nyilvánvaló célzás a tényre: Semmi. Önelégült mosolyt képzelek a kioktató felem arcára.
– Ötös index, mi? Még a demóra se bírsz felkészülni, lustaság!

Karba teszem a kezem, és dacosan nézek a fizika felé. Isten látja lelkem, és a vérem is érzi: rendesen dolgozik bennem a pár perce ledöntött feketekávé. Lehet, hogy ez egy kicsit túlzás volt így este tizenegy felé?

Tudod, Stephanie… Inkább mentem volna divattervezőnek!
Na megyek, belebújok a lézerekbe, hátha felvilágosítanak egy kicsit!

Szeretlek, Steph, ezt sose felejtsd el!
Vigyázz magadra, és gondolj rám, ha időd engedi:

Címkék: lustaság

Tudom, ezer éve, hogy írtam neked

De végre idáig is eljutottam.

Amilyen könnyedséggel játszottam a gondolattal, milyen egyszerű is lesz majd neked írni - szinte láttam magam előtt, ahogy megered a tinta a papíron, és a sorok oldalakká növik ki magukat -, most körülbelül olyan nehezek nyögdécselek, mint lámpalázas kisiskolás a szavalóversenyen.

Szégyelleném magam?
Minden bizonnyal ez lehet az oka tesze-tosza szövegvezetésemnek.

Hiszen hogy ígértem, hogy írok majd neked! Ha nem is naponta, de hetente - komoly bólogatással fogadtam meg a nyári szünet végén, aztán kitettem a lábamat otthonról, és huss! Máris október közepén találtam magam. 

Mi történt ebben a másfél hónapban?
Hogyan futott ki az idő a ujjaim közül?
És ami a legfőbb: miért nincs hiányérzetem?

Azt kell mondjam, drága Stephanie, hogy csodálatos dolgok történnek velem!
Az egyetem, és a vele járó összes herce-hurca... Mégis.... Mind e rengeteg fantasztikus dolog közepette azon találom magam: hiányzol. Borzasztóan.

Te magad is tudod, milyen nehéz új legjobb barátnőt találni.

Te is ezzel küzdesz, és most én is.

Szükségem van rád, hogy elmondjam, mit érzek. Tudom, távol élsz most tőlem, az ország másik végén, de már most hót ziher, hogy az élet ezzel nem fog elégedetten hátra dőlni - ó, de nem ám!
A sorsunk úgy tart két ellentétes irányba, mint az egymással párbajozni készülő férfiak magabiztos menetlépései.

Messze fogunk kerülni egymástól.

De úgy érzem... El nem engednélek soha!
 

Nemsoká újra írok!
Őszinte híved, barátnőd:

Guule Blanca

 





 // Flora // Cappy // Aisha //  Ninaa // matsuket //  Ab // Katherine //
// Alamaise // 

 

A kép és dizájn-alapanyagok forrásai:
(1) (2) (3) (4) (5)

 


Új tartalom a Blogomon ----->Linkinlady - Sok újdonság -----> Versek, írások    *****    Képregény, vers, blog, irka-firka, sztorik, tõlem, bárkinek:)    *****    Asztrológiai elemzések,rendkívül kedvezõ áron,diplomás asztrológustól. Minden kérdésedre választ kapsz tõlem. Kattints!    *****    Új tartalom a Blogomon ----->Linkinlady    *****    Xtina Hungary - Magyarország elsõ számú Christina Aguilera rajongói oldala. KATT!    *****    Saját Blogom, gyere és olvass - Linkinlady    *****    Blogom olvasóit keresi, gyere, Bosch múzeumi élmény is van - Linkinlady    *****    Simonyi ingatlan Találd meg álmaid otthonát! Simonyi ingatlan Találd meg álmaid otthonát! Simonyi ingatlan Debrecen    *****    Minden egyben a SKAM sorozatokról - friss hírek, folyamatosan bõvülõ MAGYAR FELIRATOS tartalom - SKAM SKAM FRANCE WTFOCK    *****    Vasárnapi Regény Kvíz, gyere és válaszolj ;) - Linkinlady    *****    Tiktok,Blog,Hobby - Linkinlady Gyere és olvass    *****    Blogom új olvasóit várja    *****    FPS, TPS, indie és story játékok! Nézõi játékok! Értékes nyeremények! Nézd a streamet és csatlakozz DC közösségemhez! :)    *****    Silver Lovaspark - Legyen neked is saját lovad! Gyere és csatlakozz a G-portál legújabb lóneveldéjéhez! :)    *****    rh-restart.gportal.hu - rh-restart.gportal.hu - rh-restart.gportal.hu - rh-restart.gportal.hu - rh-restart.gportal.hu    *****    Xtina Hungary - Magyarország elsõ számú Christina Aguilera rajongói oldala. KATT!    *****    Blogom új olvasóit várja - Éjszakai Virág Minden ami hobby    *****    Születési horoszkóp, párkapcsolati elemzés, biotérkép, fogamzási és gyermek horoszkóp Február 28 ig. 50% kedvezménnyel!    *****    FARKASMETAL--LAKATOS MUNKA-HAIDEKKER HÁLÓ - FARKASMETAL- HULLÁMRÁCS KAPU,KERÍTÉS-FARKASMETAL-LAKATOS MUNKA    *****    Sok olvasmánnyal,szoftverekkel,horoszkóp megrendelési lehetõségekkel vár a CSILLAGJÖVÕ ASZTROLÓGIA PORTÁL,csak kattints!