A vizsgaidőszakom! Könnyeket csal a szemembe a puszta gondolattal járó boldogság.  Elcsépelt mondat, és sose gondoltam volna, hogy egyszer értelmét nyeri, de komolyan, Steph: ez volt életem eddigi legkeményebb hónapja. Ehhez képest az érettségi időszakom ovis babázásnak tűnik egy meleg kuckóban… És most nem csak a végre valahára magam mögött hagyott 1200 oldal, fizikával vegyes kémiáról beszélek… Ha csak  a tanulással kellett volna foglalkoznom, valószínűleg nyávogós levelek tucatjaival bombáztalak volna, de sajnos, nem így alakult.

Ez az egy hónap… De vegyük inkább három hétnek, eddigi legembertpróbálóbb időszaka volt csekély tizennyolc évemnek. Kezdve ugye a semmiből, de tényleg, tipikus „bolhából lobogó tűzzel égő elefántot” típusú , Menyussal lefolytatott vitánktól, amiről ejtettem már pár szót az előző, csodálatos autokorrekciókkal tarkított levelemben. A vége a vitának, és kezdete a hidegháborúnak ugyebár az lett, hogy kivonultam Mamához pár kiló tömény kémiával, és mázsányi szomorúsággal megpakolva, és próbáltam úgy egyensúlyozni a kettő között, hogy fejjel belebukjak a kémiába, és kis szerencsével csak enni, WC-re, meg persze napi egyszeri sorozatnézésre jöjjek felszínre belőle.

Ami kezdetben ment is valahogy, aztán ahogy teltek a napok, és a háború egyre-egyre hidegebb lett, úgy kezdett Mamának szöget ütni a fejébe néhány dolog. Van neki egy lánya meg egy unokája. Ha a lánya hívja őket telefonon, fél perc nem telik el míg megszakad a vonal, meg aztán, Menyus normálisan naponta meglátogatja a szülői házat, most meg? Egész héten ki se merészkedik Hangonyba. Na mégis hogy van ez?
Mama – szerény véleményem szerint túlságosan is hamar –, arra a következtetésre jutott, hogy mivel én vagyok a fiatalabb, az okosabb, és természetesen mivel Menyus csak az édesanyám, így rám szabták azt a kutya kötelességet, hogy minimum krokodilkönnyeket ejtve, és természetesen térden csúszva esedezzek bocsánatért. És mikor rákérdeztem, hogy tulajdonképpen, miért is? Mert ha még három percet vár, akkor nem kell értem jönni Bencéékhez? Mert végül is ő minősített kurvának, és tudatta velem, hogy nemhogy az orvosi elvégzésére nem leszek képes, csak arra vagyok jó, hogy széttegyem a lábam egy bumfordi-fejű Bencének, aki nem mellesleg jó pár éve az "aktuális szerelmem" szerepben tetszeleg? Meg persze én vizsgázok 600 oldalból, és nekem kéne a nyugodtság ugyebár... 

Mindez természetesen nem igazán állt helyt a jövőképemként. A könyököm és pár kémiakönyv alatt roskadozott az asztal, a fejem meg felváltva fogadta Mama intő szavait, meg a különféle csodás képleteket. Telek-múltak a napok, a hidegháború csak nem melegedett, és valahol a szénhidrátoknál, új fordulattal gazdagodott az egész vizsgaidőszakom.

Az elmúlt félévben angol terminológiát is felvettem, három kreditet érő kis szösszenet volt, tulajdonképpen első lépcsője kellett volna hogy legyen a profex nyelvvizsgához vezető útnak. De, milyen az én nagy szerencsém: kaptunk egy olyan 68 éves amcsi tanárt, aki a kiskapukat kereső magyar egyetemisták álmának is beillett volna. Bob Biggers: Szegecses karkötő, túrabakancs, ősz körszakáll, és végtelen, de végtelen mesék az elmúlt éveiről, amelyek alatt minden egyes szemesztert egy másik európai nagyváros egyetemén tanított. Igazából nagyon örültem – amíg a középfokú nyelvvizsgásokkal tulajdonképpen benyalatták az orvosi angol könyvet, addig mi… Rajzoltunk egy csontvázat? Úgy az egész félév alatt.

Aztán kb. a szemeszter közepén jött a hír: Bobot kirúgták, financiális okokra hivatkozva. Még a félévet letaníthatja, aztán szélnekeresztik. Szomorkodtam is miatta rendesen, olyan szánni valóan adta elő magát, aztán miután közölte velünk, hogy távozik, megígérte, hogy függetlenül mindentől, mindenkinek ötös lesz a félévi jegye. Örültünk is, mint majom a farkának: 3 kreditnyi ötös, azért még testvérek között is jól jön.

