Tegnap egy jó két órás délutáni szunya után ért Andris hívása. Tudni kell a fiúcskáról, hogy vele táncoltam gólyabálos keringőt, és egy általános kalandor a maga zsigerig hatoló félelmeivel és bizonytalanságával, ami szerintem (és egy érintett csoporttársam szerint is) a saját magának be nem vallott homoszexualitásából ered.

Szóval van ez a fiúcska, a maga tizenkilenc-húsz éve ellenére is szememben örökre szóló kicsinyítő képzővel ellátva, a maga kis barna üstökével, olyan vastag lábával mint az én felkarom, mindezt megkoronázva azzal a járással, mely közben arcát a nap felé fordítja, léptei pedig olyan kótyagosan-kóvályogók, mintha nemes egyszerűséggel beszívott volna.

Tekintetében ott egy jó marék kedvesség, arcát osztja a félszeg mosoly, és minden, de minden mozdulatában nem is rejlik, de kiütközik az a tesze-tosza bizonytalanság, ami azon emberek sajátja, akik még alapjaikban sem találták meg magukat, ez a mélyről fakadó kétkedés pedig sok mindenben megnyilvánult.

Arnold (legyen így a neve) első félévben a kémiát három-négy hétig húzta, és való igaz, hogy mind a három beugrót meg kellett írnia (A vizsgán egy ponton múlott, hogy nem jutott be szóbelire, másodjára bejutott, de a koenzim A-t kérték tőle lerajzolni, ami… Inkább belinkelem, és szerintem látszódik, hogy mennyire övön aluli ütés). C vizsgán nyilván csillagos négyes lett, de a biofizika már nem fért bele neki, mert az édesanyja orvos, és a minimumok benyalásával beszerezhető kettes nem elégíti ki az elvárásokat.

Oké, végül is… Itt ez a második félév, lehet bizonyítani, anatómia meg miegymás. Bizonyított is! Olyan 10/9 meg 10/10 pontokat felelt anatból, hogy nem győztük hátbaveregetni: az oszt’ igen, apukám! Na jó, a legutolsó három hétben, a gyilkos, vérre menő hajrában végül nem sikerült az utolsó lépcsőfok, az embrió, de na… Május legutolján sikeresen letudta azt is, aztán teltek a hetek, jött a június, a sejtbiológia felkészülés, és…és…

Nem ment el 10-én.
Nagyon féltem.
Nem ment el 18-án.
Nem voltam kész, majd 25.-én.
Áh, inkább mégsem, majd az 1.-jei biofizika után, mert ha nincs meg a bifiz, akkor nem vehetem fel az élettant.

Na igen, de bár sejtbiológia nélkül meg lehet kezdeni a második félévet, de anatómia szigorlatra (amire a beledet kiköpöd, három hetet tanulsz, és még mindig a Jóistenhez rimánkodsz) csak úgy mehetsz be, ha előtte letetted a sejtbiológia vizsgát… Na már most, ha egy sejtbi meg egy biofizika nem fért meg 7 hétben, akkor egy anatómia-sejtbi, plusz még ne adj isten valami bennmarad, na az, hogy fér bele?

Mondtam a magamét, de nem lett foganatja, a biofizikánál maradt.

Erre tegnap csörög a telefon, és még a minimumkérdéseket se tudja 100%ra.
Sőt, már az orvosiban se biztos!

Egy ideig puha párnáim közé könyökölt kezem tenyerével támasztottam az arcomat, amíg a látóidegem, és minden orbitámban megnyúlt  kötőszövetem visszaállt normál hosszúságra, ergo már nem akart kiesni a csodálkozástól kigúvadt szemem. Álomittasságtól kótyagos agyam kettőt mondott:

1. Vagy az van, hogy nagyon lusta, és fél. Nagyon fél és lusta, vagy valami ilyesmi. Csömört kapott, süt a nap, nyarat érez, igen ismerős, én is már a hátam közepére sem kívántam ezt az egész, utolsó utáni molbioszt, na de akkor is! A biofizikán a következő féléved múlik, ember!! – próbáltam plusz artikulációval a tudtára adni gondolata gyermetegségét, mire ő – szinte láttam, ahogy megrántja a vállát – csak annyit mondott – Amúgy is GyTK-ra akar átmenni.
   – De ott is ott az első félévben a biofizika.
   – Akkor is.
   //kill it. with fire.// na jó nem, csak álmos voltam. (de igen.)
   Miután ilyen eredménnyel végezte az anatómiát, kiérdemelne egy nagy büdös pofont. Mi az, hogy anat 1 négyes, biofizikára meg a nyomorult minimumokat sem tudja megtanulni? Hát hol itt a kitartás, hol itt az ambíció, hol a világmegváltó hajlam?!
   Már majdnem ráeresztettem házisárkány lángjaimat, mikor egy elcsüggedt hanghordozással elejtett mondatából következett a második lehetőségem
   
