Kár, hogy ebbe a ritka igazságba sosem foglalták bele a régi öregek, hogy ilyen esetek fennállásán mégis mi a helyes magatartás.
Mert én nem tudok dőlőre jutni. És ez normális helyzetben zavarna, de most, hogy a fejem fele takonnyal súlyozott, ráadásul három napja nem ettem és nem aludtam rendesen, hogy ma, az utolsó kémia demóm előtt rosszul legyek, és aztán nem hogy a dolgozatra, még a kérdésekre se emlékezzek… Így, most sodródok. És olyan furcsán jól esik sodródni.
Nem azt mondom, ha eldőlnék oldalra, és huszonnégy órát egyhuzamban átszunyálnék az még jobban esne, de privilégiumot élvez a leveled. Hiszen bitang-pusztulatosan szégyellem én magam, hogy eddig nem írtam, de inkább átugrom a miérteket. Unalmasak, és tanulással terhesek.

Persze azért az én köreimben még az agytágítás sem telhet eseménymentesen. Isten látja lelkem, semmi másra nem vágytam volna, csak a sárga szövegkiemelővel felismerhetetlenül vonzóvá varázsolt kémia könyveim társaságára, de ez így nem lett volna elég izgalmas.  A hétvégén, azt hiszem valahol az aminosavak meg a nukleotidok között végre felgöngyölítésre került egy régóta csomósodó ügy, amire így visszagondolva, talán kuszálódhatott volna még tovább, mert rettenetesen fáj a szívem, hogy az egész megoldódott, és minden olyan egyszerűvé vált, mint egy lendületből lekevert pofon.

Menyus barátja. Azt hiszem, még nem láttad. János – a csapott vállú, kékmellényes harci-veréb. Amíg Apám egy kék munkásruhába zárt, jószág-illatú, görcsös érzelem, addig János ez: egy kékmellényes harci-veréb. Minden tekintetben megfelelt a Menyus által támasztott sztenderd férfiideállnak:

• Nagydumás és vicces
• Kalandos életű és valahol a ráncai között, a szeme csillogásában misztikusan vonzó
• Férfi létére kiválóan főz, és természetesen kőműves, mint a Nagyapám, az Apám, és persze mindenki aki valaha kapcsolatba lépett Menyussal.

Jól is kezdődhetett volna, de végül mégsem úgy indult minden, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva. Pár hetes előkészületek, telefonos egyeztetések előzték meg az első találkozást, amihez Menyus hatalmas reményeket fűzött – dózer helyett  fehér lovon érkező verébherceget, János pedig egy ötezer fontért megvett gyémántgyűrűt, amit gondosan a bőröndjébe is tett, de a reptéren elkeverték a csomagot. És az egy dolog, hogy a gurulós bőrönd elveszett, de benne a milliós gyűrű is, de még ennek tetejébe oda állított üres kézzel Menyus elé, semmi mással, csak a magyarázattal:
 – Lett, lett volna ajándék, csak hát a repülő…
Öreg hiba volt. Menyus falusi királylány. Ha a falusi királylányhoz – meg a paraszthoz is – vendégségbe mennek, első pillantás az érkező kedves vendég markában szorongatott ajándékra esik. Üdvözlet, barátságos, elismerő kézszorítás csak és kizárólag az ajándék – friss, kertből szedett gyümölcs, erdőből hozott tinóra, vagy éppen csak lepárlódott házi pálinka – átadása után következhet.

János, Menyussal való első találkozása pillanatában már több tíz éve külföldön élt, bár egyszer ő is egy magyar kis faluba született, de azt rögtön kihangsúlyozta: nem a szokások rabja. Akár így volt, akár nem, az üres kézében akkor sem lapult semmi, és bár élőben is éppolyan megnyerő volt, mint telefonon, a tövisnek a sebe ott maradt Menyus ajándékot, mint mérvadó gesztust rögzítő szívében.

Teltek a hetek, és rá kellett jönnünk: Jánost övezi a balszerencse. Legközelebbi hazaútján a taxija karambolozott, és másfél hétre kórházba került.  Rákövetkező alkalomkor a bankkártyáját, és vele együtt az egész pénztárcáját kavarta el a reptéren, és még sok minden egyéb finomság kerekedett úgy a harci-veréb körül, mint a forgószél, Menyus szívében a tüskehegynyi seb pedig egyre inkább elmélyült.

Találkák jöttek-mentek. A sebek pedig csípősen marnak, ha só éri őket. Jánosból pedig rendszerint  úgy pergett a só, mint a cukor. Az édes dolgok elkábítják a falusi királylányokat, de a seb sózását még egy edzett harcos is nehezen bírja. Menyus pedig nem egészen az a harcos típus – János viszont igen. Egy igazi harci-veréb.

