Egy lány életében akad egy pár első látásra szerelem. Óh, de még mennyi.

Harangkondulásnyit dobbant a szívem, mikor először fekete-arany párosítást vettem magamra. Kilenc éves lehettem, és annak rendje-módja szerint fejjel belemásztam anya ruhatárába. Kikerestem Menyus legszebb, földig érő, egyszerű, bársonyosan éjfekete estélyiét, és amíg a faltól-falig tükörben próbáltam a magam csenevész gyermektestére igazgatni az asszonyi idomokra illő ruhát, untig éreztem, valami hiányzik. Véletlen lett volna, hogy Menyus éppen fürdött, és az éjjeli szekrényre kitett aranyláncára esett a tekintetem?
Amint a nyakamba akasztottam a csecsebecsét, úgy éreztem, ettől tökéletesebb összeállítás sosem lesz rajtam. Sőt, váltig állítom, tökéletesebb szettet azóta se viseltem.

Menyusnak egyik kedvence a No5-ös. Számtalanszor fújtam a hajamra, a fülem mögé, és mindannyiszor megbántam, alig vártam, hogy kimoshassam magamból azt az önzőn erőszakos, fűszeres illatot. Amikor viszont megjelent a Mademoiselle, és én próbaként a pólómra fújtam belőle a drogériában… Azt kívántam, bár sose kéne mosásba adnom a felsőmet.

Szóval az első látásra szerelmek. Ruhák, ékszerek, de a cipők, és főleg a táskák. Na igen a táskák, az az igazi szenvedély. Minden egyes táskám első látásra dobbanás, de főleg a tökéletes piros táskám, amit a legfelső polcon tartok, mielőtt felveszem, biztonságira reszelem a körmömet, hogy még véletlenül se karcoljam meg, és a mai napig keresem a párját, a tökéletes piros cipőt.

Azon kívül, hogy még tervbe vettem jó néhány efféle, egyáltalán nem pénztárcakímélő első szerelmet a cél eléréséig, azért az odáig vezető úton maradt más is, nem csak a világi javak.

Szeretnék határozottabb lenni. Már most is elég karakán leányzó hírében állok, de az egyetem miatti kiélezett lelkiállapotok miatt egyre többször kerülök olyan helyzetekbe, amikre magamban jó előre megtervezem a stratégiát, kigondolom, hogy majd akkor így meg úgy megmondom a magamét, aztán állok szemben a tajtékzó évfolyamtársammal, aztán láss csodát: nemhogy kikelnék magamból, rögtön a csendesebb vizekre való evezés lehetőségét keresem, és szerencsére meg is találom. Nem mondom, hogy a végén nem esik jól a rezignált gyilkolási vággyal megtűzdelt, remegő békesség, de… Miért nem tudom magamat tartani az eredeti elképzeléseimhez, Steph? Olyan nagyon jó lenne egyszer megmondani a magamét, de sose jutok odáig, hogy face to face az a stoneharter legyek, akinek én nagyon el tudom gondolni magam – ugye guule doktornő, meg miegymás.

Erről az oldalról viszont nincsenek kétségeim. Ha a tanulmányi előre menetelemről, és nem emberi kapcsolatokról állt a bál, akkor mindig is addig fújtam a magamét, amíg el nem értem a célomat. Gondolom, ez nem fog változni akkor sem, ha tanulmányok helyett karrier lesz a téma.

Szeretnék embereken segíteni, és ennek érdekében meggyőzőbbé szeretnék válni. Valaki olyanná, aki amúgy tudom, hogy csak elcsépelt leányregényekben létezik, szóval valaki olyanná, aki mikor elmosolyodik, akkor nem csak a szája, de a szeme is nevet, és ezzel együtt valami olyan mély magabiztosság árad belőle, hogy arra ember (főleg fia) képtelen nemet mondani. Ugye Serena van der Woodsen, de még nem is Blake Livelyként, hanem valami még tökéletesebbként, amit szerintem én már ott elrontottam, hogy mélybarna a hajam, meg különben is, egy egyszerűbb bóktól képes vagyok zavarba jönni.

Egyre jobban érlelődik bennem a gondolat – minden ésszerű meggyőződésem ellenére - , hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Igazából ez valami mélyről jövő késztetés. Amint elgondolom magam, hogy megmosolyogtathatom azokat a kis tökfejeket, és a nagy reménytelenségükben adhatok nekik egy kis… valami pici kis jót, akkor lenn pocaktájon érzek egy olyan kellemes meleget, amit csak nagyon ritkán tudhatok a magaménak.

Szeretnék két gyereket, egy fiút és egy lányt, lehetőség szerint ikrekként. (Karácsonyi kívánságlista a Jézuskának) A lánynak Lona lenne a neve, vagyis hát Ilona, hogy folytatódhasson a negyedik generáció óta tartó Ilona nevezések sora. A fiúra még nevek terén nem gondoltam, viszont úgy amblokk. Már most szeretem mindkettejüket.

Szeretném, ha megtalálnám a harmóniát valahol a munka és a család között. Mert ahogy most állok, jövőbeli életem 90%-át a kórházban tölteném, ezt pedig nem igazán így képzeltem el ábrándos kislány koromban.

