Steph, zenghetnék mocskolódó, rapszodikus ódákat a hétfőn megírt biofizikáról, de nem teszem mert úgy döntöttem, az eredmények kiderüléséig hagyom a múlt homályába veszni az esetet, de mesélek neked inkább olyan szerencsés dolgokról, amik a héten estek meg velem, igen ebben a szolid két napban.

Még mielőtt el nem felejtem: nézd mit kaptunk!
!!Egy oldalajánlót!!
Büszke lehetsz magadra, Steph és én is nagyon boldog vagyok, hogy akadnak, akiknek tetszenek a Neked írt leveleim :) Utólag is köszönöm az ajánlót, Dantes! :)

De vissza az eseményekhez:

Hétfőn a biofizika megterheléseinek kipihenése okán a csoportunk nagy része fogta magát, és jegyet váltott a Hunger Games legújabb, éppen csak mozikba került részére, a Catching Fire-re. Stephanie *.*
Ismersz, nem állok egy nagy filmmániás hírében, Bencével gyakran ki is csúfoltok, hogy nem láttam olyan klasszisokat, mint a Mátrix, a Star Wars, vagy… Nem is tudom.
Emlékszem, gyermekkorunk legrettegettebb horrorfilmjét, a Kört veled néztem meg először, de a kiadás után jócskán pár évvel, és amíg te már a műhibákon röhögtél, addig engem vérfagyasztásig sokkolt a fekete hajú, eltorzult leányzó. Mindegy is.
Szóval Catching Fire, és úgy amúgy is: Hunger Games trilógia.

Az igazat megvallva, ódzkodtam tőle. Gimiben az összes osztálytársnőm a rajongástól elfogulva beszélt a három könyvről, pont úgy, mint a Twilightról, így aztán nem is nagyon fűlött a fogam ahhoz, hogy belekezdjek az olvasásba. Valahogy úgy könyveltem el az egész trilógiát, mint valami középszerű, 15 perces hírnévnek örvendő sikert, viszont mikor még akkor is hallottam a visszhangját a könyveknek, mikor az Alkonyat-őrület már rég lecsengett, az már kellemes érdeklődéssel töltött el, bár be kell valljam, megmaradtak a sztereotípiáim.

Mindig a mellett álltam: először kell elolvasni a könyvet, csak utána következhet a film, de mivel a Hunger Gamest nem tartottam olyan nagy kalandnak, ezért mind a filmet, mind a papírformát jócskán elnapoltam, és inkább a számomra eredetinek tartott könyvet, a Battle Royale-t kezdtem el forgatni.  Elégedettséggel konstáltam, hogy tizenéves japánmániámból jócskán maradt bennem még a gimnáziumi időszakom végére is. Szinte átrágtam magamat a lapokon, és sorozatba húztam le mind a kettő filmesített részt.  

Beteg vagy nem beteg elmeállapot: a vége az lett a nagy mániának, hogy magába szippantott ennek az egész felháborítóan embertelen játéknak a világa. Éreztem, nincs megállás a leejtőn, és miután a Battle Royale megadta a  sikláshoz a kezdő lendületet, a szinte függőlegesen meredek leejtővel, úgy éreztem a kevésbé lankás Hunger Gamest már egyszerű, levezető körnek is beveszi a pocim.

Bence szentül állítja, hogy vele néztem meg először a filmet, én már nem is emlékszem, viszont az tisztán előttem van, hogy a hatása alá kerültem. Ha nem is a színészi gárda produkciójának, de a kosztümöknek, a díszletnek, és persze a beteg játék hangulatának. Az egész ábrázolásmód halványan egy kommunista diktatúra képét festette bennem,  és bár az első rész filmesítésében könnyen rájöttem a csavarokra, mégis napokon keresztül agyaltam a történéseken, na meg persze az íjászkodáson – viszont összességében pár hét alatt elfelejtettem az élményt, míg a Battle Royale-t a mai napig emlegetem.

Aztán mostanában, valamelyik héten vetítésre került az egyik kereskedelmi adón az ominózus első rész, az Éhezők Viadala. Anyával egészen a végéig néztük a filmet, és bár Menyus eredetileg

 – Mi ez a beteg összevisszaság? – felháborodással követte az események, mégsem tudta elvenni a szemét a képernyőről… Még a húsz percenként bevágott, fél órás reklámok ellenére sem…

Isteni sugallat – vagy megdöbbentően kedvező kompromisszum a mozik és a tv-csatorna között –, de olyan jól be lett időzítve az első rész adása, hogy a hangulata egészen kitartott addig, míg a csoporttársaim felvetették az ötletet, közvetlen bifiz után:

 – Ma este mozi, és nincs vita!