   
    
2. Mindenki… Meggondolhatja magát. Ahogy beszélgettünk, elmesélte, hogy ő maga is körülbelül azóta, mint én vágyik arra, hogy orvos lehessen. De mindez olyan sután és szomorúan csúszott ki a száján, hogy valahol rögtön éreztem: ez nem csak a magamtól már jól ismert, mindent felemésztő ambíció, hanem az anyunak való megfelelés kicsúcsosodása. Persze, ideig-óráig elhiteti az ember magával azt, hogy jó ez így. Hiszen teljesít, és a szülők büszkesége pedig egy olyan tényező, amit akárhogy szeretnénk, sosem lehet a hátunk mögött hagyni. Nyilván ez lökte eddig előre Arnoldot, aztán most..
   Nyilván a nyár, a lustaság meg az a fránya biofizika, de elért egy olyan korláthoz, amit már én is nem egyszer súroltam, csak még engem megégetett a puszta gondolat: elveszítem azt, amiért egész életemben küzdöttem, addig ő felállt a korlátra, és átbukott rajta.
   Miért ne gondolhatná meg magát?
   Ha rangsorolni lehet az élet felelőtlenségeit, akkor belső kényszerből orvosnak lenni, és ebből kifolyólag olyannak, aki nem szívvel-lélekkel végzi ezt a hivatást: beletartozik a top 10-be.

All in allban nézve a problémát: Arnold felelősségteljes döntést hoz: otthagy egy pályát, amihez bár meglenne a képessége, de nincs meg a hivatásérzete, és így nem csak magának ad még egy lehetőséget megtalálnia a saját ösvényét, de mondjuk megszabadít valakit egy kétségbeesett félrekezeléstől.

Másrészről irigyelem: úgy érzem, nekem erre a vonatra sosem volt jegyem, és már amúgy is a pályaudvar végén robog. Sosem tudnék erről az egészről lemondani, akárhogyan hasogat másért a  szívem… Minden bizonnyal azért, már gyáva kis nyominger vagyok, és ezért minduntan kalapemeléssel tekintek azok felé, akik félúton átigazoltak BTK-ra.

Harmadrészt pedig: sajnálom. Úgy az egész szituációt, a nyilvánvalóan vonzalmi problémák miatt megélt, ilyen horderejű erőpróbákat.  Ki gondolná, hogy ennyit, de ennyit ér a jó önismeret.

Tudod, Steph, ha lenne egy listám a céljaimról, azt hiszem az első ötben benne lenne ez is  sok minden más, kislányos, boldogságot áhító pont mellett. Szeretném kiismerni önmagamat. Maximálisan, épp annyira, hogy elviseljem a huzamosabb egyedüllétet.

Hogyha még nem is leszek magammal a spirituális könyvek által oly sokszor előszedett, legjobb barátnő, de azért szeretnék valami olyan ismerőssé válni, akit gond esetén bármikor hívhatsz.

Amúgy hiányzol.
Jöhetnél lassan J

Ja igen, és még el ne felejtem: //napi művészrovat//

Összeverődő testek hangjára
Nyári szél billentette szoknyám
Egy ideig a napot néztem
Aztán kéken izzott az egész táj

És én még mindig ugyanúgy iszom a banánturmixot, mint kiskoromban. Jéggel keverve, mohón kortyolva, egészen addig, amíg hajszál híján ki nem pukkad tőle a gyomrom.

Azért akadnak olyan tulajdonságaim, amiket szépen levedlettem, vagy éppen felszedtem az idők során. Ha nem is születésnapra kiszámítva, de lépésről lépésre. Emlékszem az első kedvenc ételemre – a kakaós kalácsra, tejföllel és Csípős Pistával megkenve –, igen, az ovónénik sem akarták elhinni, mikor a labdás: elkapod, és mondod játékban, a kedvenc étel körnél elhadartam a sok arany galuska, túró rudi és briós között az én kis kedvencemet. Aztán egyszer Menyus nem az én finom kakaós kalácsomat, hanem valami undorító vaníliás maszlagot használt fel alapanyagnak, és onnantól kezdve le is mondtam az én ínyenc triómról, és áttértem a valamivel szokványosabb nokedli pörkölt kombóra.