Aztán eljött a vizsgaidőszak, és csak teltek a hetek, és csak nem került be a neptunba a jegyem. Kérdeztem az angolos csoporttársaimat, hát nektek? Ó, hát nekik még a szorgalmi időszak végén bekerült. Na mondom, ez az én formám! Így hát gondoltam egyet a szénhidrátoknál, és ráírtam Bobra, hogy mi a helyzet? Két hét, vége a vizsgaidőszaknak, jegyem meg még mindig nincs…

Ahogy haladtunk előre a beszélgetésben, úgy vált egyre furcsábbá a helyzet. Bob hamar azt kérte, hogy menjek be Debrecenbe, és intézzük el együtt,  de mondtam, hogy erre no chance, tudniillik éppen az ország távolabb eső csücskében kémiát töltök a fejembe. Itt, azt hiszem, abba is maradt a csevej egy pár órára, hőzöngtem egy kicsit magamban, de gondoltam, majd a kémia vizsga napján megoldom a jegy beíratását. Aztán, láss csodát! Még aznap beírásra került a jegyem.

Hálálkodó üzenetet küldtem Bobnak, aztán mintha ez egy lavinát indított volna el… Várj, Steph, megmutatom:
„What? Should I say -- you are so beautiful and sexy”
A szívem akkorát dobbant, mintha félre nyeltem volna egy liter vizet. Nagyon visszafogottan válaszoltam:

„What can i say to that? Act of fortune chemistry made me retarded” – Mindeközben csak az járt a fejemben: Menyus is tanár, és Ő sose tenne ilyet! Oké, oké, ő mondjuk hat évestől tíz éves korig tanít, de akkor is. Ez nonszensz. De hamar kaptam olyan választ, ami még lejjebb sodort a leejtőn:

„No. It kept you the same smart ass you were in class” – Azt hiszem ekkor már csilingeltek a vészharangok.

„Sorry for pulling your nerves all time long. I know how hard it is to tolerate me sometimes” – szólt a még mindig illedelmes válaszom, majd:

„Oh, no, not my little guule. If you haven't ran today come over and let me chase you around my flat” – ezek után, sutba vágva a tényt, hogy mennyit kóstál az én ezüst fénnyel csillogó almafónim, elhajítottam a készüléket egészen a szomszéd székre, és a védekezően a fejemre húztam a kémia könyvet.

Steph… Én… Egész életemben nem éreztem még magamat ennyire furcsán. 

Egy részről nagyon dühös voltam – mégis hogy gondolhat ilyet egy ember? Hiszen, ha kicsit igyekezett volna, akár az unokája is lehetnék!  
Másodszor pedig kétségbeesve kerestem az emlékeimben bármely olyan reakcióm után, ami akár a legkisebb reményt is ébreszthette ebben a beteg férfiban. De… Nem, nincs, sosem volt, semmi ilyesmi! Bobot első látásra egy olyan nagybácsinak képzeltem, aki idióta vicceket lő el, és éppen ezért nem szívesen ülnél mellé a vasárnapi ebédnél, de ettől eltekintve mindig olyan tisztelettel viseltettem iránta, amilyenre Menyus gyerekkorom óta intett a tanárok felé.

Elképesztő milyen gyorsan átértékeltem az egész vele töltött félévet – persze aznapra több kémia már nem fért a fejembe, csak egymást kergették a megbotránkozott gondolataim. Csúsztam is a heti beosztással rendesen… Nagyon örültem!

Más értelmet nyert Bob kalandos, egyetemről egyetemre vándorló, világjáró élete. Fiatal lányok tömegét láttam magam előtt, néhányat megesve, néhányat pedig hasonlóképp felháborodva, mint ahogy én is éreztem magam.

Aztán jött a hír egyik csoporttársamtól: neki sincs beírva az angol jegye, és Bob az ő üzenő falára is enyhén provokatív viccet posztolt ki, csak úgy, a nagy hallgatásból. Rögtön bemásoltam a csoporttársamnak – aki egy nagyon vonzó, nagyon dekoratív, rövid, fekte hajú lány –, a cseppet különleges beszélgetésemet a volt angoltanárunkkal, és szerencsére hitt nekem a lány.  Ketten is hőzöngtünk egy sort, majd sok sikert kívántunk a másiknap a vizsgaidőszak hátralévő részére.

Aztán jött az izgalmas rész: osszuk meg a hírt a családdal!
Mama csak arra volt kíváncsi, hogy ez helyileg hol történt, és mikor mondtam, hogy itt a verandán, majdnem kifordult a kanapéból, feledve fájós derekát, és mellkasába ágyazott pacemakerét, hogy ő most azonnal felkerekedik, és agyonüti azt a nyomorultat, akárhol bujkál a házban. Kis magyarázás után lenyugodtak a kedélyek, és Mama elmesélte saját, sokkal, de sokkal hátborzongatóbb eseteit az élete során útjába akadt erőszakosabbnál erőszakosabb férfiakkal, akik, tekintve Mama leánykori adottságait, annyian voltak, mint égen a csillag. Ha én olyan vagyok, akin egy pillanatra megakad a járókelő szeme, akkor Mama olyan gyönyörű volt, aki miatt megállsz az utcán, utána fordulsz, és még élsz nem felejted el. Ezen szépség, társítva egy nagyon szegény társadalmi státusszal, elhelyezve az ötvenes éves derekán, semmi jóval nem kecsegtetett.