Szeretném megtanulni könnyen és effektíven megoldani a problémáimat, és kifejleszteni még egy hetedik képességet arra, hogy a lehető legfinomabban csitíthassam a jövendőbelimet. Mert a férfiak hisztis primadonnák. Én meg egy... Kiégés peremén egyensúlyozó, egyik kezeében boldogságot és harmóniát, másik kezében gondokat és bordús gondolatokat szorongató doki leszek.

Nagyon szeretnék jó anya és gondoskodó feleség lenni. Valaki, aki egy órával hamarabb kel az egész családnál, friss, meleg reggelit, és gondosan csomagolt (finom… nekem sose volt finom) uzsonnát készít. Szeretnék a fehér köpeny alatt fekete ruhákat, és arany kiegészítőket hordani azok helyett a finoman fogalmazva is furcsa scrubs (majdnem mint a műtős cucc, csak a folyosón szaladgálnak benne) helyett, és szeretném magam után gyorsan felszívódó kondenzcsíkként húzni a parfümöm illatát.

Szeretnék szerelmes maradni a férjembe, hogy még idős koromban is úgy tudjam megfogni a kezét, hogy abban az érintésben érzelem is maradjon. Szeretném, ha még fiatal korunkban feltennénk egy számot, és csak úgy táncolnánk rá… Mint Bencével.

Szeretnék megtanulni sütni, és szeretnék megtanulni varrni. Szeretném, ha időm maradna írni,és arra, hogy minden nap kialudjam magamat.

Szeretnék azzá válni, akit elképzeltem, és akitől úgy gondolom, már csak pár év, az államvizsga, a nevem elől két betű, és még tömérdek tapasztalat választ el.

Úgy gondolom, sikerülhet.

Próbáltam ma reggel elmozdítani a radiátortól a franciaágyat, csak éppen annyira, hogy a bézs fedőtakarót be tudjam tuszkolni a résen, de akárhogyan erőlködtem, nem mozdult meg a kezem alatt az ágy. És akkor eszembe jutott, hogy Bence fél kézzel szokta kimozdítani a sarokból… Mindezt persze úgy, hogy én meg az ágyon fetrengek.

Óhatatlanul eszembe jutott, hogy vajon mekkora erőfeszítésébe tellene eltörnie engem, és arra a következtetésre kellett jutnom, nem kellene neki hozzá túl sok nekifeszülés, hogy a markába fogott nyakamat szétroppantsa. Vagy hogy úgy nekivágjon a falnak, hogy nyekkenjek belé. Mostanában úgyis fél kézzel szokott felkapni.

Amennyire örülök, Steph, hogy Bence végre minden különösebb erőfeszítés nélkül úgy tud hordozni, mint egy hercegnőt, vagy hogy bármeddig csimpaszkodhatok a hátába, úgy, hogy a bokám ívével a csípőlapátján támaszkodom,  a kezemmel pedig a vállát markolom, azért valamikor megrohannak ezen gondolatok visszái is. Mert mi lenne ha?

Még mielőtt felfújnád magad, és egy levegővételre leszaladnád a Pest-Ózd távot, ne, nyugi, semmi gond nincs, nem emelt rám kezet, szó sincs ilyenről, csak mint az lenni szokott, rám jött az agyfasz, és elgondolkodtam. A magam törékenységéről, az ő erejéről, meg az egész helyzetről, és persze arról, hogy miért nem bánt, mikor megteheti – és más miért bántja a gyengébbet, mihelyst lehetősége nyílik rá?

Bence és az én esetemben elég nyilvánvaló a válasz. Szeret, és itt normál esetben meg is áll a dolog – az ő részéről, néz rám az ő fiús-fiatal rajongással, de én, meg az aberrált gondolataim? Nekem persze szépen szembe jutott, hogy a sok ölelés között egyszer csak meg is ölhetne, és ha neki ezt hozná az úri kedve, én semmit, az égvilágon semmit nem tehetnék ez ellene. Azt hiszem, a nyakamon pihentette a kezét, ujja hegyével a tarkómat, tenyere szélével a kulcscsontomat érintve, és amíg ő nagyon elmerült valami újkeletű fizikás élményének a magyarázásában, addig nekem átsuhant a fejemen: csupán egy szorítás, és végem lenne.

Nyeltem is egy hatalmasat, nézett is rám furcsállón, mert ismer, és tudja, hogy csak úgy, a nyelőcsövem edzésére nem kezdek hatalmas nyeldeklésbe, aztán kérdezte is, hogy
 – Már megint hol jársz?
 – Te nem gondoltál még arra, hogy milyen könnyen megölhetnél?
Sunyin elmosolyodott, és átfogta a nyakamat. Ahogy picit rászorított a nagyujja begye könnyedén befedte a mutatóujja körmét, én meg „sucked on my breath hard, and held his thoughs in my mind for a minute.
 – And now what? – glimpsed, while he still looked amazed with that curious-beasty smile of his.
 – I could kill you without a fuss.
I knew it. I knew it should make sense, more than I could perceive, and somehow, I just continued looking straight to the nowhere next to his eyes, as he curled his fingers into a slightly firmer hold, just making the extension of the tendons on the inside feelable on the outide, then loosened the grip on my neck slowly. My heart never skipped. It  was keeping to its nearly-calm pace, as always. As nothing had happened….
És még mielőtt jobban belefolynék az angolkodásba… Talán tényleg meg kellene ijesztenie, hogy meg tudna ölni?