Menyus sebe mélyült, a széle pedig nagyobbra szakadt – szarkasztikus, sokat sejtő megnyilvánulásai pedig igazi királynő képét festették. A harci-verebeknek meg nincs is más szebb e világon, mint egy igazi, eszes, falusi királylány. János úgy beleszeretett Menyusba, mint annak a rendje, Menyus pedig egyre szurklódóbban nézte-nézte-méregette a körülötte repdeső verebet.

Persze ehhez a másik oldalon hozzájárult Apám. Az a kék munkásruhába szorított joszág-illatú, görcsös érzelem, ami úgy tajtékzott, hogy azt bármelyik háborgó tenger megirigyelhette volna. Mindig is féltékeny, „enyém az, és senki másé” típusú ember hírében állt, és bár férfi voltából fakadóan félrelépett, egyet sosem lehetett neki felróni: Azt, hogy szerette Anyámat. Úgy igazán. Ahogy egy életben csak egyszer lehet, úgy, amit nem felejtesz el, akármilyen kurva csináltatja fel magát veled…

Amíg Menyus kapcsolata tüskés, zegzugos szárba szökkent a harci-verébbel, addig Apám oldaláról megszületett a legújabb féltestvérem, Anna. – Róla majd egy kevert érzésű sóhajtás kíséretében, egy új levélben…  –  Apám pedig frissen született gyermeke mellett a karját adta volna azért, hogy visszajöhessen. Borús hónapok voltak azok.
Menyusnak is, és nekem is.

Apám minden dühkitörése annyira jött váratlanul, mint amennyire mindkettőnket halálra rémisztett, és akkoriban még nem voltam olyan kapcsolatban Menyussal, hogy sziklaszilárdan kapaszkodhattunk volna egymásba.  Ő úgy látott engem, mint egy kizárólag magával törődő, önző tizenévest, aki ha a fejünk felé borult a vihar, csak egyetlen  egy fogódzkodót keresett: a barátját. Nem kellett mondania, tudtam: Gyűlölt érte. Én pedig őt láttam egy eltévedt csónakban egyensúlyozó, gőgös királylánynak, aki egyszer csak  a nyílt tengeren találta magát, és nem tudta, hogyan navigáljon két pengeéles zátony között úgy, hogy ne süllyedjen el. Szántam és lesajnáltam érte. Azt hiszem, ezen időszak pecsétje még sokáig látszódni fog rajtunk…

 Nem tudom mikor és miért ért véget ez az szakasza az életemnek, de még most is érzem a megkönnyebbülést, ahogy az emlékek végére értem. Talán a csónak másik oldalán én is a kezembe vettem az evezőt, aztán ketten együtt már jobban haladtunk… De azért kiült rajtunk a megfeszítés, János szívébe pedig végérvényesen beette magát a bizonytalanság és a kétkedés. Merthogy ott ez a férfi a múltból, aki a gyerek miatt levakarhatatlan, és csak úgy, hirtelen felindulásból elszakítja a telefonzsinórt, vagy lerúgja a redőnyt…

Tüske ért tüskét, és a vak is láthatta, hogy ebből jó nem sülhet ki.
De a szerelmes verebek kitartóak, az elsodródott csónakban evező királylányok pedig kétségbeesettek. Egy távolról érkező madárdal hangja pedig magában hordozza a szárazföld reményét. Talán ezért tartott ki János mellett Menyus.

A csónak hirtelen ért partot – szeptemberben egyetemre mentem, és a szüleim azóta úgy állnak mögöttem, mint talán legutoljára a születésem előtt. A legkisebb óhajomat is támogatják. holott igyekszem nem visszaélni a helyzettel….
A veréb-ének tényleg elvezette a királylányt a biztos talajra, aztán szembesülhettek egymással.  A veréb pici volt, incselkedő és csalfa, de mindenekelőtt jelentéktelen kis semmiségnek tűnt azokhoz a nagytestű madarakhoz képest, akik a szárazföldön várták a királylányt.

A kétségbeesés, a hanyagolás elkeseredett lépésekre sarkall. A harci-veréb vérfagyasztó bukórepülésbe kezdett, olyanba, amilyennel biztosan felhívhatta magára a királylány figyelmét, viszont az nem volt biztos, hogy időben felfelé is tudja majd ívelni zuhanását.

János hazudott Menyusnak az egészségi állapotáról. Tekintve, hogy Menyussal az elmúlt kilenc évet az infarktus utáni lábadozásban élő Papa gondozásával töltöttük, ez egy olyan pont volt, ami akármilyen elkalandozott királylány összes figyelmét egyetlen helyre tudta volna koncentrálni.
Viszont az agydaganat talán kicsit túl komoly betegség, a gyerek meg csak idegsebész szeretne lenni már egy pár éve, meg aztán ha műtenek, utána nem ülhetsz autóba, még akkor sem, ha olyan harciveréb vagy, mint amilyen a János.