„Senki nem fogja szánni egy nincstelen bányász megerőszakolt gyönyörű leányát” – megdöbbentően sokan gondolkodtak így. Ahogy Mama mesélte – és hangjában még jó hatvan évvel az esetek után is kicsendült a csontig hatoló rettegés –, minden ügyességére, és nem egyszer a zsigerei legmélyéről összekapart erejére is szüksége volt ahhoz, hogy menekülőre foghassa a dolgot.

Menyus azt mondta: szokjak hozzá. Ez volt az első eset, ki tudja mennyi akad még az utamba. Mindezt persze olyan magától értetően adta tudomásomra, mintha ez egy dicsekedésre méltó dolog lenne: megakadt rajtam egy pedofil állat szeme.

Ó és Menyus! Majd elfelejtettem! A vizsgaidőszakom első, és legutolsó kanyara is hozzá kapcsolódik. Még ki sem hevertem a Bob-incidenst, már nyakamba zúdult a következő kör. János – emlékszel rá biztosan –, még mindig reménytelenül szerelmes, és mindent megtenne Menyusért… És ezt annyiszor szeretné elmondani neki, amennyiszer csak lehet. Na a makacs királylányok pedig nem igazán szeretik a fejük felett kamikázézó verebeket… Kivéve ha panaszkodni kell. Akkor még a menesztett veréb is kút, amibe bele lehet lökni a bánatot.

János nagy csodálkozva hívott fel, hogy ő még ennyire magából kikelve nem hallotta beszélni a fenn említett királylányt, mint ahogy a kettőnk vitáját ecsetelte. Gondolta, az éremnek két oldala van, megkérdez már engem is, hogy mi az igaz, mi a nem.
A beszélgetésünknek hamar vége lett, és én, amit még akartam, levélben írtam le Jánosnak.
Steph, nem írtam semmi sértőt, csak valami olyasmit, hogy:
„El sem tudod képzelni, milyen nehéz egy királylánnyal együtt élni, főleg, ha kiderül, te vagy kancellár, és mégis úgy kell táncolnod, ahogy a koronások fütyülnek. Menyus egy olyan királylány, aki már nagyon rászolgált arra, hogy egy picit leessen a fejéről a korona, és miközben lehajolna érte, esélye nyílna arra, hogy szétnézzen ebben a világban. De Menyus a fejére ragasztotta a koronáját, így se esély nem létezik, se a körülötte élő világ…”

Másnap vettük be a kanyart. Én kinn ültem a verandán, Menyus pedig Mamával a konyhában beszélgetett, és egyikük sem tudta, hogy hallom, amit sutyorognak. Ugye a hiányzó szigetelés…

Egy szó, mint száz, Steph: Menyus feltörte az e-mail fiókomat, és végigolvasta a leveleimet…  Tudod,.... azt mondtam Bobnál, hogy olyan furcsán éreztem magam, mint még soha. Nos, akkor pedig, mikor ezt meghallottam – és Menyus nagyon felháborodva, hosszan ecsetelte, hogy én milyet merészeltem RÓLA írni –, én olyan, de olyan csalódott még életemben nem voltam.

Én… nem is tudom elmondani. Ismersz, Steph, tudod, hogy Menyus igazából a testvérem, nem az anyukám, de ez azért… Nagyon rosszul esett. Úgy igazán. Olyan rosszul, mint még kevés, vagy éppen semmi más.

Azonnal írtam egy levelet Jánosnak, amiben arra kértem, legközelebb, ha mondani szeretne nekem valamit, hívjon fel, mert ha beszélek, akkor tudok olyan helyre menni, ahol nem hall senki, viszont ha leírom…
A levél második fele úgy kezdődött: Szia Anya!
Megköszöntem neki, hogy az embereknek kijáró minimális magánszférát sem hagyja meg nekem, és próbáltam szavakba önteni azt a csalódottságot, amit okozott nekem, de mint, most, akkor sem sikerült. Azt hiszem, nem vagyok elég felnőtt még hozzá, hogy megfogalmazzak ekkora érzéseket.

A levelet elküldtem, és öt perccel rá ki is töröltem. Kimentem a konyhába, és egy tál paprikás krumpli felett úgy előadtam magam, mint már régen nem sikerült. Elmondtam, hogy János felhívott, hogy elgondolkodtatott, és ő miatta kérek bocsánatot. Mert hogy ráébresztett, milyen, de milyen nagyon csúnyán viselkedtem.

Arról egy szót sem szóltam, hogy tudom, Menyus mit csinált…
A királylány szinte ugrált az örömtől. Egyszerre kapott igazat a kancellártól, és kiderült a verébről, hogy elég erős ahhoz, hogy még egy olyan konok kancellárt is, mint én, csupán a királylány kedvéért térdre kényszerítsen.