Tegnap, mikor a szentimentális-születésnapi Mézga-család ebédünk elköltése közben a kedvenc eledel kitárgyalására került a szó, és Édesapám és Bence jól megbeszélték a rántott húst, végül rám is rám nézett szívem aktuális választottja:
 – Neked amúgy van kedvenc ételed?
Rá kellett jönnöm, hogy már nincs. Pedig még jól emlékszem arra a rajongással kevert jóérzésre, amit mindig az előtt éreztem, mielőtt beleharaptam volna a tejföllel kent kalácsba, vagy mikor már előttem csillogott a Mama konyhaasztalán a pörköltszafttal leöntött nokedli. Kevesebb lettem ezzel is.

Menyus viszont, mintha sosem változna. Szerelme a libamájjal évtizedeken átívelőnek tetszik, de most, hogy jobban belegondolok, még a haja árnyalata sem változik már vagy négy-öt éve.  Ez jelezné, hogy megérett?

Irigylem azokat embereket, akik örök kedvenceket találnak, és ezek mellett egy életen át kitartanak. Emlékszem mennyire nagy élvezettel vetettem bele magamat a trüffeltortába earl grey teával, és utána hogy tértem át a málnaszirupos sajttortára forró csokival, csak hogy mostanra már egyikre se tudjak tisztességesen ránézni. Menyusnak örök szenvedélye mind a libamáj, mind a zsíros kenyér frissen vágott zöldségekkel, de leginkább marón csípős paprikával.

Ugyanez a ruhákkal. Mikor érek már el odáig, hogy minden napomat fekte-arany kombóban töltsem? Egy ideje már nagyon úgy érzem, hogy az lesz pályafutásom csúcsa, mikor lelkileg is felkészülök erre a két színre, és nem csak a rajongás és a belesimulás veteti fel velem, hanem valami mélyről jövő ösztönnel nyúlok majd ki a fekete ruha és az arany fux után. Menyus ruhái szinte mind ugyanolyanok, közben persze teljesen eltérőek. Viszont ahogyan viseli őket, ahogyan viseli magát, látszik rajta mennyire más, mint én. Nem ugrál napról napra más stílusba, megragadott egy fonalat, és képes ezen végigsétálni, mint egy profi kötéltáncos. Még csak egyensúlyoznia sem kell. Én magamat úgy érzem, mint egy hiperaktív artista: kapaszkodok mindenbe, markolva egy picit ezt, majd továbblendülve az a trapézt, minduntan újra vágyva, miközben a színpad túlsó felén álló a célt már évek óta kitűztem magam elé.

Tudom, hogy a húszas évei egy majdnem-nőnek az az időszak, amikor szemtelenül kísérletezhet, és ezért rendben is lenne ez a nagy csapongás – de éppen ez az, ami szöges ellentéte annak a határozott stílusú nőnek, mint akit elképzeltem magamnak. Másik végéről viszont úgy érzem, rendben van ez a kislányos szeleburdiság, elvégre egyszer vagyunk fiatalok. Meg egyébként is! Szép is az, ha a szoknyáját csodálva pörög az ember lánya a kirakatüveg előtt, csakhogy hallja a cipői koppanását. Talán, ha mindezt akár húsz év múlva fekete-aranyban teszem, nem is haragszom majd magamra.

Maradva a kísérletezés témánál, és megfogva egy másik oldaláról, hadd sírjak egy picit a férfiakról, Steph. Igen, tündérkirálylány kapcsolatom a Bencével még mindig a 110%nál kering, tegnap is palacsintázni vitt, mert már harmadik napja üljük a születésnapomat – és harmadik napja írom neked ezt a levelet –, és mikor féléjfélre hazahozott, olyan nehezen engedtük el egymást, mint ahogy az két fülig szerelmes fiataltól illik. Egyrészről tudom, hogy Ő az én tökéletesem. Érzem én ezt az arca rándulásából, meg abból, ahogy az ujjbegyével tétován egyensúlyoz a gerincem girbe-gurba ívén, a lelógó hajtincseimen át, még akkor is vigyázva össze ne törjön, mikor épp magához szorít.  Látom a szeme villanásán át a saját mosolyomból, meg abból a visszanyelt, gurgulázón birtokló férfiállathangból, amit akkor ad ki, ha kicsinosítom magam, de persze mindebből csak annyit mond:
 – Már megint fullon mész!