Stephanie… Azt kell mondjam: kalózkodd össze valahonnan ezeket a filmeket, éld túl az elsőt, és a másodikon csorogni fog a nyálad!
Az Éhezők Viadalában árnyalatnyilag érzékelt kommunista diktatúra hatás kicsúcsosodott bennem, és úgy éreztem, mintha egy olyan filmet néznék, amiben egyszerre keveredik a holokauszt, a terror, meg valami betegesen szétszaggatott szappanopera, és az egészet speckó effektek, csodálatos ruhák, és hardcore mozdulatok dobták fel. Spoilrezni semmi kedvem, nem szeretném elrontani az élményedet, de higyj nekem:

Nem tudtam kitalálni mi fog történni a következő percben – és azt hiszem, ettől nagyobb dicséretet keresve sem tudnék kicsikarni magamból J
A film utolsó jelenete pedig úgy hatott rám, ahogy annak kellett: kirázott a hideg, izgatottan mozdult meg a szívem, belemarkoltam  a karfában, és magamban dühösen ordítottam a harmadik rész azonnali vetítéséért.

Ahogy a lány ott feküdt, és könnyes szemmel felnézett a kamerába, látszott rajta, hogy:
 – Na most felkelek, és megbaszom a jó kurva anyátokat is!
Áh, Steph! Hazajöttem, és megrendeltem a sorozatot. Mihelyst kiolvastam a könyvet – persze szigorúan angolul, ígérem mesélek róla :)

Addig is le a sztereotípiákkal, és merjünk új dolgokat kipróbálni! Mert meglepően kellemes a csalódás :)

Stephanie. Ismersz engem, mint az estetek túlnyomó többségében életvidám leányzót, aki addig képes magyarázni, míg a feketét fehérre nem mossa, és úgy őszintén: nem is gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan eset, amikor szócsatában alul maradok.  – Persze fordult már elő, elég érzékenyen is érintett, de a statisztika a javamra dől – Minden bizonnyal ezért érintett elég érzékenyen az, amit a lakótársammal zavartunk le a gólyabál előtti héten.

Tudni kellett a hetünkről, hogy eléggé terhelt pár napnak számított. Judit – akiről majd később részletesebben –, három demót is írt a héten, és ő nem az a típusú lány, aki lazán veszi, és „majd lesz valahogy, ha tanulok rá, rossz nem lehet” alapon kezeli az ilyesmit. Már szerintem vasárnap este a csütörtöki anyagtan miatt rágta a körmét, mellesleg felfedezte, hogy arcüreg gyulladása lett a megfázásából, tehát hatványozódott az egész idegállapota.
Nekem egyedüli problémámat a gólyabál, és a részeg fiúk miatt próbákkal teletűzdelt estéim jelentették, egyéb iránt szárnyaltam az örömtől az ötös kémia demóm miatt.

Egyik ilyen kései táncpróba után, fél tizenegykor baktattam hazafelé, és láttam, hogy jön egy busz, ami pont elvitt volna azt az egy megállót, amit a házamig 10 percig kellett volna gyalogolni. Úgy futottam, hogy szinte húztam magam után a kondenzcsíkot – te, mint aki ismered a képességeimet, tudod hogy ezért minimum egy nemzeti szín hátba veregetés lenne a jussom, hiszen a futást meg engem egy lapon sem kéne említeni…
Szóval embertelen tempóban repesztettem a busz után, még egy zebrán is átsuhantam, csak úgy hercegnősen, hogy majdnem elütött egy, a mellékutcáról kikanyarodni kívánó kocsi. Nagy hajrám végén pont megálltam a vezetőülés melletti ajtó mellett, a buszsofőr pedig rám csapta az ajtót. Csakhogy nem az orromra.

Tudod, Stepahnie… Az érzés, mikor az összes vér a szorosan összefont hajad alatti bőrbe tódul, hirtelen megérzed, hogy a téli szövetkabát alatt megizzadtál, és csak lüktet minden ered nyaktól fölfelé… Már éppen erőt vett volna rajtam az idegroham, mikor csak arra lettem figyelmes, hogy a kocsi, ami majdnem elütött, megállt mellettem a buszmegállóban.

Sárga taxis világítójelzőt szereltek a kocsi tetejére, belőle pedig egy bácsi intett, és már rúgta is ki az ajtót, miközben intett:
 – Jöjjön, elviszem!
Mániákus ideggörcsöm egy pillanat alatt leforrázott meglepetésé vált, és én csak pislogtam, néztem hatalmasat, és még magamra is böktem mutatóujjammal:
 – Engem?
Helyeslő, sürgető bólintás volt a válasz, én pedig fogtam az összes táncos motyómat, és bepattantam az anyósülésre.
Amíg kifaggatott, hogy hova vigyen, addigra oda is értünk – tudniillik csak gyalog 10 perces séta, kocsival másfél perc. Nézett is rám egy nagyot az idősödő sofőr, hogy komolyan ezért az egy megállóért loholtam a busz után. Meg is rázta a fejét, és még mielőtt kiszálltam volna, nagy vicceskedve megjegyezte:
 - Busz után futunk? Nem. Majd jön a következő! Na és férfi után? Az után sem! Szép estét! – és azzal mutatta, hogy lehet kiszállni. Én pedig viszont szép estét kívántam, és kirepültem az autóból.
Nagy vidám repülésem egészen a második emeleti lakásunkig repített, aztán mivel láttam, hogy a lakótársam vacsizik, gyorsan ledobtam magamról a meleg ruhát, és mellé ültem.
Elmeséltem neki a friss taxis sztorimat, ámult-bámult rajta.