Egyesek szerint nagy játékos vagyok. Én csak pihenni szeretnék. Meg persze azt, hogy végre békén hagyjanak. Ez a vágyam természetesen nem igazán akar valóra válni, tegnap Apával elegyedtem hihetetlenül fáradt, ám parázsvitába arról, hogy megint én akarok Bencéékhez menni, és jellemtelen, erkölcstelen kis nyomorék vagyok és…

És Steph, én olyan de olyan fáradt voltam! Csütörtökön vizsgáztam kémiából, hajnal kettőtől egy szemhunyásnyit sem aludtam, annyira izgultam. Kaptam egy ötöst, majd’ kiugrottam a bőrömből, egészen 5 percig, aztán elrongyoltam az albérletemig, és amíg Apám leért értem Debrecenbe, húztam, a lóbőrt. Felkeltem, az arcom hamuszínű, a smink a járomcsontomig csúszott, Apám pedig ünnepi ebédre rántott be egy elég nívós étterembe, merthát azért a kicsi lánya csak 4.8-as átlagot hozott az orvosin… Igen-igen, és mikor aludhatok?
Délután? Áh, nem, Bencének kell segítenem pályázati levelet írni. Magyarul? Áh, sanszos… Angolul? Azt hiszem valahol a második bekezdésnél léptem át a holtpontot, és csütörtök este sem igazán tudtam aludni…
Pénteken esetleg? Áh, dehogy be kellett menni a gimnáziumomba, toborozni a népet Debrecenbe. Majd, mikor hazaesnék, akkor is Bencéékhez kell mennem, amit amúgy imádok, csak a szemem éppen ki akart folyni a kontaktlencsém alól, a lencsékhez szükséges lötyi természetesen nincs Bencééknél, és várni, és várni, amíg Menyus haza nem ér.
Végül péntek este 10-kor kerültem ágyba, és szombat délután negyed kettőig aludtam, és olyan fejfájással keltem, amihez nagyon régen nem volt szerencsém.

Komolyan, csak arra lett volna szükségem, hogy balzsamozzák a lelkemet egy picit, ezért is akartam egy baráti pizza-összebújás-ugye ügyes vagyok? Nagyon ügyes vagy! – kis valamit Bencével, erre jött apám, és… Steph, én úgy sírtam, és úgy nem bántam, és úgy fájt a fejem… Nagyon nyomorék vagyok.

Bence elhozta nekem a pizzát, bekajáltam, és aludtam még egy hatalmasat.

ENNYI lett volna a vizsgaidőszakom. Az elkövetkezendő 1 egész hetet szeretném aktív pihenéssel tölteni. Írni, olvasni, aludni, sorozatozni, aludni… És aludni. És felejteni természetesen. Mert életemben nem lesz szükségem sem az MRI működési elvére, sem arra, hogy le tudjam rajzolni az összes szteroid hormont.

Majd jelentkezem két alvás között.
Nagyon szeretlek, és remélem kipihentebb vagy, mint én.

In medias res: „Az egész éves teljesítményét figyelembe véve, nem buktatom meg. Ez egy kettes, és jöjjön javítóvizsgára” – mondta nekem a Biofizikai és Sejtbiológiai Intézet vezető fejese, majd hatalmas óriástenyerébe fogta az én szép, zöld műbőrkötéses indexemet, és azzal a vastag tollas macskakaparásával bevéste az én csodálatos ötöseim mellé az elégségest.

Én meg felálltam, nagyot kapaszkodtam a kilincsbe, sok sikert kívántam a felkészülő többieknek, majd elköszöntem, a folyosón behívtam a soron következőt, majd a lépcsőn már a számat harapdáltam, és próbáltam visszanyelni mindazt a keserűséget, ami a torkomat vasmarokkal szorította, a szememet pedig savként csípte.
Akkor ért mellém az egyik csoporttársam:
 – Neked köszönhetően meglett a hármas! Csak a tételeidet olvastam, azt se mindet, és… - A többit nem hallottam, mert akkor már zokogtam.

Soha nem csalódtam még ekkorát magamban, Stephanie…

Elment a karácsony. Tényleg, amúgy, mint ahogy szokott. Mindenkinek sitty-sutty módon, számomra pedig finoman szólva idegőrlően unalmas, eltúlozva kínkeserves biofizikázással. Úgy haladtam, ahogy szoktam: megdöbbentően koordinálatlanul. Még az elején egy nap ha két tételt átnéztem, aztán tegnapra negyven tétel maradt a hatvanból, és hát… Mondjuk úgy, hogy az elektrokardiogramm jellemzése, kialakulása, detektálása nem egy Arany János balladái tétel, amire tulajdonképpen a felkészülési idő által szolgáltatott 20 percben készültem fel, miközben felütöttem a szöveggyűjteményt, és olvadoztam az Ágnes asszony olvasása közben.
Szóval összefolytak a napok, vele együtt meg a szemem, az összes idegem, a vérkeringésem, az étkezésem, mindenem. Bár most azért igyekeztem jobban odafigyelni magamra, szóval ettem, mozogtam, bőven ittam tanulás közben, mégis valami végig más volt.
Ismersz, Steph – nem vagyok az az izgulós fajta. Viszont most, már karácsony más napján, a gyomrom mélyébe ette magát egy gonosz kis görcs, és nem tágított egészen addig, amíg ki nem húztam a tételt:
Folyadékok áramlása, Bernoulli törvénye, orvosbiológiai vonatkozások, meg a lézerek alkalmazásai. Na mondom rendben, lelki szemeim előtt az előző nap septiben átfutott negyven tétel kettő példánya, lássuk mire vagyok képes.
A mese? Tökéletes.
A képletek? Kiszenvedtem magamból vagy egyet… És már akkor éreztem, hogy gond lesz. Tudod, sokat építek a fotografikus memóriámra. Képleteket mindig úgy memorizáltam, hogy néztem őket vagy fél percig, elmondtam magamnak a változókat, és megmaradt egy fél évre, de aztán jött a biofizika, egy törvényben minimum hat, görög ábécé hieroglifáival jelölt változóval, és ezen csodákból egy minden lapon minimum egyszer előfordult, körülbelül 60 oldalon keresztül…
Azt hiszem… Nem, biztos… Valamit elrontottam.