Édes fiú nem? Nekem biztos tökéletes, amolyan fekete-arany. Minél többször próbálgatom, annál jobban tudatosul bennem, hogy soha jobbat, de akkor mégis mért érzem magamat elcsábulósnak a kobaltkék-fekte, méregzöld-arany felé? Fiúk, férfiak jönnek-mennek előttem, és határozott „van barátom, szerelmes vagyok” a válasz minden teasingre, de… De…

Utálom, hogy férfilelkem van. Az igazság az, Steph, hogyha teljesen szabad lennék, a férfiak fele terhesen szaladgálna.

Menyust ezzel szemben jellemzik a hatalmas szerelmek. Minden élete szerelme tragikusan végződött, egyik még a mai napig tart, de soha meg sem környékezte a hűtlenség gondolata, ezzel is mutatva mennyire szelíd, törékeny női lélek is ő. Én meg… Nem mintha rosszul érezném magamat csapongó androgén hormonos gondolataimtól, mert azt azért tudom, hogy teljes mértékben kezemben tartom a gyeplőt, és ezen vonalon nem arról van szó, hogy felpróbálok valami mást, aztán jóleső mosollyal visszabújok a kedvenc fekte ruhámba.

Ez amolyan… Kirakat nézegetés, de még csak nem is cipő vagy táska. Megesett már veled, mikor egy nagyobb sebességgel száguldoztál a város macskakövein, sietve a félkor induló buszodhoz óra huszonötkor, és egyszer a perifériás látásod szegletében megcsillant valami olyan tökéletes, amihez öntudatlanul visszalépdeltél, és mikor szemtől szembe kerültél vele; emlékszel, érezed mekkorát dobbant a szíved? Akkorát, hogy bár tudtad, hogy közel sincs nálad elég pénz, mégis képes voltál bemenni a boltba, kézbe fogni, dédelgetni egy picit, majd egy órával későbbi busszal hazamenni, kisírni apucitól az árát, és még zárásig visszarandalírozni a tett helyszínére? Mert ilyet csak a tökéletes táskáért vagy cipőért tesz meg az ember lánya, mert azok… Na az igazi szenvedély –  Na, ez nekem Bence.

Mindenki más pedig egy lustán megejtett pillantás, egy kérdőn mosolyra görbülő ajak, de semmi olyan, amiért lekésném a buszomat. A ruha az csak ruha, és sosem lesz belőle tökéletes táska. A fekete-kobaltkék, méregzöld-arany sem lesz sosem fekete-arany, és senkiből sem lesz nekem Bence.

Mint ahogy én sem leszek sosem Menyus.

Emilyen zagyvaság nem fedezi a napi gondolataimat, de azt hiszem, itt-ott megcsípte.

Köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám :)

Öt perc tanulás-nyavalygás-összefoglaló, aztán rátérünk a lelki eledelre, jó?

Szóval hármas a megajánlott jegyem molekuláris biológiából (két dolgozatot írtunk az évben. Egyet a Medikus Kupa keményen átbulizott, és óraátállítással egybekötött hétvégéje után, tulajdonképpen hajnal hatkor, a másikat pedig az utolsó héten, de úgy hogy: hétfőn embriológia, kedden anatómia (koponya), szerdán molekuláris biológia. Ezért inkább azt mondtam, hogy köszönöm a lehetőséget, de azért kaptam egy hármast)

Na ad nekünk ez az istenáldotta egyetem egy olyan lehetőséget, hogy elmehetünk egyszer javító vizsgára, egyféle biztosítékkal, miszerint nem veszik el a véres verejtékkel megszenvedett megajánlott jegyünk, ami ugye nekem hármas, ami csúnya-csúnya, de még így is 4,67 az átlagom. A vizsgafelvétel reményekkel teli estéjén úgy gondoltam, hogy elég lesz nekem molbioszra a sejtbiológia utáni hat nap, de ugye mint az az előző levelemből is kiolvasható volt, elég érdekesen álltak össze a csillagok, így nem hat, hanem végül négy nap állt volna a felkészülésemre, abból a négy napból is egy 16.-a, a születésnapom. Szóval… Igen, igen haladtam, minden nap átnéztem hét előadást, de már tegnap este éreztem, hogy ez így valahogy nem lesz a legjobb.

Mert annak mi értelme, hogy szenvedve-kényeskedve még a születésnapomat is áttanulom, aztán a végén írok egy hármast? Se előre, se hátra, aztán mégis rosszul esne. Szóval kezembe vettem a laptopomat, és hoztam egy igen felnőttes döntést, miszerint eltoltam egy héttel a vizsgát. Végül is, ha már csinálsz valamit, csináld jól, vagy sehogy.