Sok érv szólt ellene, de végül nyilvánvalóan kibújt a szög a zsákból, a királylányok pedig gyűlölik, ha a bolondját járatják velük.

A zuhanórepülés Menyus bizalmába került, a blöff miatt elfutott a királylány.
És én nagyon sajnálom a verebet, Stephanie.

Akkor is ha nem kéne. Akkor is, mikor a hétvégén Apám friss sülttel várt haza, és úgy fogyasztottuk el a vacsorát az asztalnál, mint régen… Réges régen…  Nem tudok úgy ránézni Apámra, hogy ne jusson eszembe egy szárnya szegett kisveréb, és egy bizonyos távolról felém szálló madárdal, ami még a legsötétebb felhőkön át is eltalált hozzánk.

Emlékszem a dalra. Jobbat ígért. Azt mondta: elmúlik.
De emlékszem a viharra is. Arra, hogy mennyire féltem, hogy azt gondoltam: sosem lesz vége.
És emlékszem a vihar előtti időkre is. Arra, hogy mennyire imádtam megtapogatni Apám hatalmas, kemény pocakját, elmerengve azon, vajon mikor fordul ki belőle a kisbaba. Arra, hogy Apám bajsza szőke, a haja pedig ugyanaz a kusza barna kóc,mint az enyém. Arra, hogy mikor az első lovát megvette az öröm, és a jószág szaga úgy beleitta magát a lényébe, hogy sose szakad már ki belőle. Emlékszem, és hallom is, mert ez is egy madárdal. Azt mondja: lehet még ugyanúgy.

Tényleg lehet?
Csónakban sodródok, Steph, és Bence ül előttem. Egyedül nem bírom az evezőket,és a sok madárdal miatt amúgy sem tudnám merre vegyem az irányt. Bence nem hajlandó evezni. Azt mondja:  lusta. Aztán előrehajol, megfogja a kezemet, és a szemembe néz. Nyugtatóan mered rám, nekem pedig a kétségbeeséstől és a tehetetlenségtől majd kiesik a szívem.
Érzem, hogy megfogja a kezem. Meleg az érintése az idegességtől fagyossá vált ujjaim körül.
 – Nyugodj meg. Elmúlik. – Imádom a mosolyát. Még akkor is, ha nem látom. – Amúgy meg, csak kérdezd meg magadtól: számít ez az egész? 
Egyértelmű a válasz:
 - Nem.

És tényleg.

De azért… Jól esne kicsit nyugodtabban szemlélni a távolban, a ragyogó napsütés felhőkszűrte fényében ringó szárazföldet….

Hétfőn reggel kémiademó. Kéne fakítanom egy négyest, hogy megtartsam az átlagomat, majd a szóbelin feleljek az ötösért...
Azt hittem, ha valami, hát az egyetem majd kiöli belőlem a maximalizmust. 
Nagyon fáradt vagyok, Steph...

Hétfő reggel kiszenvedem a lelkem, aztán délután levelek garmadájával jövök Hozzád! Szükségem van Rád...
Bence beteg és hisztis, Menyus és a barátja szakított, Apa úgy viselkedik, mint egy igazi apa, és családként ülünk le hárman az asztalhoz.

És még egy novellát is szeretnék írni. Majd megmutatom :)

Vigyázz magadra hétfőig!

Menyus hisztis. Mindig is az volt, egy nagy, hisztis királylány. A falu leggazdagabb emberének egy szem kislányaként mi más is lehetne, ha nem primadonna? Mindig is bevett módszerként intézte a dolgait. Lábujjhegyen pipiskedve jól körbejárta a vastag fallal körülvett problémát, és ahol repedést talált, ott kezdett neki a dörömbölésnek. Garantáltak a sikerei. Aztán a semmiből a nyakába szakadtam én, mint egy gyermek, és a végén mégis testvérekként lettünk felnevelve. De ezt te mind tudod, Stphanie.