Szóval ott ültem az intézet legokosabb tanárjának, és legkeményebb vizsgáztatójának irodájában, és végig hallgathattam két feleletet. Az egyik lánynak még súgtam is, mert nagy izgalmában olyan ross dolgot mondott a röntgenről, hogy a vizsgáztató inkább az iPadje bűvölésébe menekült, én meg ott lóbáltam a lábamat a várakozó széken, bízva önmagamban, meg abban a töménytelen mennyiségű mesében, amit a kihúzott tételeimhez tudtam kapcsolni…
Az előttem vizsgázók ötöst és négyest kaptak, aztán sorra kerültem én, szívemben a reménnyel, aztán belekezdtem előadni magamat.

 –  Na jó, lássuk be, ez egy természettudományos tantárgy, ezért legyen szíves, ne úgy viselkedjen, mintha történelemből felelne. – Hatalmasat dobbant a szívem, úgy, ahogy tudom, nem jelez nekem semmi jót. Tachycardia jellemző rám, ami annyit tesz, hogy a szívem nem 0,8 szekundum alatt húzódik össze, hanem szignifikánsan rövidebbnek számító, 0,6 szekundum, vagy attól kevesebb idő alatt.
Ha azt érzem: harangkondulásnyit ver a szívem, és ennek kiváltó oka nem a boldogság, akkor kezdek igazán bajban lenni.
Szóval ott ültem, markolva a szék szélét, mint egyetlen biztos pontot, ami még távol tartott az ájulástól, és fogtam az adást: tételekkel szétzilált agyamból előtúrtam az összes idegen kifejezést, és ott váltottam fel a szépen, érthetően összefűzött magyar szavakat, ahol csak tudtam. Elvégre a vizsgáztató kedvére kell tenni, nem?

 – Akkor most az összefüggéseket! – Lehunytam a szemem. Normális esetben, fehér tintával, fekete alapon izzik fel előttem a képlet, az összes indexszel, de akkor… Nem láttam semmit, csak sötétséget, és csak a szívem kínzóan gyors vágtatása dobolt a fülemben.
Azt hiszem itt párásodott be a tekintetem, remegett meg a kezemben a toll, és dobtam le a papírra.
 – Nem megy…
 – Olyan inadekvát a viselkedése… Nem kér egy pohár vizet? Ez a viselkedés rettenetesen rontja a felelete értékét. – Ha kérte volna se, tudtam volna akkor rögtön elmagyarázni a bajom.  
Most már tudom: pánikba estem. Túltanultam magam. Fáradt voltam, nagyon nagyon fáradt, és éhes, és a nem hallottam semmi mást csak a vizsgáztató cinikus hangját, meg azt, hogy mindjárt kiszakad a szívem a helyéről. Hideg veríték ütközött ki a bőrömön, és tényleg, Stephanie, tényleg nem akartam semmi mást, csak hogy hadd menjek ki abból az istenverte irodából, csak előtte hadd mondhassam el az, amit tudok, és senki, de senki ne szóljon bele!

Azt hiszem valamikor ekkor dobta be a vizsgázatatóm a kegyelemdöfést:
 - Rosszul van, vagy van valamilyen betegsége?

Miután erre a megnyilávnulásra csak még több könny gyűlt a szememben, és hatalmas szégyenemben már azt sem tudtam hogy pislogjak, hogy ne kezjem el a sírást, a vizsgáztató tudtomra adta, hogy az összefüggés, aminek a képlete nem jelent meg a lelki szemeim előtt, az a minimumkérdések egyike – buktató, ha szóbeli vizsgán nem tudja az ember. Nagy sóhajtások közepette lett meg a kettesem, én meg nagy zavartan, sűrű pislogások közepette távoztam, és azt se tudtam, mikor fulladjak meg.