Igen, tudom, ezek a „dialy guule”-féle gondolatok, amik sehonnan sehová  vezetnek, de addig pörgettem őket magamban, hogy mostmár szeretnék valahová jutni velük.

Azt hiszem, a magja az egésznek a bizalom. Mert ugye nem mindenkinek engednénk meg, hogy csak úgy megszorongassa a nyakunkat? Amíg Bence szórakozott azzal, hogy milyen egyszerűen megfojthatna, addig bennem semmi félelmet nem keltett. Ahogy néztem el a szeme mellett, a fal egy homályos foltjára összpontosítva, nem éreztem semmi különöset. Persze a nyomás alatt megfeszültek az inak a nyakamban, ez nehézkessé tette a légzésemet, de ez mind elmosódott, az egyetlen dolog, ami egy pillanatra a fókuszomba került, és ezért fájón élessé vált, az az a derengős-borongós csillanás volt, ami Bence szemében fogant meg, a kíváncsi-sátáni mosolya felett. Az az élveteg kis csillogás, ami akkor gyúlt meg az üvegszerű szemek mélyén, amikor eljátszott a halálosztó gondolatával.

Nyílván minden ember szomjúhozza a dominanciát. Tudni, és sziklaszilárdan érezni, hogy valaki a hatalmad alatt áll – legyen az a hatalom érzelmi alapon, vagy fizikai erőfölényen alapozva -, mámorító, és részegítő. A vele együtt kiváltott elégedettséggel. Bizonyára ez az, ami elragad egyeseket, és elsodor egy olyan leejtő felé, ahol már nem parancsol megálljt a kedves küszködőn beszívott lélegzete sem.

Egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy Bence ne engedne el – és a kezemet a tűzbe tenném, mert tudom, hogy neki sem jutott eszébe még egy másodpercnél tovább fognia. Kipróbálnia magát, rendben van, egy férfinak tisztában kell lennie az erejével – és tudnia kell, hogy ezzel a gyengébbek ellen fordulnia mélyen megvetendő, és alapjában véve gerinctelen.

Eléggé off-limit gondolatok, de én nagyon is el tudom képzelni, hogy számtalan erőszakos végkifejletű kapcsolat gyökerezhet így. Egy egyszerű erőfitogtatáson, megjátszott szituáción, ami a kezdetben akár még valami vadul izgatónak is kiveheti magát. A férfiak imádnak vadállat bőrébe bújni, és ugyan melyik nő nem szeretné néha felvenni a bajba jutott hősnő szerepét? Ezzel nincs is gond, kinek mi a ingere, de nem egyszer olvastam már olyan válóperben végződött kapcsolat női monológját, ahol az egykori feleség szentül állította, hogy férje későbbi erőszakos magaviseletét, egy ilyen, kezdetben tisztán szerepnek indult jelenet indította el.

Borzongató belegondolni, hogy mi indítja el a lavinát. Hogy mikor lesz kizárólag szórakoztatásra szánt, hálószobai jelenetekből, agresszív, mindennapi cselekedet. Mi okozza a határok elmosódását, és miért nem hallja a végén meg: állj!

Egyszer folytattunk egy ilyen beszélgetést a gimis irodalomtanárommal, miszerint alapvetően kódolt-e az emberben az agresszió, vagy csupán a sokat emlegetett körülmények, és a neveltetés teszi-e azzá az embert, ami.
Erre ő egy nagyon édes, és valahol mégis mélyenszántó példát hozott a nagyobbik lánya fiatal, de tényleg három-négy éves koráról, amikor is a kicsi kedvenc időtöltését az jelentette, hogy a bejárati bogyókból fűzött ajtófüggönyt nyúzta, addig amíg az, annak rendje és módja szerint le nem szakadt. Akkor, édesanya, nem édesanya, majdnem meglendült az én tündérkirálynő tanárom keze is, de mondta hogy nem is csak maga miatt állt a lendületben, hanem azért is, mert a kislánya nem a várt, felsíró reakcióval felelt, hanem olyan állatisan esett neki a leszakadt függönynek, és egy pillantásával az anyjának is, hogy megdöbbent tanárnőm csak nevetve kapkodta a levegőt.

Azóta szentül állítja, hogy ez a ’tabula rasa’ igazából nem is létezik, az emberben alapvetően kódolt egy bizonyos agresszió, ami még egy kislányban is kifejeződésre juthat…

Véleményem szerint, belső döntések sorozata az egész. Egy embernek magában, belül kell eldöntenie, hogy mihez kezd mindazzal, amivel rendelkezik. Legyen az kedvesség, fizikai erő, tudás, pénz, szépség. Az élet választások sorozata, és nem csak konkrétan akkor, mikor nagyobb döntéshelyzet előtt állunk, hanem olyan egyszerű pillanatokban is, mikor kinyúlunk a másik felé.

