Csak hogy egy Szózat parafrázissal nyissak; ugye mindenkinek gyönyörűségesen telt az évnyitó?

Először is: szeretnék elnézést kérni a személyes posztok kedvelőitől, hogy ennyire kritika-centrikussá váltak az elmúlt napok bejegyzései. A helyzet az, hogy kevés dologért áldható az egyetem, de egyért biztos köszönő imákba foglalják a hallgatók az intézmény nevét: és pedig, mert egy héttel később kezdődik az oktatás, mint az összes többi diáknak. Ez pedig, hagy ne mondjam. Egyben a nyári szünet legszebb és legborzasztóbb hete.

Hiszen az, hogy már mindenhol elzengték a „vissza az iskolába”, „becsengettek” „szeptember elseje” mondatokat éppen csak annyit tesz, mintha langyos balzsammal kenegetnék a lelkünket. Ám még mielőtt teljesen belefeledkeznénk a jóságba, jeges zuhanynak ott  a tárgyfelvétel, vele együtt pedig a Neptun, amit szerintem már mindenki hallomásból ismer mekkora hallgató-veszejtő kalandjáték.

Szóval hétfőtől kezdetét veszi  a második évem, amit már nem tudom hányszor vészharangoztak rám, hogy hát készüljek fel, mert valahol a tízedik hét környékén főnixhalált fogok halni, csak éppen a porból való feltámadás várat magára a vizsgaidőszak végéig. Így nézek hát elébe a mai napnak, mikor is visszaköltözöm Debrecenbe, és még minden fenn említett megpróbáltatás előtt vár rám két rendszerint nagyon odaütő buli. Az egyik ma, kedves csoporttársam rendezésében, a visszamenő orvos dinasztiák hagyományából felépített palotájukban, a másik pedig a szokásos, debreceni-orvosis nyitóbuli, ami nélkül nem indulhat félév: A Klinikanyitó, ez vasárnap este, hétfő reggel  tíztől pedig mi más is lenne, ha nem anatómia gyakorlat, rögtön boncolással kezdve. Fej-nyak jéj!

Mindennek fényében utolsó hetemet próbáltam a legkreatívabban eltölteni – eszembe ötlött ugyanis, hogy albérletünk mindahány fala csupasz fehér, és mint olyan, ebben az egy színben lehetetlen sok lehetőség rejlik, azon túl, hogy a tulaj ukázba adta, hogy a falat nem festhetjük össze. Nos ennek fényében az egész hetet a hungarocellel való barátkozással töltöttem –  amiről külön posztot szeretnék írni, taglalva a mesterkedéseim menetét –, így időm nem igazán maradt igazán mély, gondolkodós bejegyzések megalkotására. Így kerültek előtérbe a kritikák, amikkel amúgy még mindig nem végeztem. Bár élvezem a kritikák írását, mert pehelykönnyű véleményformálás, amit a mindennapi szinten is leművelek, mégis jobban esne visszatérnem a személyes hangvételemhez.

Aki régebbi olvasó, az valószínű emlékszik is az iskolaidő közben posztolt leveleimre. Valószínű, a tanév kezdetével megint úrrá lesz rajtam az a féle érzés, ami arra késztet, hogy újabb és újabb leveleket fogalmazzak meg, ezzel együtt pedig fel fog olvadni rólam a nyári nagyobb közönségnek szóló hang és általánosság.

Idő közben láthatatlan tetteket vittem véghez az oldalon: címkéztem. Bár arra energiám már nem maradt hogy egy kis cimkedobozt is alkossak, de a ami késik nem múlik. Szóval innentől kezdve bátran lehet a kis címkékre kattintani a bejegyzések alján, nagy tételben jönnek a hozzá kapcsolódó témák.

Tehát Back to School sorozatom –  amelyre most kivételesen még a köpenyem és fehér ingeim vasalása előtt szeretnék sort keríteni –,  szeretném, ha magába foglalná:

• ·         Home design: minél olcsóbban, minél kevesebbet ártva a berendezésnek
• ·         Füzetdekoráció: kedvcsináló a mindennapokra
• ·         Szeptember: az inspirációk hónapja
• ·         Keep going: tervek-álmok, csipetnyi komolysággal
• ·         Back to school must-have: mert lány és divatőrült

Szolidan most ennyi jutott eszembe, de lefogadom, hogy írás közben jobban kifejtődnek a gondolataim, a szokásos terjedelemben. Ezek a bejegyzések előre beállított időben, mindennap 17:00-kor fognak nyilvánosságra kerülni.