Nagyon nagyot csalódtam magamban, Steph. Ezért nem volt karácsonyom? Ezért futottam versenyt az idővel, ezért néztem át lóhalálában mindent? Hogy utána semmire ne emlékezzek? Mégis hol rontottam el? Az időbeosztásnál…
Még most se nagyon tudom, mihez kezdjek. A kezdeti, hisztérikus rosszullétem már elmúlt, a szomorúságom is kezd úgy felszállni, mint a köd, és marad nekem az önfejűségem: akkor is megmutatom! – Igen, tudom mit gondolsz. Biofizikából mennybéli ajándék a kettes,de nem onnan, ahol én állok.
Az évközi demókból legjobb átlagot értem el a csoportunkban, mindenki az én tételeimet másolta le, és más vizsgáztatónál négyes-hármasra feleltek az átlag alapján számolt kettesükre. Én meg eljöttem a szépséges négyesemmel, úgy feleltem, mint akit fejbe vágtak, aztán most küzdök az önérzetemmel, meg a nyilvánvalóval:

Adott volt számomra egy kegyetlenül szigorú vizsgáztató, akit nem érdekelt, hogy mit tudok, mert az alapot nem voltam képes felírni, és szívfájdalom nélkül bevallom: igaza volt.
Miért is kéne elmennem javítóvizsgára? Soha többet az életben nem lesz szükségem biofizikára. Tényleg nem. Koncentrálhatnék inkább a kémiára, tizenhatodikán letenném a vizsgámat, mint ahogyan szólt az eredeti terv, aztán pihenhetnék egy hónapot… Viszont… Jaj, Steph, elárulnám magam!
Ha most ezt, így félbe… Nem is, inkább nyolcvan százalékban hagynám, akkor nem csak magamat, hanem a meg nem élt karácsonyomat, a nem Bencével  töltött, hanem tanulásba ölt időt, az erőfeszítésemet árulnám el, és dobnám kútba. Mama nevelt, egyszerű falusi észjárással. Ami a tied, ne hajítsd el magadtól – vagy valami ilyesmi.

Nem is beszélve az ösztöndíjról, amiről lehet, hogy pont e miatt a kettes miatt csúsznék le…

Ha most a kémiára koncentrálnék, tizenhatodikára elfelejteném a fizikát… Éppen ezért úgy döntöttem, csúsztatok. Tizedikére felvettem a második biofizika vizsgámat, a kémiát pedig egészen harmincadikáig toltam, hogy legyen időm.
 Még egyszer elmegyek fizikázni. Megbukni nem fogok, mert azt nem vagyok hajlandó, ha meg megint kettest kapok, akkor fejet hajtva elfogadom. Tekintve, hogy még egyszer ehhez a vizsgáztatóhoz nem kerülhetek, így talán még esélyem is adódik egy jobb jegy megszerzésére…
Amúgy a legszebb az egészben a családom hozzáállása. Az, hogy teljesen tárt karokkal fogadtak, hogy az ölelésükben aztán elsírhassam minden fájdalmam.

Menyustól azt vártam, hogy dühöngeni fog, és már a január harmadikai vizsgára elüldöz. Erresfel, meg sem akarja látni a biofizika könyvet a kezemben, amiből annyit tanultam, aztán mégsem sikerült úgy, ahogy gondoltam. Legalább olyan szomorú most, mint amilyen én voltam, mikor kisántikáltam az intézetből.
Mama együttérez velem. Tudja, hogy mennyire vagyok képes, sajnálja a kettest, de örül, hogy megvan. A pihenést tanácsolja, az újbóli vizsgától óvva int.
Bence egyetért velem, hogy takarodjak még egyszer vizsgázni, mert ha van a világon olyan dolog, ami miatt az ő vele töltött órák számát színte negatív számértékig csökkentem, akkor minmum maximális értékelést kapjak érte, rosszabbat egy centivel sem!
Apám pedig – egyem a húsát. Képzeld, Steph, elmesélte nekem  élete egyik nagy titkát! Hogy amikor kismotorra, életében először, tizenévesi elején vizsgázott, úgy elhúzták, mint annak a rendje, és úgy szégyellte magát mindenki előtt, hogy azt elmondani sem tudja nekem. Azt hiszem, azok a könnyek, amiket akkor sírtam, amikor ezt meghallottam, nem is értem szóltak, hanem mindenkiért, aki bármikor, bármire nagyon készült, aztán a sors pofonra fordította a kezét.

De most nagyon fáradt vagyok, Steph – és egyben, a fáradtság ólomköpenyén túl, nagyon boldog is. Nézd csak, mit kaptam egy leveledért:

Örvendezz velem. Tízedikén biophys vol.2!

Holnap pedig életem eddigi legromantikusabb szilveszter éjszakája, Bencével, egy xboxszal, két családi pizzával, és egy üveg valamivel, aminek a palackján, a százalékjel mögött áll egy x természetes szám, ami nagyobb egyenlő 40nél.

Inadekvát lesz a viselkedésem - óh, de még mennyire, hogy az lesz!

Ugye nyakunkon a szóbeli számadás, és rengetegen vettünk fel vizsgát harmincadikára, köztük ugyebár én is. Nem ez a gond, mert én még nagyjából hajtottam is az év közben, mindent kiváltottam, amit ki lehetett, de ott a másik vége az egyetemista polgároknak: akik irigylésre méltóan átdorbézolták a szorgalmi időszakot. Akik a hétfő reggeli demó előtt, a vasárnap esti legkeményebb hajtás közepette is egy rosé, és egy hetykén kinyitott kémiakönyv társaságába pózoltak a kamerának, mikor én már a felismerhetetlenségig összetúrtam a tanulás közben a hajamat…

De vegyük őket sorjában!