Én döntöm el, Steph, hogy most felállok, és lekeverek-e egy pofont Bencének. Mert már ötödjére hallgatja ugyanazt a Michael Jackson számot… Avagy odamegyek, és finoman lecsókolom róla a fülest…

De lehet, hogy inkább szerzek valami ételt. Az esne a legjobban. Elvégre, három hét óta először vagyok itthon, és ezennel az instant tészta és melegszendvicsek korszakának hivatalosan is vége!

Avagy:
a Mamával bármikor tudom éreztetni, hogy ő az én anyukám.
De Menyus…

Tudod, Steph, mondhatom én akárhogyan hogy Menyus igazából a nővérem, és nem is az anyukám, azért akadnak olyan jeles alkalmak az évben, mikor picit elhomályosodik az érzelmi éleslátásom, és úgy látom kettőnk kapcsolatát, mint valami amorf, képlékeny, ám nagyon értékes valamit. Ilyen ez az anyák napja is.

Akárhonnan is nézem a helyzetemet szerencsés vagyok az én bagatell szerencsétlenségemben. Lehet akármilyen érdekes is a viszony Menyus és köztem, a minimum amit tehetek, hogy fejet hajtok a harci álláspontok előtt, és inkább reálisan nekiállok kiboncolgatni a miérteket. Ezt is tettem. A mai nap pont meg is felelt minden okfejtésre, mivel az egész fejem úgy teletömődött a hirtelen jött megfázásom miatt különböző váladékokkal, hogy szinte azt is alig hallom, amit a mellettem lévő beszél. Így, amíg én az anyák napi szál rózsákkal szaladgáltam háztól házig, addig a világ egy lassan morajló forgatagként vonult el szemem előtt, és a szabadkozások:
 – Csak megjelenek, aztán nem adok puszit, mert mindjárt elfolyik az orom – közepette maradt elég csendem arra, hogy meghalljam a saját, berekedt hangomat.

Arra a következtetésre jutottam, hogy anya csak egy van. Nem csak nekem, mindenkinek. És ha még  az olyan nyomi is, mint az enyém, a nyomiság nem ad okot arra, hogy ne értsük meg édes szülénket. Arcomat taknyos  zsebkendőbe, könyökömet az asztalon támasztva meredtem a szélviharos májusi tájra, és arra jutottam, végülis érthető az én Menyusom.

Hiszen tanító néni. Sok-sok buksi tanítója, most jelenleg kilenc  éves kis manók ugrálják őt körbe nap mint nap, és várják tőle a lelki eledelt. Menyus pedig osztja. Két kézzel. Egy általános iskolába jártunk Menyussal, ő tanítani én tanulni mentem minden nap, és nem egyszer visszahallottam, milyen keményen fog, és milyen következetes… És mennyire szeretik.

Gyakran aztán arra értem haza, vagy vártam, míg megérkezik, hogy ebben a nagy szeretetben és gondoskodásban végül én maradtam utolsónak. És, ha ezt az elején még bántam is, a végére úgy éreztem, ez is csak egy különleges bánásmód, amiben nem mindenki részesülhet. Mára már biztos vagyok benne: nem rossz dolog tanító néni lányának lenni. Hacsak nem furcsa egy picit, hogy van 30, négy évente cserélődő gyereke, és egy állandó, azaz én magam, avagy a legnagyobb nyomi a sok kicsi közül kinőve.

Két orrfújás között elmerengtem azon is, mennyire nehéz eset is vagyok. Csökönyös, mint egy szamár, tényleg az átlagon felül önfejű. Okos is vagyok... Nem a legokosabb, nem különlegeses lángelme, de egész hamar fog az eszem, és ez a büszkeségen túl nagyon sok bosszúrágra is okot ad. Az idő előrehaladtával egyre több lexikális tudást halmozok fel, és ezért egyre több mindenhez értek, aztán olyan dolgokba is beleütöm az orrom, amik csettintésre felidegesítik jóanyámat.
Ezt leszámítva nálam a kitűnő mindig is csak egy lelkiállapotként létezett, meg persze gömbölyded számokként az ellenőrzőben. A valóság pedig úgy mutatkozott meg, mint a nagy, bogárbarna szemű kis nyomi, aki el-elsüpped az emberi kapcsolatok ingoványos talaján. Ahogy növök fel, egyre inkább megállom a helyem. Úgy érzem, már nem merülök nyakig, csak bokáig, ha barátkozásról szó, viszont nagyon gyakran megesik, hogy még a fejem búbja sem látszik ki, ha Menyust érinti a kapcsolati téma.

Merthogy nehéz velem, az egy dolog. No, de vele is! És most nem csak arról beszélek, mikor nagy szúrós szemmel rám néz:
 – Eredj, és takarítsd ki a szobádat!
 – De hát mindjárt viszem mindenemet Debrecenbe…
 – Nem magyarázod meg!