Bár lekéstem a gimnazista iskolakezdést, úgy gondolom, a soron következő cikkek nekik is fognak szólni, legalább olyannyira, mint az egyetemistáknak, már csak azért is, mert eddigi iskoláséveim java részét gimnáziumban töltöttem.

Nos hát akkor. Kezdjük.


 

milkcow-blues.gp

A te oldalad is egy azok közül a gyöngyszemek közül, amelyek igazán megérdemelnék a több figyelmet. Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Előbb dicsérjelek, aztán mondjam, ami kicsi kivetnivalót találtam?

Inkább így kezdenék: Just to put is straight: Aragorn is the secret love of my life. I’ve killed Arwen a million times over the years, and I’m still waiting for him, to step through the veil which parts our world from Middle Earth, and when he does, we’ll start our reign of Gondor as the magnificent royal couple as we are.

Na, abbahagyva a hülyéskedést – nem, nem nem lehet hülyéskedés életem álma! –, picit nehéz úgy mondanom bármit is, hogy tulajdonképpen, és nagyon sok mindenben saját magamat látom benned. A Gyűrűk Ura, a Harry Potter imádatban, a rajzolgatós vonalban, az írói álmok dédelgetésében… Rengeteg minden az, amit közösnek találtam bennünk az olvasgatás során, és nem egyszer remegtem meg, hogy basszus ez nem igaz: neki is volt elvetemült fekete korszaka/ Gyűrűk Urás kifejtett fantáziavilága/ beilleszkedési nehézsége, és még sorolhatnám.

No persze, engem ennyivel még nem lehet megfogni – de igen, aki Gyűrűk Urás, az örök szövetséges – , ami miatt valóban úgy gondolom, hogy a lapod több odafigyelésre érdemes, az az, amit létrehoztál. A bejegyzéseid igényesek, olvastatják magukat. Teljesen laza a vezetésed: nem kusza, kellemes, mint egy kézzel letisztázott, gyöngybetűs napló, amit kedvtelésből szépítget az ember. Értékes gondolatokat osztasz meg, jól kezeled az indulataidat, egyszóval jó példával és attitűddel állsz ki a publikum elé. Ez pedig ritka.

És hát én ennél tovább nem is szeretnélek dicsérni, útirányt adnom pedig felesleges, mert nálad úgy érzem, már tökéletesen megtaláltad a niche-det, amiben igazán jól ki is teljesedsz, szóval: így tovább.

A dizájn az egyetlen olyan dolog az oldalon, amiről úgy érzem, sokkal frappánsabb dukálna neked, ami jobban kifejez, és ami picit talán letisztultabb. A fekete-fehér képek tökéletesek, a felül, színesebb árnyalattal szedetteket már nem igazán értem. Vagyis kapisgálom, mit akartál velük kifejezni, de túl merész vállalkozás ehhez a színvilághoz a bal második képet színesben hagyni.

Számomra enyhén zavaró a modulháttér alatt gördülő világosabb minta, és oldalt a „The Blogger” menüben túl sok szín zsúfolódott össze. A piros modulfejléc-hátterek tökéletesek lennének, viszont a sok rózsaszínes-sárgás betűszínnel érvényét veszti. Én ehhez az egészhez a szürke árnyalataival manővereznék, kiskapitális-nagykapitális betűk nyomatékát latba vetve.

Sajnálom, hogy pont Neked jut egy ilyen, az átlagos terjedelemtől jóval rövidebb honlap kritika. Mindez viszont annak a számlájára írható, hogy egy olyan felületet találtam, ami 90%-ban elnyeri a tetszésemet. Nincs is nagyon mibe belekötnöm.

5/4,75. Aztán visszajárok.

Kit Harrington egy azon nevek közül, amit a Game of Thrones sorozat előkelő helyen zeng el minden epizódjának stáblistáján. A legényző által alakított Havas Jon, a maga tétova, balkézről született gyermek attitűdjével már az első évadban belopta magát női szívek millióiba, de mikor a harmadik évadban ábrándos kiskutya tekintetét egy tiltott szerelem felé vetette, na akkor olvadt meg minden nőstény egyed térde.