Gondolom, Steph, mennyire eleged van abból, mikor egyszer csak – szinte csettintésre –, elhallgatnak a levelek. Remélem tudod, hogy ezen hallgatások a legjobb meggyőződésem miattiak, és egyáltalán nem a kedvtelenségből fakadnak. És… Most is mennem kell, nagy családi születésnap ebéd.

Jelentkezem!

Mikor reggel édesre éhezve kacskaringóztam be a konyhába, és szimatoló orromat a hűtő hidegébe dugva kerestem az enyhet adó tortát, akkor csapott meg a konyhaasztal szélén, közvetlen a radiátor mellett hagyott sütemény lomhán elterülő, fojtón-édes szaga.

Egy ideig csak kapaszkodtam a hűtőajtóba. Keserűségemben előrebukó vállam, lefelé biggyesztett alsó ajkam, de még a jégszekrény falához tapadó angyalkás mágnes messzeségbe révedő tekintete is a csokitortát siratta. Azóta sem ettem olyan finomat.

Menyus viszont amilyen rossz visszapakolásban, olyan jó kitálalásban – márha van mit persze. Olyanok vagyunk mi ketten, Steph, mint két fiatal lakótárs. Ami tekintve, hogy még csak egy hete meresztem itthon magamat Debreceni száműzetésem után, teljességgel jelentheti a csöbörből vödörbe szituációt.

Mi jellemző két fiatal lányra? Az, hogy pénzük az van, kapják az aggódó családtól. Na igen, de mit csinálnak a pénzzel? Az egyik felét raktározzák valami mesebelien dimenzionált, és folyton folyvást rettegett – ám soha el nem érkező – ínséges időkre, a másik felét pedig olyan holmi fontos dolgokra költik, amik lelkileg degeszre tömően táplálóak, na de étkezésileg? Menyus az egyetlen szent kocsijára költ, én meg a ruhák bűvöletében élek, így mikor reggeli portyára indulunk a hűtő irányába, minduntan az a keserű látvány fogad: nincs mit enni. Megint.

Ilyenkor általában Menyus szúrós tekintete összeakad az enyémmel, aztán mind a ketten a másikat hibáztatjuk a hűtő kongása miatt. Miután megelégeljük cél nélküli, néma küzdelmünket, már csak a rend kedvéért, és még véletlenül sem a remény végett, de vetünk még egy leltározó pillantást a fényes hűvösség mélyére. Három hete főzött mustáros hús, torma, negyednyi űrtartalomra fogyatkozott savanyú befőttek, na és csoki… Csoki az dögivel.

Ekkor szoktam magamnak megengedni egy lemondó sóhajt, ami nem mást, mint Menyust, és az ő sajátos, csokival fogyókúra módszerét illeti, mert az oké, hogy nála működik, amíg a harmadikosok matek dogáját javítja, de nálam már az ötödik elnyomott balatonszelet se használ, mikor a sejtciklust kéne a fejembe töltenem.

Summa summárum, zsírosdeszka és friss zöldség lett a jussa a hangonyi és az ózdi királylánynak, terítés után elfoglaltuk a minket megillető helyünket az egymással szomszédos asztalfőn, és nagyokat sóhajtozva a csípős paprika elementális, ám koránt sem előrevárható ereje végett, toltuk magunkba fejedelmi reggelinket. Azért a harmadik falatnál már kezdtem érezni, hogy soha jobbat, de még mindig nagyon irigyeltem azt az újhagymát, amit Menyus majszolhatott, én  nekem viszont Bence majdani, délutáni érkezése végett marasztalnom kellett.

Mikor már éppen azt hittem, hogy kiserken az ajkam szélén a vérem a paprika erejétől, és ezért fájdalmamat gyümölcsteám heves vedelésével akartam csillapítani, Menyus egyszer csak intőn felemelte mutatóujját, én meg hirtelen azt sem tudtam, hogy most akkor fulladjak meg, vagy hagyjam kiégni a bőrömet, vagy mi is édes szülém célja?

Ekkor jött a tájékoztató mutatás az ablak felé.

Lehet még nem mondtam neked Steph, de macskák álltak a házhoz. Még pedig milyen macskák! Naponta kétszer-háromszor is megfordulnak az ablakunkban, a párkányra kitett tejes tálnál, na de az estét azt máshol töltik.

Menyus szoktatta hozzánk őket a minden este gondosan színültig teletöltött kis tálkával, amit aztán a macskák olyan hálás karakánsággal lefetyelnek nap mint nap, hogy mellmagasságig tejcseppes az egész ablak.