 – És mi lett volna, ha elrabol? – kérdezte két harapás között, nekem meg végigfutott a hideg borzongás a hátamon, miközben kétszeresére kerekedett a szemem.
 – Basszus…

Jól kinevetett, majd beszélgettünk tovább, mígnem a Gólyabálra terelődött a szó. És  itt megjegyezte:
 – Lehet hogy végül ő is jön… - és itt nagyon kiülhetett a kendőzetlen döbbenet az arcomra.
Az elmúlt két hétben másról sem hallottam, csak a héten megírandó három demóról, ami után természetesen  megértettem a fáradtságát. Még sajnáltam is, hogy nem lesz ott, nem néz meg a keringőben, de végül is gyorsan továbbléptem, mert így, nélküle úgy kalkulálhattam a hétvégémet, hogy abban Bence úgy szerepelt, mint nálam alvó személy, a vasárnap reggel pedig egyenlővé vált egy romantikus, giccses valamivel, amihez természetesen foggal-körömmel kapaszkodtam, mivel nem igazán nyílik lehetőség arra, hogy Bencével kettesben legyünk.
Így hát, megdöbbenésem sziklaszilárd megalapozásával ott ült az arcomon a kétségbeesés, amit Judit nagyon egyszerűen levágott, és felmérgesedve le is engedte az evőeszközét.
(Még ez is, Stephanie! Normális ember lecsapta volna az asztalra, hadd hasadjon ketté a kenőkéstől a fa, ő pedig kimért mozdulattal visszatette az abroszra…)
Halkan szólalt meg, de basszus, abból a hangból annyi szemrehányás kicsengett, hogy fülig pirultam. szégyenemben.

 – Csak azért nem szeretnéd, hogy elmenjek, mert akkor nem tudunk visszavinni Miskolcra pénteken? – való igaz, sokszor visszavittek már, és ez bár időbeli csúszást, de mégis nagyobb kényelmet jelentett a volánbuszhoz képest. Ám ez pont az a hétvége volt, amikor a pár órás csúszás, amit a velük autózás jelentett, sehogy sem fért volna bele a napirendbe, de azért gyorsan, mosolyogva bólintottam. Inkább higgye ezt végül is, minthogy ki akarom sajátítatni a lakást nekem meg Bencének!

Több sem  kellett, mint a bólintásom. Amit amúgy én teljesen viccnek gondoltam, tekintve, hogy már máskor is hülyéskedtünk ezzel a témával, bár… Lehet, hogy csak nem számított hülyéskedésnek. Summa summárum, Judit ugyanazzal a higgadt gyorsasággal felpattant, és olyan hanggal, amit még élek nem fogok tudni utánozni a tudtomra adta, hogy:

 – Nem kellett volna ezt az egészet erre kihegyezni… - és még mielőtt meg tudtam volna szólalni, még mielőtt egy nyikkanás elhagyhatta volna a torkomat, Judit kilibbent a konyhából, de basszus úgy, hogy közben már el is pakolt.
Számomra még mindig rejtély, hogy mindezt mégis hogy csinálta, de amikor ott ültem, egyedül a konyhába ez számított a legkisebb gondomnak.

Ültem ott, mit ültem, gubbasztottam a konyhaszéken, az ölembe ejtett kezekkel, és addig-addig száguldozott a fejemben Judit hangja, meg a saját önzőségem, és a tény, hogy semmi rosszat nem akartam, mégis magamra haragítottam valakit, mellesleg tiszta félreértésből, hogy zokogni kezdtem. Megmaradt méltóságommal elmásztam a szobámig, és Bencének szigorúan üzenetbe pötyögtem le, hogy mi történt…
Nem mertem volna felvállalni, hogy Judit hallja, ahogy beszélek róla.

Bence természetesen ott vígasztalt ahol ért, és igazán felnőttesen viselkedett, önmagához képest. Első gondolatomat, miszerint másnap reggel magyarázzam el a félreértést, és beszéljük meg csak felerősítette, de ettől még mindig piszkosul gonosznak érzem magam.