Azzal, hogy egyetemre mentem, és csak a hétvégén vagyok itthon elkezdődött valami érdekes kettőnk között. Egyik hétvégén nagy egyetértés, máskor világvégi katasztrófák, de valahogy minden úgy alakul, hogy vasárnap délutánra elül a vihar, vége az előadásnak, aztán ahogy péntek este betoppanok, új felvonás kezdődik. Meglepően kellemes így. Kicsit olyan, mintha sose tudnám megbántani.
Olyan, mintha normalizálódna a kapcsolatunk. Bár módszeresen próbál bennem lelkiismeret furdalást kelteni, például mikor Bencével szeretnék lenni:
 – És Engem megint egyedül hagysz?! – szenvedélyesen megnyomva az önmagát jelölő szót, én pedig csak nagyot nyelek, mert nem tehetek ellene: pocaktájon érzem azt a kellemetlenkedő szorítást, amit leküzdeni lehetetlen.
Ha valami rosszat csinálok, vagy éppen csak olyat, ami neki nem tetszik, már hallom is a telefon zörgését. Direkt úgy kapja fel a vonalas készülék beszélőjét, úgy zörgeti a tárcsázó gombokat, hogy véletlenül se kerülje el a figyelmem: akcióba lendült, és nem menekülhetek!
Pár pillanaton belül már hallhatom is Menyus méltatlankodó hangját, ahogy Mamához szól a készüléken keresztül:
 – El nem tudod képzelni,már megint mit csinált a LÁNYOD!

Mert természetesen én is a Mama lánya vagyok, csak úgy, mint ő.
Mindezektől eltekintve minden mérföldekkel jobb, mint volt.
Büszke rám – ezt le se tagadhatná, még ha akarná se.  Örül a sikereimnek, szörnyülködik a könyveim felett, és végtelenül, de tényleg embertelenül nagy örömmel vegyes büszkeséggel tölti el a tudat: az ő kislányából/kistestvéréből bizony idestova pár év alatt orvos lesz. Ez neki sokkal nagyobb dolog, mint én azt valaha is fel tudnám fogni.

Úgyszintén Apámnak.
Steph, el sem tudnád hinni mennyit változott.
Az ember, aki az általános iskolás ballagásom előtt egy hónappal, kezében egy bőrönddel, és lesajnáló pillantással a szemében kilépett az otthonunkból, hátrahagyva a tökéletes: „apa, anya, gyerek… kutya” együttest, most valahogy változik. Jobban, és erőteljesebben, mint azt eddig bármikor.
Mert az már a szétköltözés második hetében kiderült, hogy jönne vissza kézzel-lábbal, de Menyus ugye primadonna, és ezt nem engedheti, már csak merő hercegnős büszkeségből sem. Az elmúlt években perifériára a szorultam.
Menyus részéről egy boldog kapcsolatban élő kishúg lettem, akit minimum rossz szemmel lehet méregetni a tökéletes életképbe be nem illő barátja miatt, de maximum szidni kell, mert legalább olyan szerelmes, mint ő maga, csak ezt gyerekléte miatt fel is vállalja.
Apám pedig… Apám részéről egy lettem a négy lánya közül, akik feszengve tekintenek rá, miközben eldönteni nem tudják, hogy valóban mit is gondolnak róla. Csak egy biztos: nem tudnak rá úgy tekinteni, mint az apjukra.

Egyszer, Steph, majd ha éppen nem takonnyal lesz kitömve az agyam helye, biztosan írok Neked egy levelet Apámról. Arról, akinek egész életében nem sikerült igazán apává válni, és akinek ettől nagyobb fájdalom nem is létezik az ezen a világon. Arról, aki mikor rám néz, bár látszik a szemén, hogy eszméletlenül büszke, mégis ott mattítja a tekintetét az a végtelen szomorúság, ami ellen akkor sem  tehetnék igazán, ha tényleg szeretnék. Áh, butaság. Tehetnék ellene.

Csak a gond az, hogy amilyen érzelmi analfabéta vagyok apa-lánya kapcsolatból, amennyire összezavaró az egész kontaktusom Apámmal, amennyire még én magam sem tudom mit érzek, és mit kéne éreznem, így… Így hatványozottan nehezebb a helyzetünk.

Mióta egyetemre járok, Apám apa akar lenni. És nem csak az, aki két kézzel szórja rám a pénzt, az aki első szóra iPhone-t vesz nekem karácsonyra, hanem az, aki… Aki boldog, mikor hazajövök, aki naponta felhív és érdeklődik, az aki kiröhög, mikor nem tudok megszólalni az órákon át tartó tanulás agybénító hatása miatt, az aki beleegyezően hümmög, ha bejelentem: most Bencével szeretnék időt tölteni, és nem a szüleimmel.

Egyik nap késő este jöttem haza, mert ugye megnéztük a csoporttársaimmal a Catching Fire-t. Apa ezt tudta, és úgy izgult értem, ahogy azt sosem vártam volna. Ahogy nem is tudtam, hogy képes rá. Hétvégén ment közöttünk az újszerű viccelődés a rég áhított összhangban, és egyszer csak megkomolyodott a hangja, és úgy nézett rám:
 – Nem sokon múlt, hogy hétfőn este fél kilenckor el nem indultam Debrecenbe . – Figyelembe véve az Ózd és Debrecen között húzódó 170 kilométert, ez azért eléggé elgondolkodtató kinyilatkoztatás. Pislogtam nagyokat, szégyenlősen az ölembe ejtett kezemre bámulva, ő pedig hozzámért.
Tudod, úgy ahogy egy igazi apa szokott a kislányához.