Ekkor is ez történt. Dialy macska number one, azaz Hitler, mivel bundája pont az ominózus, kis bajusznyi helyen koromfekete, egyszer csak felugrott a párkányra, pontosan velem szembe, és még Menyus tulajdonképpen rám mormolta a Harry Potter filmekből ismert „Immobulus!” varázsigét, addig Hitler ijedt, vérmesen kerek és átható üvegzöld tekintetét rám vetette. Pillantását viszonoztam, majd kimért mozdulattal lehelyeztem bögrémet az asztalra, amíg Mein Führer a tál felé indult, nevéhez egyáltalán nem illő, szinte ugráló, idegbeteg lépteivel.

Nagyon sóhajtva néztem fel Menyusra.
 – Szerinted nyáron engedi fogják, hogy megsimogassuk őket?
 – Nagyon remélem – mondta erre elmerengve. Ajkamat összepréselve vettem észre, hogy a két darab omega 6- halolajat tartalmazó lágy kapszula, érintkezve a forró bögrém falával megolvadtak, és reáragadtak az üvegpohár szélére.
 – Inkább vedd be.
– Nem! – haraptam rá alsó ajkamra, majd akkurátus mozdulattal leszedtem a gyöngykapszulákat. – Ez a bögrém szeme.
Az egyik azonnal szemmagasságba tapadt, a másik viszont sehogyan sem engedelmeskedett az akaratomnak. Lemondóan csóválva a fejemet emeltem fel a bögrét:
 – Küklopsz!

Fáradtak ezek a reggeli mosolyok, Steph. Amolyan ágyba kívánkozóak, mást, álmodósat kívánóak.
Láttam ezt a merengős mosolyt Menyus arcán, ahogy a tejet lakmározó macska felé fordította a fejét, tudtam, a mosoly nem a Hitlernek, és nem is az utána váltásban érkező vagány Cirmosnak szól, hanem Dorisznak, az első itteni macskájának, aki ráült a traktor kerekére, a traktor pedig beindult.

A gyümölcsteám remegéséből láttam visszatükröződni az én mosolyomat is.
Azt viszont, hogy én hova vágyok…
Hirtelen elmondani lehetetlen, aztán a végén mégis egy szóval letudható.

Tudod, Steph, azért mégiscsak szépek ezek a reggelek. A folytonos tékozlás-kuporgatások miatt szűk menüre szabott reggelikkel, a jövő-menő macskákkal, és a mosolyokhoz mérten kába napfénnyel.

Szépek, mert nem mindig élvezhetem őket. Szépek, mert tudom, nem örökké lehetek része.

Végeláthatatlan köröket rovok a délig alvás, Menyus érkezése, Mama látogatása – és ezzel a lépéssel frissen főtt, eszményi ételek magamhoz vétele – majd Bencével való találkozás íven, és úgy amúgy, nem igazán kívánnám, hogy másból is álljanak a napjaim. Tökéletes így az elosztás, és bár egyáltalán nem gondoltam magamat fáradtnak, az, hogy minden nap este tízkor már kidőlök, és csak délben nyitom ki a szemem, igazol valamit az elmúlt három hetemből…

De lassan véget ér ez a kristály-törékeny időszak, nem lesz több lustulás, és kényeskedés, és most ebben az a legszívfájdítóbb, Steph, hogy mindezen kényelmet nem azért kell abbahagynom, mert el kell kezdenem készülni a sejbiosz vizsgára, óh, ha csak az lenne… Az igazság az, hogy… El kell kezdenem vezetni.

Talán még nem meséltem a tavaly nyár végén megesett vadregényes kalandomat. A lényeg az, hogy két hét alatt, amolyan nyár végi, gyorstalpaló tanfolyamként lezavartam az elsősegélyt és a KRESzt, aztán még kapóra is jött, hogy az utcánk aljába lakott egy ember, nemes nevén Laci bácsi, akinek a kisfiát anya amúgy is tanította az általános iskolában, meg ha már tanuló vezető oktató, és amúgy sincs nála sok ember, hát akkor miért ne vállalna el?

Jól kezdődött… Az első elméleti órán még remekeltem is, „hihetetlen” vaslogikámról adtam számot, ahogy kitaláltam mit hogy kell leolvasni a műszerfalról, meg az akkurátus körbejárkálások során a gépjárműről, aztán beültem a volán mögé és minden valami olyan metamorf változáson ment keresztül, hogy az csoda.