Judit egy… Nagyon különleges lány. És most itt nem a lélegzetelállító gyönyörűség kategóriáról beszélek, hanem a megdöbbentően vékony lábú, halk szavú, gyilkolni képes szemekkel rendelkező egyénekről. Sose hoz fel barátokat. Ha hazajön, esetleg a mosdóba megy ki, vagy kirángatom enni a konyhába,de amúgy a könyvei felett ül, és ha nem is folyton tanul, de akkor sem mozdul ki semerre. Amit valahol értek, mert a másodévet egy különösen kegyetlen, vérlázítóan undorító évnek írja le mindenki, ahol az anatómia úgy tornyosul feléd, mint semmi más, de… de… Bitch please! Ezek életed legszebb évei, és a mellett, hogy felkészülsz a sikeres jövődre, a boldog jelenedet is meg kell élned, máskülönben a sikeres jövőben egy sivár lelkű valaki leszel!

A másik, a szobája. Judité a nagyobb, nappali típusú szoba, amit nagyon faszányosan be lehetne rendezni erre ő… Erre ő… Az egy dolog, hogy nem dekorálta ki a szobát, elvégre nem mindenki lehet olyan hülye, mint egyesek, hogy fúrógéppel érkezik, és úgy szétcseszeti a vakolatot az apjával, hogy a kiköltözéskor majd festeni kell a szobáját… De az, hogy Judit nem hajlandó kipakolni a bőröndéből, és tulajdonképpen szeptember óta a bőröndéből él, az egy picit… Furcsa?
Igen, azt hiszem.

Tulajdonképpen, Steoh, úgy érzem most magam, mint általában, ha róla beszélek. Mint egy gonosz mostohatestvér, aki minduntan irigykedve pillant Hamupipőkére. Mert a furcsaságain kívül – és ugyan kinek ne lenne egy kis sütése –, rosszat mondani akkor sem tudnék róla, ha akarnék. Judit nagyon szorgalmas, ha valaki, hát ő el tudja végezni a fogorvosit. Igaz, hogy csendes lány, igaz, hogy én jóval többet keresem a társaságát, mint ő az enyémét, igaz, hogy nem mosolyog annyit, mint én...
De haladt valamerre a kapcsolatunk! Ha valamelyikünk hazaért, akkor a másik automatikusan, öt perc alatt megjelent a konyhában, és igaz az én ózdi meséim miatt, de hatalmasakat nevettünk. Elértünk arra a szinte, ahol Judit hajlandó volt magától mesélni a mindenapjairól, erre egy egyszerű félreértés miatt úgy éreztem, mintha magamra borítottam egy szépen, nagy gonddal felépített, természetéből fakadóan különösen ingatag kártyavárat.

Sokáig sírdogáltam  még aznap, másnap pedig, még mielőtt kimentem volna a konyhába meg is írtam magamnak a kimagyarázó szövegem vázlatát.
Judit előtt felszavalva picit máshogy jöttek ki a dolgok.
Kiderült számára, hogy azon a héten mindenképpen magamtól kell hazajutnom, mert minden óra számít, és számorma is tisztává vált, hogyha Judit el is jön a gólyabálra, akkor ő nem alszik az albérletben, mivel a barátjával jön, és ha eljönnek, haza is vezetnek, még a bál hajnalán.
Pedig a lehető legkíméletesebben előadtam magamat és Bencét, és azt, hogyha ők is maradni szeretnének, akkor a minimum, hogy mi megyünk Bencével szállodába, mivel ezt az albérletet először Judit vette ki…

Mit szólsz?
Bolhából elefántot, igaz?

Most, így, hogy holnap ilyenkor a biofizika előtti fél órámat azzal fogom tölteni,  hogy arra koncenrálok, hogy be ne pisiljek az izgalomtól, már csak egy olyan pihekönnyű kis esetnek tűnik ez az egész mizéria, ami súlyát veszti a biofizika könyv mellett :)

Szoríts nekem holnapra!
A kimaradt levelek érkezőben!

Mit is mondhatnék, Steph? Összefolytak a kezem között a történések.
A gólyabál, a kémia demó, a magatartástudományok és a könyvtárismeret jegymegajánló dolgozat kereszttüzében éppen annyi időm maradt, hogy ellustuljak, de arra, hogy felemeljem a tollamat, és levelet írjak? Na arra valahogy nem!

Visszatekintve szélsebesen eltelt ez a gondterhelt időszak is. Belegondolva pedig még mindig magamon érzem azt a malomkövet, amit az elmúlt két hétben cipeltem a hátamon.
Kezdődött az egész a kémia tanulással.
Az egyetemmel új, behatóbb tanulási módot kellett kifejleszteni magamnak – ezen minden gólya túlesik, ki az első vizsgaidőszak előtt, ki csak harmadévre találja meg a saját, testhezálló stílusát. Ez megmutatkozhat ezerszínű szövegkiemelőkben, esetleg oldalakhoz becsúsztatott jegyzetben, na de nekem… Hát, én kedves barátném: könyvet írok.