Hanem ugye a Bence-mizéria, az öltözködés, meg minden olyan női nyavalya, amin két lánytestvér képes hajba kapni. Aztán nagy duzzogva kiértünk Hangonyba, kezünkben egy-egy szál liliommal, és boldog anyák napját köszöntünk a Mamának.

A Mama persze nagyon örült mind a két lányának, de ennek az évnek a forgatókönyve egy picit máshogy zajlott. Egyrészt ugye nem kaptam se levegőt, se puszit, de még almáskalácsot sem, mert az ablakhoz kellett ülni, figyelni a szomszéd nénit, akinek a lánya nem tudott hazajönni anyák napjára Pestről, ezért Menyus becsempészett az udvarra egy nagy csokor virágot. Mert Menyus ilyen. Minden kislányra és édesanyjára nagyon vigyáz.

Szóval ültünk a félig leeresztett redőny mögött, egymásra tornyozva, mint a mesében, és lestük, ahogy a szomszéd néni a vezény-telefoncsörgetésre kijött az udvarra, és hopp a kapuban ott várta az a hatalmas virágcsokra. Volt nagy ámulás, meg kezet meghatottan a szájhoz emelés. Menyus meg a Mama nagyban mosolyogtak, én meg boldogságosan próbáltam feljebb szívni a nyákot az orromban.

Aztán sem volt almás kalács. Mama kiment lecsós husit csinálni, Menyussal meg kiültem a verandára, és meghallgathatta az előadásomban a csontszövet első két oldalát.

Furcsa. Sosem igényeltem, hogy tanuljanak velem, most viszont… Igazából az sem érdekelne, ha mást csinálna a velem szemben ülő, csak mikor abbahagyom, akkor kéne megszólalnia:
 – Gyerünk, csak még egy oldalt!

Juditnak bezzeg könnyű. Az ő anyukája orvos… Órákat szoktat együtt tanulni. De az én anyukám nem orvos, hanem tanítónéni. És nem is egészen anyuka, hanem Menyus. És jobban belegondolva, azt hiszem mindezzel én nyertem :)

Valamelyik nap – a jó múltkorában –, épp tajtékozva trappoltam le az emeletről, hogy nem tudom puklimentesen felfogni egy egyszerű lófarokba az én már majdnem derékig érő barna sörényemet, és most fogom, és levágom az egészet a francba. Menyus meg nézett rám, kinevetett. Kinevetett az a majom, holott tudja, hogy a normális emberek haja, főleg a mosástól számolt zsírosodás harmadnapján már szinte magától rendeződik lófarokba, de az enyém? No cooperation. None.

Leültetett a kissámlira, és felfogta a hajamat. Olyan szorosan… Mint mikor alsós voltam, és derékig ért a hajam, és minden nap lófarokban hordtam, mert Menyus tudta, hogyha le lenne engedve, nem bírnék magammal. És igaza volt.

És talán, Steph, sok mindenben igazuk van. Abban, hogy nem tudtam volna kilenc éves vadóc fejemmel mit kezdeni azzal a deréig érő loboncommal. Pedig gyűlöltem a lófarkat. Azt akartam, hogy szabadon lobogjon a hajam, mint valami mesehősnek, de mégis… sose engedtem ki.
Igaza van, hogy körbeküld a család összes női tagjához egy szál rózsákkal, még olyan betegen is, mint most, hogy alig állok a lábamon, mert ő tudja, mennyire örülnek. Tudja, hogy ez az ő napjuk.
Hogy néz rám nagy méltatlankodva:
 – Már megint hogy nézel ki? – Mert az ő korában nem így jártak a tizenkilenc éves lányok. Meg aztán, lehet, hogy tényleg nem passzol a felsőm meg a nadrágom.
Igaza lehet, hogy ki kéne húznom fektével a szememet, és hagynom kéne a szemöldökömet. Hogy le kéne vágnom a lábujjamról a körmöt. Ahogyan beszél apámról. Nem is az, hogy még mindig szerelmes, ez mindenkinek nyilvánaló, csak neki nem. Hanem a sérelmekről, amit mint nőként megélt, és amit soha semmilyen körülmények között nem szabad egy nagybetűs Nőnek tűrnie. Talán igaza van az első szerelemről, az övéről, és Bencéről is. Hogy elmúlik.

De olyan jól esik vitatkozni vele.
A hajamról, a ruhámról, a sminkemről, arról, hogy undorodom a lábujjkörmöktől, és persze élete nagy kérdőjeléről, Apámról is.

Tudod, Steph, azért csak megvan annak a világosabb oldala, hogy felnőttünk. Így már sokkal másabb ránézni az anyukánkra. Most már nem csak azt a számunkra legszebb nőt látjuk, aki a legtöbb szeretet adta, hanem az asszonyt, aki a hibáival együtt felnevelt, akivel éveken át civakodhatunk, és ezen felül: menthetetlenül, és megmagyarázhatatlanul, nagyrészt valami nemtelen hála miatt: szeretjük.

És ez olyan jó.