Bence csak a fejét csóválta. Hozzátartozik a történethez, hogy én sose szerettem volna megtanulni vezetni. Véleményem szerint én vagyok az ózdi hercegnő, és egy hercegnőnek kocsisa van, erre Menyus legszívesebben falba verte volna a fejemet, Bence meg előhozakodott a vészhelyzetekre tartogatott zombi-apokalipszis elméletével, hogy akkor a nagy eszem meg minden képességem ellenére azért halnék meg, mert nem tudok vezetni. Ezen felbuzdulva, már túl az elsősegély és KRESz vizsgán ki is vitt egy elhagyatott garázssorra, és két vállamat megmarkolva benyomott a vezetőülésre.

Nagyon türelmesen magyarázott, és miután minden részletet kikérdeztem, és fejben összeállítottam a mechanizmust, sikerült is elsőre beindítanom azt a tizenegynehány éves mazdát, ami a Bence család szeme fénye. Bence erre nem is mondott semmit, csak nézett rám azzal a „not bad” tekintettel, és beleegyezőn bólogatva engedett neki az első vezetéses órámnak.

Aztán mikor idegességtől remegő ívű, villámokat szóró rezignált mosolyommal szálltam ki az autóból, majd mikor beértem a szobájába már csak görcsösen sírtam, nézett rám szegény szerencsétlen gyerek, és azt se tudta, hol kezdjen hozzá a kérdezgetésnek.

Azt hiszem végül úgy fogott neki, hogy:
 – Havid van?
Te tényleg tudod, Steph, hogy milyen viccesek vagyunk, mikor én úgy istenigazából bőgnék, de Bencének ehhez nincs kedve, ezért addig tolja nekem a hülyeségeit, még másodperc alatt megeredő, és összefolyó könnyem és taknyom fátyolán át én is elkezdem a röhögést. Ez is így indult valahogy, de aztán csörgött a telefon, Menyus keresett, hogy na mi volt?
Azokban a napokban amúgy égett a kezem alatt a készülék. Egyszerűen mindenki a vezetési előremeneteleim után érdeklődött, mind azzal a tudálékos, volán mögül szóló szavakkal, hogy pár perc alatt torkig lettem a kedvesen oktató okoskodásokból, és minden úrilányos mérsékletemet vesztve zúdítottam az összes keserűségemet aktuális beszédpartneremre.

Nem abban éreztem én a gondot, Steph, hogy nem tudok vezetni, nem is abban, hogy nyilvánvalóan nem értem el a gázpedált sem, és ezért nagy párnát vittem magammal, hogy picivel megtoldjam a lábam hosszát, nem azzal, hogy behúzott kézifékkel indultam el, hanem abban, ahogyan az oktató minderre reagált.

Idős bácsi lévén sok gyerek megfordult már oktató keze alatt, de azért az évek előrehaladtával már csak olyan fiúkat kapott, akik már tizenkét éves koruk óta rágják apuka fülét, hogy vigye ki őket a szántásba randalírozni. Na most én, lő ózdi hercegnő, egyetlen autós élményemnek azt számítottam, mikor Bence bedugott a vezetőülésre, és beindítatta velem a mazdájukat, majd gurultam vele vagy százötven métert – ami mint kiderült tényleg nem olyan rossz teljesítménynek besorolható. Egyik nagy reményvesztettségemben Bence még azt is elárulta, hogy neki elsőre nem sikerült beindítania a kocsijukat, és ha már másért, csak ezért vegyek magamon erőt, és a harmadik óránál ne hagyjam már félbe ezt az egészet.

Nem hagytam. De mikor már a tizenkilencedik órát is rutinpályán töltöttük, és visszagondolva nem volt már nekem semmi hibám, csak az a göcsös idegesség, amit az a fasz – pardon, de elmebeteg vagyok, ha csak elmerengek ezen – ültetett belém. Nem volt jó, amit, ahogyan, amilyen ütemben, miért mosolygok, miért igazítom meg a hajamat, ha lófarokban fogtam, miért ért a vállam alá a copfom, miért nem nézek jobban szét – mármint úgy, hogy törjön bele a nyakam – miért nem figyelek, és miért sírok?
Mert egy idő után kénytelen-kelletlen a szemembe szöktek a könnyek, pedig nem vagyok egy bőgőmasina. Komolyan nem, ismersz, Steph! Ha akadály emelkedik elém, arra rávetem eltökélt tekintetemet, és hozom a hegymászó készletemet, de ez… de ez…