A szerves kémia kemény kétszáz oldalát kezem között forgattam, és addig-addig ültem mellette véknyan fogó kék tollammal, amíg saját könyvet nem írtam belőle, „csak a lényeg” címszóval. Bár a csukóm kiakadt, a kézírásom felvállalhatatlan szintig ocsmányult, de mégis elmondhatom: megvan a nekem való tanulási mód!
Szinte látom magam előtt a hatodév végén, majdan büszkén asztalra tornyosuló összes jegyzetemet. Ha máson nem, majd ezen meggazdagszom. Elvégre nagy ló hatodévesként majd minden egyes kétségbeesett gólya elé odaállhatok:

 – Adjak egy tuti tippet, hogyan írhatsz ötöst, mindenből?  - lelki szemeim előtt már most megjelennek az örömtől felcsillanó, ám kétkedéstől árnyalt tekintetek:
 – Lehetséges ez? – kaján mosolyom rá az egyöntetű válasz, na meg a bólintás.
 – Persze. Ennyiért, meg ennyirét.

Akármennyire is nem az én súlycsoportom az anyagiaskodás, még a hülyéskedésen keresztül is érzem, valamit majd lépnem kell.  De az még odébb van, legszerencsésebb esetben is hat évre, és az elmúlt heteimről nem is meséltem még neked!

Azt hiszem, feleslegesen untatnálak a tanulás részleteivel: ténferegtem, fetrengtem, finoman szólva is taszítottam magamtól minden képletet, aztán csak sikerült ötösre megírnom azt a nyomorék tesztet. Jöhetett volna a pihenési idő, de nem ám úgy alakultak a dolgok, mint ahogy az a  Nagy Könyvben meg vagyok írva, de nem ám!
Kedden tudtam meg a kémia eredményét, szombat távlatából pedig integetett a Gólyabál, a kettő között pedig tajtékzott egy fiatal tánctanár….
Tudniillik a Gólyabál keringős nyitótáncát ropó fiúk annyira örültek a kémia dolgozatnak, hogy táncpróba előtt elmentek inni egyet a nagy örömre, de aztán mire beértek a próbára, hogy-hogy nem annyira örültek, hogy jóformán azt sem tudták melyik  a bal, melyik a jobb lábuk.

Érthető volt a tánctanár felháborodása, viszont  a minket fogadó szívatásokat nem tudtam igazságosnak elkönyvelni. Péntek esti próbával fenyegettek, holott jól ismerik a keringős lányok sminkelési,és fodrászkodási igényeit, nem is beszélve a szépítő alvásról, na meg a 170 kilométerről, ami a szülővárosuktól elválasztja őket, mert persze haza kellett mennem, mivel minden báli kencémet ózdi kis lakályomban hagytam….
De péntekig még sok víz lefolyt a Dunán, és sok hordalékot hozott magával. Egy nagyobb probléma volt az, hogy sikerült összekapnom a lakótársammal a gólyabál előtti felfokozott hangulatban…..

De ez a csip-csup, számomra vérlázító történés külön levelet igényel.

Ne haragudj, hogy eddig nem hallattam magam felől!

Biztos vagyok benne, hogy vigyáztál magadra, én meg már húzom is elő az újabb ív papírt, hogy írjam, amiről lemaradtál!

Édes vagy, és drága nekem, de ezt úgyis tudod, meg hát… Amúgy sem kenyerem a hízelgés. Mesélek inkább a hétvégémről!

Steph, te is ismered azokat a napokat, mikor valami hatalmas esemény árnyékot vet minden percedre. Mint egy ormótlan magas sziklaomlás, amin muszáj átjutnod, mert egyszerűen azon keresztül vezet az utad, már akkor hideg árnyékba burkol, mikor még csak közeledsz felé. Hatalmasnak látszó sziklafal előttem a hétfőn megírandó szerves kémia demó, és kellemes meglepetésem – avagy tarisznyába pakolt hamuban sült pogácsám –, az, hogy fele annyira sem izgulok, mint az előző demonstráció előtt.
Üldögélek otthon nagy nyugodtan, laza léptekkel sétálgatok fel-s-alá a házunkban, hátra tett kezekkel, lustán nézelődve. Jól megnézek magamnak minden egyes tárgyat, nagyokat szippantok az illatokból, és teljes lelki békében várom a pillanatot, mikor egyszer csak a fejembe száll a nagy tudás. Ez mondjuk fél órát vesz igénybe, a napom maradék idejében pedig ülök a felett az öt kilós könyv felett, súlyzózok vele, úgy jegyzetelek, hogy a kezem szinte húzza maga után a kondenzcsíkot, és túrom, csak túrom a hajamat, mint ahogy szoktam, ha nagyon tanulok.
Békés hangulatomat egyszerű szavak zavarják meg: mondjuk az alma. Ránézek a pirosló gyümölcsre, hatalmasat dobban szívem, a fejemben pedig nem az éhségközpont ingerlődik, hanem egyetlen szó visszhangzik: almasav. Alfa-hidroxi-butándisav, a borostyánkősav hidroxi származéka, huh, oké, akkor L és D konfiguráció, csodás. És nehogy összekeverjem a borostyánkősavat a borkősavval, mert a borkősavon két hidroxi csoport van, aztán…
Tudod, Stephanie, csak egy furcsaság van mindebben: az, hogy a word pirossal aláhúzta nekem ezeket a csodás neveket.