Hát még mikor jött a moziplakát: Pompeii. Ugyebár nyílt titok, hogy nem egy happy end a Vezúv melletti kisvárosban megesett tragikus vulkánkitörés, nade emberek, hát ott a plakáton Kit Harringon, meg igen, helyet foglal mellette valami leányzó, de kit érdekel mindez? Akció, szerelem, tragédia, mi kell még? 
Ez a másfél óra egy kérdést boncolgat: mennyi giccses romantikát lehet beszorítani egy vulkánkitörésbe? A válasz pedig: annál is többet, mint az egészséges lenne.

Ez a film olyan bugyuta és tipikus Hollywoodi maszlag, ami tökéletes egy elalvás előtti nevetgélésre. Afféle történet, aminek az erőltetett slow-motion-ei alá be lehet hörögni a halálkiáltást pattogatott kukoricával teletömött torkunk mélyéről. Az a fajta idegölően szimpla szerelmi történet, aminek már az első percében tudjuk a végét, a közbeeső lehetetlenül nem e világi párbeszédeken pedig csak fogjuk a fejünket.
„Nekem te vagy a szabadság” – és közben megesz minket a láva.

Szóval pofonegyszerű a szituáció: Don Juan de Marco és Natalia Rodriguez a la Contez története római kellékek keretében, meg persze, gladiátor harcok, mert az kell, hogy legyen valami.

A kezdő három perc egy kelta törzs lemészárlásával indul, ahol már feltűnik a jövőbeli szívdöglesztő félistenünk, mint  egy kb. négy éves tipegő, aki szemtanúja családja meggyilkolásnak. Kit Harrington gyermek megformálása rabszolgasorba kerül, aztán képszakadás, és egy olyan maszkulin, tesztoszterontól túltengő jelenetben vethetünk pillantást az immár az angol filmcsillag által formált karakterre, hogy lány a talpán, akinek nem remeg meg a térde. De komolyan! Annyi hasizmot, amennyit Kit Harrington színrelépésében lehet látni a férfi törzsének elülső oldalán, na annyit én még az anatómia atlaszomban sem számoltam!

Harci képességiről túldramatizálható – igazi baráti társaság röhögtetős – slow motion jeleneteken  keresztül nyerhetünk bizonyosságot, majd még mielőtt túl sok lenne a női nyálcsorgatás, Kit Harrington egy elég laza hajlendítéssel elvonul a színről, maga mögött hagyva x+1 hullát.

Ezzel főszereplőnk meg is nyerte a főnyereményt: az egy fő részére szóló gyalogmenetet Pompeii-ig. Innentől kezdve pedig minden romantikus történetben jártas leányzó tudja a sztori menetét, de az se csüggedjen, aki csak egy ilyen témájú könyvet forgatott meg eddigi életében: azoknak is csettintésre fellebben a szálakról a függöny.

Ez a film egy igen egyszerű kategóriát képvisel: szórakoztató romantikus, történelmi kalandregény. Minderre tolulnak a 3D-s effektek, és máris kész az egész estés mozi, ami alá még a legfantáziátlanabb néző is képes könnyfakasztóan vicces bemondásokat nyögni. Pehelykönnyű másfél óra, azokra az estékre, mikor igazából a társaság a lényeg, és nem a film.

Szívem szerint 5/1,5-öt adnék rá, de akadt benne kétszer olyan beazonosíthatatlan számú, oda photoshoppolt hasizom, hogy az megindította a női hormonjaimat. Ráadásul a hülyéskedésemmel még Menyust is hasgörcsig nevettettem, így kap ez a film tőlem végül 2,5 pontot. 

Ismét csak nehéz feladat került elém, Lola honlapkritikájának esetén. Amíg a lapot véleményeztem, rengeteg gondolat vetődött fel bennem, amik már ki tudja mióta formálódtak amúgy is, az oldal böngészése során pedig árnyalatnyit mélyültek. Sok kérdés hangozott el, amiket szeretnék kifejteni, viszont most nem érzem azt, hogy mindezt minőségin tudnám kivitelezni.