A követelődző, ellentmondást nem tűrő
– avagy a különlegesen szép lányok. (kép linkelve)

A legfőbb probléma velük, hogy szépek, ez az élet pedig olyan berendezkedésű, hogy egy szép szempár, de egy még szebben felfedett dekoltázs ingyen belépő szinte mindenhova. Hülye lenne kihagyni a széplány a lehetőséget, hiszen a bulik lezárultával majd az ő partifotójával fogják reklámozni az egész hacacárét.
Aztán beüt a vizsgaidőszak, és első napirendi pont felkeresni valakit, aki lehetőleg minden tételt kidolgozott. Ezek a valakik pedig rendszerint a szorgalmas, kevésbé szép és bulizós lányok.
Először jön a megnyerő mosoly, majd a mézesmázos hang:
 – Ugye lefénymásolhatom? – ami mögött természetesen megbújik az álnok kígyó halálos mérge: mondj nemet, és tönkreteszem a társadalmi életedet.
Mivel kevésbé szép, ám szorgalmas lányka jobb esetben irigy, ezért egyszerűen csak képbe röhögi a szép-lánykát, és kárörvendve továbbáll, de akadnak olyanok is, akiknek lelkiismeret furdallás emészti fel a belső világukat, ha segítséget kérőknek nem adják oda vágyuk tárgyát.
Megtörtént a tételcsere, lapozgatják a széplányok a vékonyan fogó tintával rótt lapokat.
 – Ezt én nem tudom elolvasni! Nem fogja levinni a fénymásoló! Nem tudnád újraírni az egészet? – azt hiszem ez volt az a pont, mikor teljesen lefagyva meredtem a tökéletesen manikűrözött körmök között szorongatott 120 oldal tömény biofizikára. Láttam a kesze-kusza sorokban vezetett, de szépen gömbölyödő betűimet, láttam a kényeskedve rebegtetett pillákat, és azt hiszem ott tört el bennem valami, amit úgy nevezhetnék, mint: „a debreceni léthez csatolt jólneveltség álarca”, és kiszakadt belőlem az az ózdi vadállat, akit sose tudnék megtagadni.
Anyatigrisként rátettem kesztyűs mancsomat egy egész csuklóm töredelmes munkájára, és szememben vadul lobogó tűzzel közöltem:
 – Ha kell, elviszed és lefénymásolod, úgy ahogy megteszik, ha pedig nem, akkor felőlem úgy buksz meg, ahogy akarsz.
Hülye picsák, sok pénzzel… Csak tudnám mikor kerülnek át költségtérítéses képzésre, amiben a félévi milka még az ő családjuk költségvetését is hazavágná…

A terrorista, pökhendi
– avagy a lehetetlenül okos csúnyalány…(kép linkelve)

… Aki egy szarkasztikus pillantásával, egyetlen cinikus megjegyzésével elhiteti veled, hogy minden eddigi eredményed csak szerencse, a kidolgozott tételeid semmit sem érnek, a tanulással elért óráid eredményét csak annak köszönheted, hogy a szerencsetollad hegye mágikus képességektől vezérelve a megfelelő válaszok felé húzott… Meghalok ettől a lánytól, Steph!
Egy, azaz egyetlen ilyen van a csoportban, és egyetlen mondata elég ahhoz, hogy egyszerre forrjon fel a vérem, és fagyjon belém a szar is, miközben a kezem úgy szorul egy nagy görcsös ökölbe, hogy roppannak a csontjaim.
Annyira utálom a mogorva emberekkeeeet! Miért, miért kell letörni az én tündér-királylány álmaimat? Miért kell engem visszarángatni a valóság szilánkos talajára? Miért? Mikor már szinte látom magam előtt a tanulás sűrű-sötét-rettegett-erdejében, az árnyak között éppen csak felsejlő biofizika ötöst – elvégre sikerült magamból kipréselnem a legjobb átlagot a csoportban, csak fel tudom húzni, ha nagyon odateszem magam - és akkor megjelenik ez a…. Lány. Ez a terrorista, és egyetlen egy mondatával olyat üt rajtam, mint egy pallos, és nyakig belemerülök a mocsárba, ahonnan év elején, a fény kettős természetével indítottam.
Azt hiszem ő rémálmaim megtestesítője…

A csaló, a galád
– azt a puskázós hétszentségit ennek az élelmes világnak!(kép linkelve)

Minden csoportban akad egy-két ilyen ember, akik egyszerűen olyan művészi szintre fejlesztették a puskázás képességét, meg persze olyan embertelen szerencse övezi őket, hogy soha, semmi nem állhatja útjukat. Általában ezek az emberek eszméletlen összeköttetésekkel rendelkeznek, már hétfő délután tudják a csütörtöki dolgozat kérdéseit, és a legokosabb felsőbb évesekkel, avagy PhD-s hallgatókkal csináltatják meg, hogy az már nem is max. pontos, de 110%-os lesz. Dolgozat közben pedig alma-fóni a kézben, és én, aki még a mellettem ülő dolgozatára sem merek egy pillantást sem vetni, addig ők fogják magukat, és vígan kipergetik a válaszokat vagy a képgalériából, vagy a kezükre pingált puskából, vagy a vizesflakon címkéje alá bújtatott cetliből…