Tegnap egy nagyon érdekes cikket olvastam a Nők Lapjában, ami a gyermekek ellen elkövetett szexuális zaklatásról szólt. Ismersz Steph, tudod mennyire közel állnak a szívemhez a gyerekek, főleg mióta nyaranként egy gyermek angol-táborban vagyok hol kézműveskedni, hol angolul játszani, hol íjászkodni, mikor mit akarnak azok a kis mócsingok. Ilyen táborok alkalmával evidens, hogy a felügyelőknek is találnak olyan gyereket, aki kiváltképp a szívükhöz közel férkőzik. Nekem Levi – egy tavaly hét éves, göndör szőke hajú, eszméletlen kékszemű kis mini Casanova – vált a kedvencemmé. Talán azért, mert nagyban hasonlít ahhoz a kisfiúhoz, aki én voltam, mikor folyamatosan fülig érőre nyesték a hajamat.

Levi a városunk egyik legtehetősebb családjának egy szem, és elsőszülött fia – magától értetődő a kisdedkorától belé nevelt „ki vagyok, mi vagyok, mindenki a lábam elé!” modor, és ezt az érzékenyebb óvodás kölkök be is veszik, csak mikor Levi velem is ezzel próbálkozott, aztán szolidan az arcába nevettem, akkor nagyon fordult a kocka, és próbálta az egészet a durcáskodás oldaláról. Vágta a pofákat, toporzékolt, rám borította az ebédét, amire én a belenyomtam a fejét a főzelékbe. Egyik ilyen alkalom, és tisztálkodást után nagy harciasan odaállt mellém, hogy:

 – Én úgy utállak téged! – olyan édes volt, te, Steph! Egy víztől csöpögő szőke hajú, elkényeztetett porbafingó királyfi. Nagyon erőlködtem, hogy meg tudjam regulázni a nevetőizmaimat, és legkomolyabb hangommal válaszoltam.
– Az jó, mert én is téged.
Hatalmas, hitetlenkedő pislogást kaptam válaszul.
 – Komolyan?
 – Komolyan.
Levi még aznap elkapta két oldalról az arcomat, és olyan gyorsan szájon puszilt, hogy már csak akkor volt időm felnevetni, mikor közölte, hogy:
 – Te leszel a szerelmem!
Nagyot derülve igazítottam meg a haját.
 – Igen ám, de nekem már van szerelem!
 – Hazudsz!
 – Nem én. Közel két méter, egy nagy barnamedve, és nagyon szeretem.  –  Az a csalódottság, ami addig ült a tekintetében, amíg elkullogott nagy-nagy lelkiismeret furdalást ébresztett bennem. A kislányok sokáig sutyorogtak, sokan odajöttek hozzám,  hogy hogy csinált ilyet a Levi, más, harcisabb kislány, Levente óvodás csoporttársa, és nem mellesleg már elviekben Leventéné nagy dacosan követelte, hogy mégis hogy sérthettem meg ennyire az aktuális kiskirályfi érzelmeit. Azért akkora probléma nem lett a dologból, Levi már délutánra talált magának új szerelmet, másnap délutánra pedig egy másikat, a két választott lány pedig olyan harcot csapott le, hogy úgy kellett őket szétszedni.

A Nők Lapjás cikk olvasása közben sokszor eszembe jutott Levi, a kislányok, és erőlködtem párhuzamot fektetni az én kis kalandom, és a szemléltetett esetek között. Nagy kérdőjelek keletkeztek bennem.
Még mindig emlékszem a gyerekek illatára. Főleg Leviére, mert mindig a nyakamon csüngött, az ölembe akart ülni, és így a kis, szőke hajas buksija mindig az orromnak ütődött. Soha semmi késztetést nem éreztem, hogy helyén nem való érzelmekkel érintsem meg – egyiküket sem. Sőt, visszagondolva, a hideg ráz ki a puszta feltételezésre.

Imádom őket megölelni, mert tényleg, eszméletlen jó érzés, mikor az a kis test annyi szeretetet áraszt magából, ami olyan nagy és bolond fejjel, mint amilyen már az enyém kevésbé lehetséges. De ezt, a földöntúli örömöt, és könnyes jóérzést árasztó ölelést nem tudom, mi lehet az, ami felváltja egy többért, villanásnyi, ám kéjtől súlyozva érettebb érzelmek után tapogatózó érintésre.

Sok érdekes eset fért bele a két oldalas cikkbe. Anyuka, aki rajtakapta a kislányát, hogy egy ceruzát dugdos a babája lába közé, miközben azt suttogja:

" – Ez  ami titkunk, senkinek ne mondd el, én sem szeretek így senkit..” – Természetellenesen sem az óvónéni, sem a nagymama nem akar hinni Anyukának, így marad a hatóság…