Csak egy rosszabb volt az oktatóm hozzáállásánál – aki amúgy egy fejlődni képtelen, elkényeztetett kis csitrinek tartott – a szüleim, de legfőképp Menyus hozzáállása. Miután már sokadszorra szálltam ki könnyező szemmel az autóból, és már a harmadik kontaktlencsém is tönkre akart menni az elsírt könnyektől, Menyus még akkor is azzal fogadott, hogy mit bőgök?
Merthogy nekem eddig minden tanulnivaló az életben egy csettintésre sikerült, sosem kerültem szembe semmi olyannal, amibe beletört volna a bicskám, erre végre itt az első komolyabb akadály, és kijön belőlem az igazi természetem, hogy milyen kis nyámnyila alak vagyok, és különben se szidjam azt a jóembert, aki az utcánk alján lakik, és csak és kizárólag segíteni akar nekem.

Tehát még egyszer elmentem, hogy segítsen nekem, és… Aláírom, behúzott kézifékkel indultam el. Aláírom, remegtem az idegtől, a görcsösségtől, de minden egyes gyakorlatot viszonylag szépen végigcsináltam. Mondjuk olyan 60%-osan, ami már egyetem is kettes, de tényleg: az y-fordulástól kezdve a jobbról-balról háttal tolatással parkolásig, de akárhányszor vettük a köröket, valami „hibám” mégis volt, ezzel együtt mindig akadt rám olyan szúrós megjegyzés, amit a végére már igazán éreztem, hogy nem a vezetésem indukál, hanem a személyem maga.
 – És te egy teljesen más ember leszel, mikor beülsz az autóba! Hát hol az a csupamosoly kislány, akit az első órán megismertem? – de mindezt olyan affektáló, kényes, kést-lélekbe mártó módon, hogy legszívesebben hat ívbe csikartam volna az öt körmömmel az ablakot.

Nos, akkor én hazavezettem, a házunk előtt megálltam, és azt mondtam:
 – Legközelebb majd jövök júniusban.
Aztán meglibbentettem a lófarkamat, és belebegtem a házba, majd még utoljára jól kibőgtem magam. Akkor úgy döntöttem, sohatöbbet nem sírok vezetés miatt.

Mindenki ki volt rám akadva. Menyus, apa egyaránt, hogy zéró kitartás, és majd ők visszadugnak a volán mögé paparam… Haha. Nice try mates… Nice try. Természetesen azon a nyáron többet nem ültem kormányhoz. Még dodzsemben sem.

Aztán egyszer csak kibújt a szög a zsákból. Nem is tudom Menyus melyik barátnőjének panaszolta a minősíthetetlen magaviseletemet, mikor all of a sudden elejtett egy olyan részletet, ami eddig valahogy hozzám nem jutott el…
Merthogy annak idején ő megbuktatta a tanárom fiát… Szóval annak a fasznak a fia anyám miatt évet ismételt. Nos… Azt hiszem ezzel az évismétléssel fairplayben maradtunk.

 – Csak meg kéne már tanulnod vezetni! – mondta a napokban Mama, én meg már csak azért is, hogy ne kelljen megszólalnom, jó nagyot haraptam a diósból. A sütemény rég sikerült ilyen jól, ezért mézeskalács mosoly ömlött szét az arcomon, de közben sanda, gyilkolni vágyó tekintetem sugarát Menyus felé lőttem, aki bár lesütötte a szemét, de azért tudálékosan bólintott:
 – Bizony-bizony tovább nem halogathatod!
 – Halogatná a halál – motyogtam, miközben vigyáztam a szóródó morzsákra. Hűtött fekete teát kortyoltam, majd törökülésbe húztam fel a lábamat, és valószínű olyan nagyon kétségbeesettnek tűnhettem kezemben a szelet, félig rágott diós kürttel, meg a teával, hogy a Mama átkarolt, és a válla szegletébe húzta a halántékomat. Nevetős csókot nyomott a homlokomra.
 – Papa se tudott vezetni! – így Menyus, a kerekszoba sugarának másik végéről – Ő például csak úgy megvette a jogosítványt, mert már annyira idegesítette, hogy Anyunak van, de neki még nincs. Tudod, hogy állt meg? – megráztam a fejem.
 – Addig tolatott, amíg nem koppant.

Eszembe jutott az nagy, kopott vörös festékes Aró, amivel a Papa rendíthetetlenül szelte az Ózd-Hangony karikákat. Finom kis melegséget éreztem pocaktájon.

Mert balfasznak lenni az sajnálatos dolog. De örökölni a szerencsétlen géneket, na az családi büszkeség!