A tenyerébe fogta a hosszú barna hajas fejem bal oldalát, és egy picit úgy tartott. Talán ő is megijedt attól, amit érzett, de én biztosan úgy meglepődtem, hogy félszegen, de határozottan gyorsan ugrottam ki a kocsiból, azzal a felkiáltással:
 – Jól van, jól van, de Bence már vár!

Annyira jó volt. Tudod, Steph, valami olyasmi, amire mindig is vágytunk, de sosem kaphattuk  meg igazán.

Elgondolkodtató. Milyen lett volna ilyen hihetetlenül jó érzés mellett felnőni?
Miért csak most kaptam meg ebből az érzésből egy csipetet?
Van rá esélyem, hogy valaha az egészét a magaménak tudjam?
Minden bizonnyal. De ha megvan rá az esélyem, akkor mégis miért menekülök előle?
Miért érzek féltékenységet, ha belegondolok, hogy ugyanígy viselkedhet a maradék három lányával is?
Miért vagyok ilyen végtelenül nyomi és érzelmi analfabéta leányzó?

Steph. Egyikünk sem kapta meg, mégis teljesen biztos vagyok benne: úgy, mint minden kislány, mint minden kis pisis, aki valahol titkon hercegnőnek képzeli magát, sose vágytunk úgy másra, mint arra, hogy egyszer igazi apánk legyen.

Valaki olyan, aki büszke, aki nevet a szerencsétlenkedéseden, aki szigorú tekintettel méregeti a barátodat, aki a kezében tartja a buksidat, csak azért, mert éreztetni szeretné: félt, és fontos vagy neki, mert számára egy hercegnő vagy, még akkor is, ha fiúsan rövidre van nyírva a hajad. Valaki olyan, aki megvédi a családot, valaki, aki karácsonykor elsőként mer az ünnepi húslevesből…

Tudod, Steph… Talán biztos, hogy ez a hajó számunkra már – majdnem teljesen – elúszott. (Létezik egyáltalán annyi erő ezen a földön, ami visszahúzhatná?)
Viszont a jövőben születendő gyermekim számára még csak most épül.
Tudod, Steph… Talán ezért szeretem annyira Bencét. Mert látok benne valakit. Például, amikor tegnap nagy szerencsétlenkedve mosogatta a majdnem derékig érő hajamból a piszkot. Amikor elmerengve az ujjai között fésülgette a még mindig nedves tincseket. El tudom őt képzelni. Ahogy büszke egy cseppségre, ahogy nevet a nagy, oktondi, gyerekes szerencsétlenkedésen, ahogy szigorú tekintettel méregeti a hazahozott udvarlót, ahogy a kezében tartja a gyereke buksiját, csak azért, mert éreztetni szeretné vele: félti, szereti, jobban, mint bármit. Mert számára egy hercegnő, vagy egy kis harcos-herceg.

Bence lehet valaki olyan, aki megvédi a családot, valaki, aki karácsonykor elsőként mer az ünnepi húslevesből…

És én lehetek valaki olyan, aki nem a nővére, hanem az anyja ennek a kettő valakinek, a hercegnőnek és a kis harcos-hercegnek? Valaki, aki csendre inti a párja röhögését, mert tudja, hogy a gyereknek tanulni kell, valaki aki a szigorú tekintetet egy kedves mosollyal és érintéssel megértő, üdvözlésre emelt kézfogássá tudja változtatni, valaki, aki meghatódva nézi a mozdulatokat, valaki, aki finom húslevest készít?

Csak azt tudom: szeretnék ez a valaki lenni.
Annyira nagyon, hogy elmondani sem tudom.

Viszont ahhoz, hogy ez a valaki legyek, tudom, először a szüleimet kell elfogadnom, és szeretnem. Olyannak, amilyenek.

Csütörtök este hattól gondolj rám, Steph! Biostatisztikából jegymegajánló dolgozatot írunk este nyolcig, úgyhogy igazán elkellenének a keresztbe tett ujjaid, tekintve, hogy valahogy sehogy sem akaródzik leülni a feladatok mellé, és elkezdeni számolgatni.