Lehete-e korosztályok közötti különbségről beszélni egy 19 és egy 16 éves gyerek - mert igen, mindketten gyermekekként élünk - között? Valóban ennyire szűk lenne már a generációs rés? A gondolataimnak még nagyban forrniuk kell, mire olyanná érnek, amivel nem sértek vérig mindenkit.

Mindenesetre a honlapkritika elkészült.

taylorgang.gp

Oké… Szóval. Honlap-kritikát kértél, és mint olyan, most tisztázni szeretném a fogalmat, hogy nekem mit is definiál ez a szó. Mert lehet, hogy neked más jut róla eszedbe, mint nekem, és már csak a félreértés elkerülése végett szeretném lefektetni, hogy én mit is teszek akkor, mikor valaki megkér, véleményezzem az oldalát. Tömören és röviden mondva: őszintén és szőrszálhasogatón szétkapom az egészet. Hogy miért? Mert szerintem egy kritika akkor jó, ha alapos, lényegre törő, építő szándékú. Ezek fényében kezdenék hozzá a lapod vizslatásának.

Már az első percben kilőtte a szememet a dizájn. Az előző margarétás layout vibráló kékje nagyban szerepet játszott abban, hogy ilyen későn érkezik a kért kritika; egyszerűen fájt a színtől a szemem, nem tudtam, egyszűen képtelen voltam rávenni magam a tüzetesebb olvasásra, mert folyton-folyvást jobbra-balra ugrott a tekintetem: a háttér, mint az Egy Gyűrű, én meg mint valami Gollam: nem bírtam másra nézni.

Aztán itt ez a Susi és Tekergő-ből – egyébként általam szeretett meséből – kivett képekkel összerakott… Háttér. Fáj. Tényleg fáj, fizikailag. Valahol legmélyen, azt hiszem a sárgafoltomnál érzek egy tompa nyomást. Ez azért van, mert a sárgafolt a tiszta látás pontja, ahol a fényérzékelő receptorok két típusa közül javarészt csapok találhatók, amik a színérzékelésért felelnek. Tekintve hogy nekem nagyon érzékeny szemem van, ezek a vibráló neonszínek rövid időn belül megölnek. Bár ez egy szubjektív hákli, azért azzal számolj, hogy hosszabb távon egy teljesen normál szemű embernek is zavaróvá válik ez a hihetetlen rózsaszín. Főleg, így modulokban fehér alappal pároztatva. Kis cuki gyilkos. Jobban jártál volna, hogyha a modulháttérnek egy áttűnéses png-t teszel, ami alatt átlátszik a mesefigurás háttér, és akkor kellemesebb lenne az összhatás.

A girl-t nem szótagoljuk – főleg nem kötőjel nélkül –, mert egy magánhangzó van benne, ebből következve egy szótagot alkot. A türkizkék is kb. ugyanazt a hatást éri el, mint a rózsaszín… Nem érvényesül fehér háttéren. Amúgy, most hogy elnézem az előző dizájnokat: egytől egyig tökéletesek. Komolyan. Kellemesek, mint egy meleg háton simítás, ami után azt suttogják: olvass még! Nem tudom mi történt, de, az a jó irányvonal, amit eddig követtél. Kezdj valamit ezzel a dizájnnal… Légyszi.

Aztán olvasom itt, hogy tizenhat egész éves vagy. Így lassan de biztosan világosodok meg, hogy: Aha, szóval hát ez a magyarázat. Az egész oldalad egy nagy mai napi 16-os. A „more tequila please” (komolyan? Komolyan? Vagy én vagyok elmaradva, és ez most akkor olyan menő, mint a Marlboro, meg az Okay? Okay. ?) Szóval… Az oldaladról és a bejegyzéseidről kritikát mondanom, körülbelül annyit tenne, mint véleményeznem a mai tizenhat éveseket. Azt meg ugye mindenki tudja, hogy „ezek a mai fiatalok” kifejezéssel kezdődő mondatok mindig mély érzelmeket kavarnak. Főleg, hogy idestova 3 egész évvel magasodok feléd, és mégis… És mégis nagyon-nagyon érezni, hogy tizenhat éves vagy. Úristen.