Visszanézve a fentre levésett soraimat egyáltalán nem a béke kisugárzását kelthetem, de hidd el, így vasárnap, rég tekintettem vissza egy ilyen kiegyensúlyozott hétvégére. És azt hiszem, mindennek Bence az oka.

Az a fiú…
 Pszichológusok szerint egy, és másfél év között mozog a szerelemnek az időtartama, állítólag addig termelődnek a hormonok, addig igaziak a táplált érzelmek, de mint tudjuk, akadnak átlag feletti és alatt értékek. Mi azt hiszem jócskán az átlag felett produkáljuk magunkat, és olvasgatva ezeket a statisztikákat csak görcsös grimaszba torzul az arcom – mintha csak záptojást szagolnék – aztán jó erősen megrázom a fejemet.
Hogy lehet, egyáltalán ki volt az a nagyon beteg, aki a szerelmet átlagolni akarta emberek körében? A szerelem, mint érzelem egyszerűen még annyira se beszabályozható és leírható, mint egy számértékekkel lejegyezhető  hormonszint – ami maga is elég bonyolult, az egymásra hatások miatt, a meg persze az egyén személyre szabott anyagcseréje miatt… De most komolyan? A szerelmet?
Nem tudnám jellemezi olyanokkal, hogy mennyire, hogyan, miért nem, miért igen, és mégis meddig. Nem tudom. A másik oldalról pedig egyszerűen feleslegesnek is tartom.
Belemerülve a témába, rá kell jönnöm, vajmi kevés az, amit tényleg kézzel fogható tényként fel tudnék sorolni a szerelemről. Picikét pirongató tény, enyhe szégyenérzettel tölt el a tudatlanságom, de aztán rá kell jönnöm, nem is érdekes.
Pár dolgot azért tudok. Azt, hogy mikor meglátom Bencét furcsa egy érzés fog el. Amolyan nemtelen, behatározhatatlan, valami olyan, amit semmi máshoz nem tudok kötni, csak hozzá. Érzek valami meleget a szívem táján. Valami sűrűn folyós, tömény boldogságot, amiben mintha megállna mocorogni minden izmom. A fejem búbjától a kislábujjaimig beledermedek, aztán a Bence szemében megvillanó, mélyen ismerős fény látványa elég ahhoz, hogy löketet kapjak, és a nyakába ugorjak.
Azt hiszem, jót tesz nekünk a távolság, Stephanie.
Kevesebbel is beérjük, pusztán azért, mert ahhoz a kevéshez olyannyira hozzátesszük magunkat, hogy legendás szintűvé lépnek elő azok a hétvégi, héba-hóba összekapart közös órák.
Mikor ment volna el, még lekísértem a kocsiba, és nem is tudom… Még fél órát maradtuk. Érdekes kis semmiségekről beszélgettünk, az emberről, a történelemről – kettőnk végtelenül különböző megszállottságáról. Bence a légzésről kezdett el elmélkedni, én pedig kapva kaptam az alkalmon, és meséltem az egyik olyan dologról, amit csodálatosnak tartok. Tudod, Steph, a légzés, gimiben leadott, lebutított mechanizmusa volt az, ami végképp eldöntötte, hogy orvos szeretnék lenni. Első olvasásra megjegyeztem, és nagy vonalakban vázoltam Bencének.
Nézett nagyokat, életében nem hallott még olyanról hogy: híd. Pislogott rám megdöbbenéstől hatalmasra kerekedett szemekkel, én pedig beledöntöttem a fejemet az ölébe, felemeltem a kezemet, és a tarkóján beletúrtam a hajába. Picit törte a hátamat a kézifék, de azt hiszem, nem nagyon érdekelt.
Magyaráztam. Láttam rajta, hogy érteni próbálja, úgy igazán. Édesnek találtam. Amolyan lehetetlenül édesnek.
Tudod, Steph, ha mástól hallottam volna olyan butaságokat, mint amilyet Bence mondott:
 – Általános iskolában volt kisagy meg nagyagy, oszt cső! – összeráncoltam volna  szemöldökömet, és tovább álltam volna a társaságból.
Viszont Bencével kapcsolatban…

Furcsa és végletekig elképesztő az, mit ki nem présel az emberből a szeretet. Rosszallóan összeszoruló vonásaim meg sem keményedtek – első gondolatra lágyan elnyúltam, és segítettem úgy, ahogy sajnos másnak nem tettem volna.
Én utánam ő következett, és olyan érdekes dolgokat mondott Nagy Sándorról, amin amúgy nagy érdektelenségemben biztos bealudtam volna történelem órán, de úgy, hogy ő mondta, még hatalmasakat nevettem is rajta. El sem tudnád képzelmi ilyen szerencse fattya volt az az ember.