Az egész gyanúsan emlékeztet a gimis matektanárom, és egyben osztályfőnököm által íratott dolgozatokra. Gimi előtt - az áldott békeidőkben - sosem kellett matekra tanulnom, mindig IQ-ból csináltam a dolgozatokat, vagy tudom, vagy nem alapon, aztán bekerültem gimibe, és rá kellett jönnöm: a vagy tudom vagy nem Ofi-féle-matektagozaton (de inkább matek vérengzésen) vajmi kevés. Emlékszem a seggeléssel és körmöléssel eltöltött órákra, minden egyes témazáró előtt, és ezekre visszagondolva olyan „hoppámiez?” kis semmiségnek tűnik a biostatisztika demó, mint annak a rendje. Ez az egyik részről.
Másik részről meg egyetemista kis jelenem körberöhögi a gimis emlékekből táplálkozó optimista kis majmot, és karba tett kézzel, már előre lesajnálóan méregeti:
 – Majd lesz neked ne mulass!

Most muszáj leírnom: bízom a képességeimben. Remélem nem lesz ebből az egész nagy, világi bizodalmamból oltári pofára esés, mert akkor… Mindegy. Nem lesz és kész!
Pénteken 11-től biofizika gyakorlati vizsga, óh yeah, a másik  dolog, amitől valahogy egyáltalán nem tartok, és kevés időt fogok rászentelni… Hallaná ezt Menyus, már leordítaná a fejem a hanyagságom miatt, de nem tud érdekelni.

A másik oldalról viszont komolyan korlátozom magam. Tegnap medikus koribuli volt, eszméletlen jól éreztem magamat, Steph, képzeld megtanultam hátrafelé halacskázni! Majd ha lekeveredsz Ózdra, és még lesz jég a tavon, akkor mindenképp megmutatom! Ezen kívül ott korizott egy idősebb lány is, és kb. három éve kezdett el műkorizni, nagyon aranyos és segítőkész volt, és felajánlotta, hogy ma menjek el négy húsztól a gyerekek órájára, ő is ott lesz, mivel elég korlátozottak a műkorisok lehetőségei, a hokisok miatt, akik az összes szabad órát lefoglalták a pályán. Így hát maradt a lehetőség, hogy a gyerekek órájára is bejár gyakorolni...

És én úúúgy szeretnék menni, hogy azt elmondani nem tudom. De persze a jégcsarnok a város másik végén, a napi rutin-sminket már rég lekentem magamról, és itt ülök a kis melegítőmben, a bögre tejemmel, a karácsonyi hangulatot árasztó puszedlimmel, és miközben buzgón levelet írok, a tekintetem elcsábul a Hunger Games könyvsorozat felé, és persze mindennek háttérzajt a biostatisztika füzetem ordibálása ad.

Apropó Hunger Games *.* Miért is vártam én ennyit, hogy elkezdjem olvasni ezt a könyvet? Sztereotípia… Rossz, rossz, rossz dolog!

Első nekifutásra száz oldalon átrágtam magam, az írónő könnyed, angolul is tökéletsen értelmezhető, és kellemes meglepetés, hogy a filmből szerzett tapasztalatok finoman olvadnak eggyé a könyv lapjaival. Nem igazán elképzelhető a szereplők külseje a könyven adott leírás alapján, így picit még jobb is talán, hogy a film után olvasom a szöveget. Arctalan bábuk helyett húsvér embereket látok magam előtt mozogni, és valahogy ez feldobja az egészet.

Na, megyek délig adtam magamnak pihenőt.
De még egyet: Nagy buzgó olvasásom közepette egyszer csak csörög a telefonom. Harmincas szám, nagy udvariaskodva beleszólok:

 – Halló? – hangomban szermenyi kétkedéssel, ugyan ki az aki ilyenkor kereshet? Nigga zene csörömpölt bele a fülembe, én meg csak ültem, az előttem húzódó fehér falra meredve, és nem tudtam eldönteni, hogy ez az egész egy kísértetiesen elbaszott Kör imitálás akar-e lenni, vagy egyszerűen csak valaki elmebeteg tizenéves iskola helyett játszadozik..
A második nyert, Charlie hívott. „Elmaradt az angolóra”
 – Aha, de a pásztoróra Bogival nem maradt el. – Olyan sunyi, szégyellős krahácsolás-röhögcsélést kaptam válasznak, amit bármelyik kislány megirigyelhetett volna.