Anyuka, aki pont rosszkor nyitott be a fürdőszobába férje, és közös kisfiuk fürdőzésére. Apukának természetesen megvan a töredelmes, kellemetlenségekkel tarkított, ám véleményem szerint félig-meddig értető magyarázata. A kisfiút születésétől fogva ő maga fürdette, aztán, mikor már elég nagyra nőtt a fiúcska, együtt fürödtek. Nő a gyerek, nő az érdeklődése is, kérdezte: mégis mi az a lábuk között? Apuka tisztességesen, korhoz illően magyarázott, bemutatta a tisztálkodási szokásokat, csak… A kisfiú meg akarta érinteni az apukáét is. Apuka hagyta, és szerintem itt követte el az első hibát.  Mert rajongásig szeretni a gyermeket helyénvaló, viszont meg kell tanítani neki azt is, amit szabad, és amit nem. Más lába közé nyúlkálni például nem igazán szép dolog, és ezt egy pici ejnyebejynével tűzdelve bármelyik kicsi felfoghatja. Apuka sosem érzett szexuális izgalmat, amíg a kicsi játszott vele, de természetesen ez épp elég érdekes szituáció volt Anyunak, hogy a rosszkori benyitás után rögtön válás legyen az incidensből.

Ott volt még a három lánytestvéres anyuka, aki újbóli házasságában szemet hunyt újdonsült kedvesének, hogy idősebb két lányát molesztálja. A lányok az osztályfőnökhöz fordulat, akik a gyermekjóléti szolgálathoz, majd komoly beszélgetésre hívták be a szülőket. A lányokat otthon nagyon elverték, pár hónapra szünet állt be a zaklatásban, de a férj természetesen nem tudott magával mit kezdeni, így az következő molesztálásnál a nagyobbik testvér a hatóságokhoz fordult – imádom az ilyen talpraesett lányokat, és szívből remélem, hogy megoldódott az ügyük.

Ezzel az esettel vezették be a cikk egy hosszabb szeletét, amikor is azt taglalták, hogy nagyon sok az olyan nő, itt Magyarországon, akik fejet hajtanak második férjük-uruk akarta előtt. Ezek az asszonyok,  – számomra elképzelhetetlen lelkiismerettel, és tűrőképességgel - úgy fekszenek le aludni, hogy tudják, a kemény férfitest egy pár óra múlva fel fog mellőlük emelkedni, és nem hozzá, hanem két szobával arrébb, a gyermekéhez fog érni.

Furcsa, és érzékborzoló ebbe belegondolni, Steph, homályos jövőképbe beleállítani a jelenem szereplőit. De tudom, hogyha az én szívem csücskének kitüntetett helyét bitoroló Bencém akár csak egy ujjal is illetlen módon érintené az én még meg sem született, de már rajongásig imádott ikreim egyikét, nem érdekelne hogy én vagyok ötven kiló, ő meg száz, én vagyok 160 centi, ő meg közel 190, fognám magam, és rábontanám a házat. Minimum. Úr Isten, nagyon dühös vagyok, a puszta gondolattól is.

Folytatólagosan olyan asszonyokról volt szó, akik férjük kérésére, kiskorú, még pubertás előtt álló gyermekükkel próbáltak közösülni, ezek után pedig végtelen-végtelen magyarázkodás, hogy az ilyen módon sérült gyerekek kihallgatása, és pszichológiai kezelése miként zajlik.

Tudod Steph, hogy nagyon el vagyok köteleződve az idegsebészet iránt, de ezeket a sorokat olvasgatna, nagyon megfontoltam a gyermekpszichiáter munkakörét is. Tudom, ég és föld a kettő, de az elmúlt napokban ábrándos tekintetű kisgyermekeket látok magam előtt, valahol mélyen, a pici lelkükben egy gennyedző sebbel. Ahhoz is művészet kell, hogy az fekélyt ki tudjuk metszeni, nem? Talán még érdekesebb is, mint egy gamma késes agytumor műtét…

Visszahangolódva a jövő zenéjéről napjainkra, Bencével is átrágtam az ügyet. Édes, azt hitte, hogy mindezen gyöngyszemek Amerikából származnak, és csak úgy átlibbentek az óceán felett, amolyan megrettentés céljából. Mikor mondtam neki, hogy mindez magyar gyártmány, és bár Ózd a késelések városa, talán a most is, vagy holnap, óvodában… Talán egy épp olyan visszahúzódó, duci kisfiút, aki ő volt, vagy egy olyan, fiúruhákban szaladgáló, beképzelt kis mócsing-hercegnőt, mint én meg fog találni valami ferde hajlamú.

Maga a ferde hajlam is érdekes, mivel nem ezzel születünk. Mert mondhat bárki bármit, én nem hiszem el, hogy egy kifejlődött, fiatal férfinek vagy nőnek egyszerre eszébe jut, hogy ő most akkor rááll az érintetlen, zsenge húsra. Szerintem ennek a kialakulása egy olyan,  gátak garmadájával tarkított zúgó, amin való elinduláshoz kell minimum egy hatalmas löket.  Hogy abból, a bizonyos szívet melengető ölelésből többet kívánjon az ember fia-lánya.

Érdekes, hogy a gyermek zaklatást elkövetők 90%-a a gyermek közvetlen közelében tartózkodik, leggyakrabban a család tagja. Inkább férfiak, mint nők.