Jól esett ott feküdni az ölében, és érdekes dolgokról beszélgetni. Simogattam a rövidre vágott hajat a tarkóján, és néztem a szemét.
Arra gondoltam, hogy bár olyan dolgokról mesél, amik engem nem igazán érdekelnek, mégis; úgy el tudnám így tölteni az életemet, hogy észre se venném, ahogy megöregszem.
Tudom, hogy Bence az az ember, aki a ráncos kezemet is úgy fogná meg, hogy összefűzi az ujjaimmal a sajátját. Tudom, hogy az érdeklődésünk kétfelé halad, és ebből az ellenkező érdekeltségből valami olyan intelligenciai massza keveredhetne, amiben békés, okos gyerekeket lehetne nevelni….

Annyira nyomnék egy skip-et. Csak hogy lássam mi hogy következik.
Közben pedig maradnék egy rövid pillanatban, és legszívesebben még mindig éjnek évadján, a garázsban álló kocsiban, fejemet Bence ölébe hajtva beszélgetnék olyan kis semmiségekről, amik előre hajtják az éltemet.

Szeretem azt a Fiút, Steph!
És azt kívánom, hogy te is szeress így valakit.

Steph, egy héttel a gólyabál előtt igencsak kusza kérdésekké gabalyodott össze minden gondolatom. Félre ne érts, nem a keringő miatt idegeskedem. Mindig is szerettem táncolni, roptam is nyolc évig, ha valamivel, hát akkor a keringőzéssel semmi de semmi baj nem lehet.
A problémám az után kezdődik, miután le fog kerülni rólam a fehér egyen-menyasszonyi ruha.
Mert az ugye tiszta sor, hogy a szüleim eljönnek megnézni, legeltetik a szemüket a Kossuth díszudvarán, amelyet a HÖK majd Monte Carló-i kaszinó stílusába fog öltöztetetni, olvadoznak egy picit pillantásnyi idő alatt egyetemistává cseperedetett gyermekükön, majd szépen megsimogatják a buksimat és veszik az irányt hazafelé. Én pedig maradok, és partulok, igen-igen keményen – túl egy megerőltető kémia zh-n mit is tehetne az ember lánya?
Azt is tudom, hogy kivel fogok leginkább bulizni: Bencével, életem aktuális szerelmével.

A probléma csak egy valami: nem tudom sírjak-e vagy nevessek.

Ismersz, Steph. Mindenkinél jobban tudod, hogy mennyit jelent nekem Bence, így evidens, hogy fel sem merült a kérdés, még szeptember elején:
 – Ha lesz gólyabál, velem jössz! – Eme kijelentésem viszont a mai napokban csúf, ködös árnyékot vet a jövőmre.
Nem vagyok biztos benne, hogy Bencének ott a helye a gólyabálon – akármennyire szemtelen kis szukának érzem magam e miatt, legalább Neked, Steph, legalább Neked muszáj bevallanom.
Imádom azt a fiút. Ővele el tudok képzelni olyan jövőt, amibe senki más arca nem férne bele, erre egy egyszerű egyetemi hacacáré, tulajdonképpen csak elméleti lebonyolításába is beletörik a bicskám.
Vegyük csak sorjában a történéseket!
Bence ugye a szüleimmel utazna fel Debrecenbe, ami egy alapvető frusztrált hangulatot jelent. Mind a szüleimnek, vagyis inkább Menyusnak, de különösképpen Bencének. Apukám érinthetetlen ebből a szemszögből, a maga föld felett lebegő életvitelével, meg se érinti őt amolyan valóságos tény, mint hogy Bence a hátsó ülésen gubbaszt. Na de Menyus?
Hogy is mondjam, hogy diszkrét legyek? Mostanában nem igazán felhőtlen a viszony Bence és édes szülém között, de tudom, hogy elég intelligensek ahhoz, hogy megfelelően kezeljék azt a két és fél órás utat, amíg a kocsi legördül az ózdi hegyek közül a debreceni síkságra… Lemegy a keringő, mindenki boldog, utolsó bájmosolyok,  szüleim el, és én megkapom életem párját, egy eléggé leszedált, érzelmileg felkavart állapotban. Tudom, hogy Bence tisztel és szeret enegem, és a gólyabált, mint eseményt, amely nagyon fontos nekem, annyira, hogy rendezze zaklatott vonásait, és másra ne is koncentráljon, csak rám, és arra, hogy boldoggá tegyen életem egyik mérvadó estéjén. 