Örömhír, és harsona, Steph:
Charlie és Bogi végre együtt, Bogiról pedig bebizonyosodott a feltételezésem, miszerint ő egy olyan szende szűzhercegnő, aki a többrétegű báli ruhája alatt sosem visel fehérneműt, mert csak az alkalmat, és megfelelő képességekkel rendelkező szépfiút várja.
Azt hiszem végre mindketten megkapták, amit akartak, mégis…

Charlie születésnapját pénteken este ünnepeltük, Bencéék osztálytársaival, és mivel Bogi több fiúnak is tetszett még mielőtt Charlie-val összejött volna, így a lány nem jött el a pizzériába, ahol az ünnepi fogást elfogyasztottuk.
Bencével egy hete nem láttuk egymást, így próbáltunk a perifériára húzódva romantikázni, de Charlie úgy alakította az ülésrendet, hogy Benével pont előtte üljünk, aztán egész este le se vette rólunk a szemét… Vagyis hát…
Furcsa volt a tekintete. Amolyan merengő, titokzatos, összezavart és tétova, és miközben lerítt róla, hogy boldogabb mint valaha, mégis úgy tűnt, mintha hiányolna valamit. Amikor Bence karja alá bújtam, vagy mikor teli torokból röhögve vitatkoztunk, hogy mit rendeljünk, csak szégyenlősen oldalra pillantott, de mikor Bence rendelt nekem egy korsó sört, és egy húzásra a felét kiittam nem csak azért nézett elkerekedett szemekkel, mert lányok általában mentes és ízesített „sörcsit” szürcsölnek.

Most pedig a telefonhívás…  A vonal másik végéről pedig a hangyányit zavarodott, de boldog tekintethez tartozó, remegős, nagyfiús hanghordozással beszélt velem… Furcsák a fiúk. Bence tíz perce csörgetett meg:
 – Tudom, hogy nem én vagyok az első ózdi fiú, akivel ma beszélsz! – szöveggel. Természetesen mindezt nagyon elbagatelizálva, és röhögve, de akkor is tudom, zavarja… És az, hogy honnan tudta meg?
Charlie-val együtt lógott Bence egy osztálytársa, és a pletykák terjednek. Az egy dolog, hogy nekünk kettőnknek bajunk nem lesz belőle, de mivel nem ismerem Bogit, így tartok egy esetleges  féltékenységi rohamtól.

Majd jelentkezem az ózdi kalandjaimmal!
Kitartást Pestiában!

Mind a ketten tudjuk, hogy Bence esetében nem megy ünnepszámba, ha valami szokatlan szókapcsolat, esetleg hasonlat szalad ki a száján. Emlékszel te is:

„ – Gyenge vagy, mint a bab!” vagy a:
„ – Ne magyarázd meg nekem, hogy a kecske hozza a fecskét!” – gyöngyszemeire.
Vagy, mikor idéztem neki… Azt hiszem az Ágnes asszonyból, hogy:
 – „Ágnes asszony a patakban fehér lepedőjét mossa. Fehér leplét, véres leplét a futó hab elkapdossa” – mert ismersz. Ezerszer járnak idézetek a fejemben, akadt egyszer egy olyan nap, mikor minden percen a János vitézt mormoltam, mindegy is… Bence csak nézett rám, kérdőn felvont szemöldökkel, hogy na, most ezt mire fel. Mármint az Ágnes asszonyt. Én mosolyogtam, és rákérdeztem:
 – Ugye tudod, hogy ezt ki írta?
 – Ja, az, aki a kakast…
 – Az az Anyám tyúkja… És Petőfi, nem Arany….
De szép párbeszéd is volt, milyen nagyot röhögtünk rajta! Sokáig nyögdécseltem be a leváratlanabb pillanatokban: kakas! Valahogy mindig mulattat, mikor Bence komolyat akar mondani, és nem jön össze neki. Ő maga jót derül a saját kis bolondériáin, és ez így is van rendjén. Nem várom el tőle, hogy úgy, és azok iránt a dolgok iránt érdeklődjön, mint én, és ezzel nincs is semmi gond. Általában…

A héten viszont.

Szóba került két lány, akiknek
 – Tudod, a csontkulcsukra van tetoválva, hogy „One and the same…” – mondta Bence a telefonba, én meg két falat makaróni között visszahümmögtem, hogy:
 – Igen, ez a dump bithches kategória, de Bence, kérlek mondd ezt még egyszer!
 – One and the same? – Óh, bárcsak, bárcsak a kiejtésébe köthettem volna bele, de nem. Tökéletesen beszélt angolul, mint mindig. Kicsit talán a kelleténél jobban méltatlankodva faggatóztam tovább:
 – Nem azt, hanem azt a csontot…
 – Csontkulcs?
 – Na, ez még egyszer meg ne halljam.
 – Miért ez nem így van? – meglepett hangjából tényleg rájöttem, hogy ez egyáltalán nem a nyelvbotlások közé sorolható, Bence tényleg azt hitte, hogy annak a neve csultkoncs….Csontkulcs. Istenem, Steph kimondani sem tudom úgy!
Nagyot nevettem, és finoman a tudtára adtam, hogy ne hülyéskedjen ilyenekkel, mondja ki szépen, aztán viszon’látás! Le is tettük a telefont, mert hazaért az anyukája, én nagy nyugodtan befalatoztam a makarónimat, már ültem volna le Harry Pottert nézni, mikor megint csörgött a mobilom, és Bence olyan hangon szólt bele, mint akinek halottja van.