Hatalmas kérdésem, hogy hogyan védhetem meg majdan az én két kis törpémet a támadásoktól? És az nem megoldás, hogy minden rokonomat lelki szkennelésnek vetem alá, és különböző pszichiátriai tesztek elvégzése után engedem csak a gyermekeim látókörébe őket.
Véleményem szerint első lépésként egy különösen erős bizalmi kapcsolatot kell kiépíteni a szülő és a gyerek között. Valami olyat, amire nem csak még él, de különösen élete korai szakaszában az egész súlyát ráfektetheti. Így, mikor a zaklatás áldozatává válik, le tudja küzdeni a szégyenérzetet, és szorongást, és merjen beszélni arról, ami vele történt.
A jelenség csavara, hogy azok, akik az zaklatást meglépik, először beférkőznek a gyermek bizalmi körébe. És milyen egy gyerek, ha nem tiszta, és bárkit magához fogad? Mikor már a kicsit bizalmába férkőznek, jönnek az érzelmi ráhatással:
„ – Ez a mi titkunk, ugye senkinek nem mondod el?” – és ezt a gyerekek szinte mindig megígérik. Szent fogadalmat tesznek, és tartják az esküt, mert az egy szép dolog, a kis lelkükben pedig ott marad egy rossz érzés, amit képtelenek feldolgozni: Megtartom a titkot, jó gyerek vagyok, akkor mégis miért érzem magam rosszul?
Jön a szorongás, az újbóli kényszeres bepisilés, a bezárkózás…

Belegondolva mindebbe, Steph, rémesen nehéz dolog szülőnek lenni. Míg egy egészséges gyermek jön a világra, már addig is számtalan, rengeteg véletlennek, és szerencsének kell együtt játszania, de mikor ott az az imádnivaló poronty, jön hozzá a megannyi veszély, amit az életerős, virgonc, később a kiviruló, serdülő, nőiessé és férfiassá éppen csak váló, zsenge gyermektest magában rejt.

Ott van példának okáért Bob – róla már tudsz. Egyébként hihetetlen szerencsésnek érzem magam. Hiszen az egész csak üzenetváltás szintjén történt meg, hang-és képanyag nélkül. Tulajdonképpen a szavaimmal is meg tudtam védeni magam, de mi van azokkal, akiknek nincs ilyen szerencséjük?

Például Tündi néni, Bence anyukája. Általános iskolában, hetedikes korában próbálta megerőszakolni az igazgatóhelyettes. Nem Tündi néni volt az első, és nem is az utolsó lány, akire szemet vetett az igazgatóhelyettes úr. Mindig a feltűnően magas, vékony testű lányok kellettek neki.
Tündi néni a tornasor elején állt, későn érő típus lévén se melle, se feneke, tipikus célpontjává vált a férfinak. Az órákról való kikéréssel kezdődött, apró érintésekkel, amiket még leráz magáról egy gyermek, arrébb ül egy paddal, de mindez egyre erőszakosabbá váltott. Tündi néni jelezte a szaktanárainak, de ők az állásukat, meg persze a fizetésüket előbbre valónak tartották, mint egy tizenkét éves lány lelki épségét. Tündi néni volt, hogy sírva, toporzékolva akart a teremben maradni, markolta az ajtófélfát, de hát, az igazgatóhelyettes úr hívatta, így tulajdonképpen kilökték a teremből. Mindegy volt, hogy dolgozatírás, hogy feleltetés, hogy éppen mi zajlott, Tündi néninek mennie kellett.

Aztán egyszer, mikor az igazgatóhelyettes a fotólaborban tényleges akcióba akart lépni, akkor Tündi néni nagyon hasznát vette a harciasságának. Fogta a diavetítőt, és addig ütött-vert vele mindent, amíg az egész fotólabor romokban nem hevert, és ki nem tudott szaladni az ajtón. Igazgatói intőt kapott, amiért szétverte a labort, az igazgatóhelyettes továbbszállt egy másik lányra, Tündi néninek pedig a nagymamáján kívül senki nem hitt, még a tulajdon anyja sem.
A vége a sztorinak az lett, hogy mikor az igazgatóhelyettes egy befolyásos család lányát vette célba, akkor még a városból is távoznia kellett. De ez már bőven akkor volt, mikor Tündi néni már dolgozott, és addig ijesztően sok lány fordult meg abban az általános iskolában.

A rendszer szerencsére mára változott. Kevés már manapság az olyan iskola, ahol ezt elnéznék, az illetékes nevelőt csendben eleresztik, vigyázva az iskola hírnevére…

Tudod, Steph, ahogy haladok előre az életemben, akármennyire is pozitív a beállítottságom, akarva-akaratlanul bepillantást nyerek az árnyékban húzódó emberi tulajdonságokra, amik bármikor tettlegességre sarkallhatnak akár még egy olyan beszari alaknak tetsző valakit is, mint Bob. Furcsa mód nem magamat féltem, hanem előre gondolok. Nagyon sokszor jár eszembe az a két gyerek, akit a magaménak fogok tudni, egyszer majd, és… Értük szorul a szívem.

Szeretnék jó anya lenni. Amolyan igazi. Valaki olyan, aki átadhatja a tudását, az emlékeit, a tapasztalatait… Akire számíthatnak a gyermekei, mindaddig, míg köztük van.