Tulajdonképpen egy live-chatnek, vagy egy privát facebooknak használod az oldaladat. A szöveg gyakorlatlan, és nem csak életkorod, hanem a miatt is, mert a felgyorsult életritmusod – igen, tényleg. Pörögtök, mint a búgócsiga –, egyszerűen nem fordítasz elég időt a bejegyzéseidre. Összecsapottak, amilyen rövidek, annyira rajzanak tele hibákkal. Próbálsz egy nagyon könnyed stílust felvenni, amiben azt a hatást próbálod elérni, mintha szemtől szembe beszélgetnél az olvasóval, de ez, így, ezzel a stilisztikai szinttel egyáltalán nem valósul meg, sőt még a visszájára is üt.

Nekem ez az oldal, minden, ami „túl”. Egyszerűen, túlontúl 16-os.

Nem szívesen adok pontszámot, mivel úgy érzem, szinte egy másik világból érkezik a tiédbe a véleményem. Én már egyszerűen kinőttem – avagy sosem kerültem – ebből a stílusból, ezért képtelen vagyok azt szubjektíven méricskélni. Nekem az, amit ezzel az oldallal sugárzol legtöbbször közömbös, de ha nem az, akkor negatív. Sajnálom, lehet pár év múlva máshogy gondolnám, most viszont úgy érzem, világnyi a szakadék a között, amit te adni tudsz, és amit én igényelek.

5/1,5… 2. És azt hiszem az egyetlen tanácsom, hogy várj még, komolyodj, olvass sokat, inspirálódj, gyakorolj rengeteget. Én is ezt teszem, mivel Idő és türelem, mire az ember igazán értékeset tud alkotni.

Miután tegnap megláttam Csajkovszkij nevét Ts-es, angolszász módon leírva, nem tagadom, egy pillanatra kihagyott a szívem. Mondjuk ez szubjektív bolondéria, tekintve, hogy négy évig tanultam oroszul, így még másnak a cirill betűk esnének infarktusos élménynek, addig nekem a szláv szavak angolra hajazó fonetikus leírása ad méltatlankodásra okot. Kinek a pap, kinek a paplan, szokták mondani okosabbak.

Na de ha már Csajkovszkij, akkor balett, és ha már balett, akkor volt egyszer régen, 2010-ben egy film. Nem is igazán emlékeztem rá csak, arra, hogy na az a film, az valami nagyon balett… Kilencedikes lehettem, de már akkor formálódott bennem az előrehozott angol érettségi gondolata, azt hiszem, a Fekete hattyú kerül elém először, mint szinkronizálatlanul megnézett film. Na persze, merészebb vállalkozást keresve sem találhattam volna. Végigkoncentráltam a mozi által nyújtott másfél órát, és négy évig a film felé sem néztem. Bár a mai nap már érzem a sok átszenvedett eredeti angol szöveg áldásos hatását, tizennégy évesen sikerült ezzel az erőszakoskodással tönkretennem egy amúgy tökéletes filmélményt.

A Fekete Hattyú a maga borzongatóan odaütő operatőri és produceri háttérével olyan alkotás, amire amúgy is zsigerig remegve kell odafigyelni, így egyáltalán nem hiányzott akkori tizennégy éves énemnek, hogy még a párbeszéd ismeretlen szavain is fennakadjon… Mindegy. A tegnapi estén végül négy év hanyagolás után ott végezte a fekete hattyú, ahol annak eredetileg is meg kellett volna állnia: valahol a dobogó felső fokain.

Ha esetleg akadnak olyan notórius filmkerülők, mint én – se a Mátrixot, se a Star Wars-t nem tettem még magamévá – , akkor azok számára ejtenék egy ismertetőt. A film főszereplője a gyengébbik nem számára elszomorítóan porcelánbaba-szerű Natalie Portman által alakított Nina, a fiatal balett-táncosnő. A húszas évei derekán spiccező leányzó idillinek tűnő életet él édesanyjával, aki annak idején feladta balerina karrierjét, hogy megszülhesse lányát; éppen ezért Nina dupla annyi energia-bedobással kúszik felfelé a táncosok ranglétrán. Éjt nappallá téve gyakorol, és tekintve burokban tartott életét, édesanyja által biztosított speciális hátteret, már ki tudja mióta egyetlen megszállottsága van csak: tökéleteset alkotni.