 – Mi szakítani fogunk. – Na, erre mégis mit tehettem volna? Ismerem a fiú színészi képességeit, fogtam magam, és harsányan felnevettem.
 – Nem, komolyan beszélek.
 – Hát, ha komolyan beszélsz, akkor mondd meg miért, mert én semmi zavart nem érzek az erőben! – mondtam még mindig nevetéstől döcögő hangon.
 – Mert te okos vagy, én pedig a nyomodba se érek.
Steph… Úgy éreztem magam, mintha nyakon öntöttek volna egy tál forró vízzel.
 – A csultkoncs miatt? – Dacos és egyben önmarcangoló hallgatást kaptam válaszul. Szinte láttam magam előtt, ahogy az érzések miatti erőlködésben összepréseli az ajkát. Nagyot sóhajtottam…
 – Bence. Szeretlek. Nem szoktuk elcsépelésig mondogatni, ezért remélem érzed, hogy komolyan gondolom….
 – De nem, mert majd jön egy fiú, aki okosabb, aki mondjuk orvosira jár, és rá fogsz jönni, hogy mennyivel kedvezőbb az neked, hogy nem kell elmagyaráznod neki nyilvánvaló dolgokat és… - És eldoblak? Be se fejezte. Azt hiszem lejárt az egyenlege, mikor máskor, pont a legjobbkor!

Mégis hogyan mondjam el neki, hogy felesleges ilyeneken gondolkodnia?
Hogy értessem meg vele, hogy szükségtelen olyanná válnia, mint amilyen én vagyok, ahhoz, hogy szeressem? Hogy mondhatnám el neki, hogy ha a mindenki által idealizált, és mellém képzelt férfivé válna már nem lennék belé szerelmes?
Steph, azt szeretném, ha tudná: Nem fantáziálok tökéletes, BMW-n elém suhanó szőke hercegről. Egyszerűen, ha azt hallom, Bence – ami egy igen gyakori név, és ezerszer kiáltják a hátam mögött – akkor elmosolyodok, mert rögtön az jut eszembe ahogyan nevet, és tudom, hogy ehhez a nevetéshez valami olyan is tartozik, ami az összes többi Bencéhez sohasem fog: az én saját boldogságom.
Meglehet, hogy nem ő lesz a férjem, lehet, hogy nem ő vele fogom leélni az életemet. De jelen pillanatban ő áll olyan közel hozzám, mint senki más, és ebbe a közelségbe egy olyan hülyén kicsúszott szó, mint a csontkulcs nem verhet éket. Sőt… Még egy olyan nagyobbacska otrombaság sem, mint az, hogy… Picit több minden lapul a memóriámban, mint neki.

Látom Bencét pontosan olyannak amilyen, és a szívembe zártam. Nem azért, mert különleges képességeket mutatott fel, hanem pontosan azért, amiért téged is, Steph. Ti ketten egyedülálló, más által betölthetetlen helyeket kaptatok a mércémben, és az oka, hogy soha senki nem töltheti majd be a szerepeteket az életemben az az, hogy elfogadtatok.
Ha nem is értetek mindig, nem kérdezitek, nem kéritek, hogy magyarázzam, hanem mosolyogva rábólintatok. És ez az, amit tudni kell becsülni, mert ritkaság, és érték.

Ez egy olyan dolog, amit nem kaphatnék meg egy orvosin lézengő, kiphotoshoppolt, tökéletes testű fiúkától. Vagy ha meg is kaphatnék, nem érdekelne. Azt hiszem ez a királyfi, az új és a régi kulcs esete.
Avagy a járt utat járatlanért el ne hagyj…

Nagyon sajnálom, de nem tudok frappáns lezárót rittyenteni most ide, Stephanie. Végül is, ez az egész már aktualitását vesztette – tegnap találkoztam Bencével, és minden úgy ment a maga során, mint ahogy annak kellett. Semmi zavar az erőben, minden rendben. Jót nevettünk, és pont.

Amúgy meg… Általános téli fáradtság vett rajtam erőt. Legszívesebben csak lefeküdnék, és aludnék. Valahogy le kéne küzdenem ezt a vágyamat valami karácsonyi vásárra menéssel, forraltborozással meg hóesésnek örüléssel, de tegnap elpizzáztuk a benzin árát, a forralt bort Bence a vezetés miatt nem ihatna, a hó meg csak nem akar esni. Pedig nagyon várom.