El tudom képzelni magunkat, ahogy ott állok vagy a piros, vagy a fehér ruhámban – mivel még MINDIG nem döntöttem el melyiket veszem fel –, ott lesz az én egyetlen Don Birkim is, nyalnivaló öltöny együttesben, és igen, mindennek nagyon tudnék örülni – legpontosabban végzett számításaim szerint körülbelül másfél óráig.
Ebben a másfél órába a keringő, az élőzene, a hallgatói fogadás árába belefoglalt étel és mértéktelen mennyiségben fogyasztható sör és bor is benne foglaltatik, de jól tudom, még akkor is, ha Bence életem párja, hogy egy idő után az egyetemi barátaimmal is szeretnék egy jóféle partit csapni….
És ez az a pont, ahol elbizonytalanodok, és kellemetlenül megszorul bennem valami ádáz kétely pocaktájon.

Bence ugyanis senkit nem ismer az egyetemi barátaim közül.

Névről hallott mindenkiről, de igazából sose az érdekelte, hogy milyen emberekkel töltöm az időt. Ha valamelyikkel bajom akadt, szívesen, türelmesen meghallgatta pici szívem panaszát, majd felajánlotta mind a jobb mind a bal öklét, problémám rendezésére, de igazából hétvégente annak örül, hogy együtt lehetünk, és magasról tett a többire.
Viszont jövő hét szombat lesz az a nap, amikor többé nem tehet magasról ezekre a tényezőkre. Jövő hét szombat pedig szélsebesen robog felénk….

Nem mintha félteném Bencét. Ha valaki könnyen ismerkedik, akkor az ő. Hatalmas társasági ember, egy kedves arc, aki rögtön képes belopni magát a csapat szívébe – nem úgy, mint én vagy Te, igaz, Steph? Itt merül fel a kérdés:
 – Mégis mitől félek?
Végül is töménytelen bor és sör áll majdan a rendelkezésünkre, ami még a legantiszociálisabb emberek arcára is mosolyt varázsol, mégis mi aggódni valóm akadna egy olyan ember mellett, aki teljesen józanon is elvarázsoló?
Azt hiszem, a válasz az, hogy rettegek attól, hogy Bence rosszul érezze magát. Hogy rosszul érezze magát az én frusztráltságom miatt, ami azért alakulna ki, mert nem akarom őt ismeretlen emberek kereszttüzébe dobni. - Istenem, annyira hülye vagyok, hogy ilyeneken gondolkodok! 
Egyik felem szinte ordít a tutyi-mutyi másikra, és ujjal mutogat:
- Te hülye, ha így állsz hozzá, naná, hogy minden rosszul fog elsülni! Senki de senki máson nem múlik, hogy hogy érzed magad, csak és kizárólag rajtad!
Erre csak a nyakát húzza be megszeppent, aggodalmaskodó énem, és nagyokat pislogva mered maga elé.
Annyira érzem, hogy felesleges dolgokon pörgök be – hiszen az idő mindenre gyógyír, és én nekiállhatok egy mérnők pontosságával megtervezni a gólyabálom estéjét, valószínű olyan ember feletti tényezők, mint a Véletlenek, vastag vonallal húznák keresztül a számításaimat.
Nehéz megkeresni az igazi okát, mégis mitől tartok ennyire. Azt hiszem, talán a miatt szorongok, mert még mindig nem találtam meg azt a társaságot, akik körében száz százalékosan fel tudnék oldódni. És félek, hogyha egy ilyen rangos eseményt csak és kizárólag Bence társaságában töltenék, akkor még jobban elszigetelném magamat tőlük.

Megdöbbentő milyen hülyeségeken gondolkodik el az ember lánya, igaz?
Mert a másik oldalon pedig látom az összes pozitívumot is: a romantikus lassúzást, a finom ételeket, és a körfolyosó beugróiban eldugott kanapékon való összebújásokat. Látom, hogy milyen jól fogom érezni magam, sőt azt is el tudom képzelni, hogy Bence megtáncoltatja az aznap este megismert csoporttársnőimet.
El tudom képzelni, óh de még mennyire el tudom, hogy valamikor hajnalban gyalog megyünk haza, és az úton rengeteget nevetünk. Aztán lefekszünk, másnap pedig valami isteni reggelit készítek.

Tudom, hogyha Bence nem jönne, akkor a gólyabálom nem lehetne igazán tökéletes.
Viszont azt is tudom, hogy ez az egész: hogy igazán jól érzem-e magamat, vagy sem, nem áll vagy bukik senki máson, csak és kizárólag rajtam.

Szoríts nekem, Steph!
Majd mesélek :)