Így kerül terítékre a balett-társulat új műsora, a már csontig lerágott Hattyúk tava, örök klasszikus. A társulat vezetője – személyében az elmaradhatatlan  szexi szépfiú, jelen esetben zseniálisan megszállott művész  –, nyilván a maga artisztikus módján valami igazán csábos külsőben kívánja a nagyérdemű elé dobni a koloncot. A nagy ötlet pedig: a fekete és a fehér hattyú egyazon személlyel való megelevenítése.

Azt hiszem, itt kell leszögezni, hogy laikus szemmel ez a film nem értékelhető.  – Indokolva miért is olvastam annyi ’fúj’-oló megjegyzést az online-linkek alatt. Ehhez a másfél órához kell egy bizonyos alap elborultság, amit tovább tud fokozni az amúgy mesterien összepakolt képjáték. Bence se bírta volna végig, valószínűen azért, mint amiért sok más ember sem tekint pozitívan erre az alkotásra. Végülis érthető: Hollywood tele olyan hátborzongatóan tökéletes színésznőkkel, mint például a főszereplőt alakító nő maga, és így mindennapi hozzáállással nehéz, szinte már lehetetlen megérteni, mit problémázik annyit Nina, hiszen egy valamirevaló színésznő jó másfél óra lelki gyakorlat után hozná a figurát… Natalie Portman viszont pontosan tökéletesen hozza a szexualitást tabuként kezelő, egyszerű lányt, akinek a szemellenzője csak a táncot engedte eddig útként látni. A fenn említett szexi szépfiú tör rést az izoláción, de a lány nem beissza a körülötte megnyíló világot, hanem mintha a rá ereszkedő fénydárdák szétszabdalnák az addig burokban tartott lelkét.

Amíg Nina egyre jobban törekszik a tökéletesség megformálására, úgy kezd a lába alól kicsúszni a talaj. Felszínre törnek belőle a fekete hattyú megformálásához szükséges elemi szexuális erők, de ezeket nem tudja a megfelelő módon megélni, édesanyja állandó, koslató jelenléte miatt. Ez az alapvető erotikus frusztráltság csak telítődik az anyakarakter hisztérikus megnyilvánulásaival, és az álomszép latinos küllemű Mila Kunis által formált szereplő színre lépésével.

Az egész másfél óra hihetetlen feszített. A Csajkovszkij műből kivett aprócska alapdallam szinte minden percen ott motoszkál a párbeszédek alatt, a sokat mondó alig-mozdulatokat körbecsavarva. A szexuális túltöltöttséget tetézi a kibontakozó konfliktus Nina és az összes többi karakter között.

A tévképzetek és üldözési mánia: „Hogyan teljesedik elmebajjá a megszállottság?”, azt hiszem az a fő kérdés, amit ez a film feldolgoz, valami eszméletlen precíz módon. A kontyba fogott haj szigora az utolsó jelenetek felé zabolázatlan fél-konty, fél-lófarokká züllik, míg a tétova kislányhangot felváltja a szikár, magabiztos nő altja. A mozdulatok tökéletesednek, míg az indítékok elvesznek, az okozati viszonyok teljesen elmosódnak. Bár végig láthatjuk a főszereplő testét, még az operatőri munkát is kézi kamerával oldották meg javarészt, hogy valóban úgy érezzük: Nina szemén keresztül látjuk a világot.

A film vége felé mutatkozik meg igazán az egész brigád kalapemelést érően összehangolt munkája: a Csajkovszkij alaphang melankóliájára már egyszerűen képtelenség eldönteni mi az, ami zavart képzet, mi az ami valóság, egészen addig még a fordulat nem igazolja saját magát. Hátborzongató.

A végső meghajlásnál a hattyúszárnyas árnykép, a nyitva hagyott kapu az előző sztártáncos meglátogatása után, a bulizós jelenet. Minden annyira feszített, hogy a film utóján beereszkedő fehér fény valóban olyan feloldozó esemény, mint a főszereplőnek csúcspontja, ahonnan már nem is lehet tovább.

Felesleges ragozni. Zaklató, idegőrlő. Egy film az anya-lánya gyűlöletről, a „Miért szültelek meg?” „A te félbeszakadt életedet élteted velem” kettőség párharcáról. Elemi szexualitás, és megrögzött tökéletességre való vágy.

5/5.

És ha nem néztem volna meg közvetlen utána Kit Harrington hasizmaival feldobott Pompeii-t, valószínű aludni sem tudtam volna.