Az irigy
– számomra a legutálatosabb tulajdonság, ami létezik. (kép linkelve)

Mindig megtalálhatóak egy társaságon belül, és legtöbbször lányok. 
No meg persze általános utálat övezi őket. Nem is kell kifejezetten okosnak lenniük, már épp az is elég, hogy innen-onnan összeszedik, vagy netalántán kidolgozzák a az egész csoportot érdeklő információt. A probléma nem itt kezdődik, hanem ott, mikor nagy kényeskedve elhintik a port:
– Hát igen, nekem van ilyenem… - Ekkor pedig felcsillan mindenki szeme. Úr Isten, lehet, hogy egy órácskával kevesebbet kell majd görnyednem a könyv felett, lehet, hogy ellátogathatok a nagymamámhoz, megenni a régóta áhítozott karácsonyi bejglit, ne adj’ Isten, egy picit leülhetek az ünnepi asztalhoz, mint akinek van Karácsonya…
És rendszerint ekkor csap be a ménkű, mégpedig emigyen:
– De nektek csak pénzért.
– De nem adom, mert én szereztem!
A probléma az, hogy az ezen válaszok által generált vörös ködön keresztül az ember fia képtelen tisztán látni. Reálisan gondolkodva fel lehet göngyölíteni egy ésszerű gondolatmenetet: tegyük fel, a lány sose mutatott különösebb képességeket, így igazi csoda kellene ahhoz, hogy az általa kidolgozott tételek valóban megfelelőek legyenek a saját céljaidra. De akkor, mikor valamit megvonnak valakitől, nyilvánvaló, hogy a tiltott gyümölcs a legédesebb, a gyilkolási és a birtoklási vágy pedig elemi erővel képes felkerekedni mindenkiben, és én legszívesebben minden egyes plusz információval ellátott papírt a kedves irigy delikvens torkán nyomnék le… Keresztben. Hogy fulladna bele.

Szerencsére most csak ennyihez volt szerencsém… Vagy csak ennyi jut most hirtelen eszembe. A lista persze végtelen, és mindenkinek számára szubjektív, hogy mi üti ki nála a biztosítékot.
Egy biztos, nálam a segítség megtagadása egy olyan főben járó bűn, amit nem lehet szép szóval megmagyarázni.

Hétfőn reggel kémiademó. Kéne fakítanom egy négyest, hogy megtartsam az átlagomat, majd a szóbelin feleljek az ötösért...
Azt hittem, ha valami, hát az egyetem majd kiöli belőlem a maximalizmust. 
Nagyon fáradt vagyok, Steph...

Hétfő reggel kiszenvedem a lelkem, aztán délután levelek garmadájával jövök Hozzád! Szükségem van Rád...
Bence beteg és hisztis, Menyus és a barátja szakított, Apa úgy viselkedik, mint egy igazi apa, és családként ülünk le hárman az asztalhoz.

És még egy novellát is szeretnék írni. Majd megmutatom :)

Vigyázz magadra hétfőig!

Csütörtök este hattól gondolj rám, Steph! Biostatisztikából jegymegajánló dolgozatot írunk este nyolcig, úgyhogy igazán elkellenének a keresztbe tett ujjaid, tekintve, hogy valahogy sehogy sem akaródzik leülni a feladatok mellé, és elkezdeni számolgatni.

Az egész gyanúsan emlékeztet a gimis matektanárom, és egyben osztályfőnököm által íratott dolgozatokra. Gimi előtt - az áldott békeidőkben - sosem kellett matekra tanulnom, mindig IQ-ból csináltam a dolgozatokat, vagy tudom, vagy nem alapon, aztán bekerültem gimibe, és rá kellett jönnöm: a vagy tudom vagy nem Ofi-féle-matektagozaton (de inkább matek vérengzésen) vajmi kevés. Emlékszem a seggeléssel és körmöléssel eltöltött órákra, minden egyes témazáró előtt, és ezekre visszagondolva olyan „hoppámiez?” kis semmiségnek tűnik a biostatisztika demó, mint annak a rendje. Ez az egyik részről.
Másik részről meg egyetemista kis jelenem körberöhögi a gimis emlékekből táplálkozó optimista kis majmot, és karba tett kézzel, már előre lesajnálóan méregeti:
 – Majd lesz neked ne mulass!

Most muszáj leírnom: bízom a képességeimben. Remélem nem lesz ebből az egész nagy, világi bizodalmamból oltári pofára esés, mert akkor… Mindegy. Nem lesz és kész!
Pénteken 11-től biofizika gyakorlati vizsga, óh yeah, a másik  dolog, amitől valahogy egyáltalán nem tartok, és kevés időt fogok rászentelni… Hallaná ezt Menyus, már leordítaná a fejem a hanyagságom miatt, de nem tud érdekelni.

A másik oldalról viszont komolyan korlátozom magam. Tegnap medikus koribuli volt, eszméletlen jól éreztem magamat, Steph, képzeld megtanultam hátrafelé halacskázni! Majd ha lekeveredsz Ózdra, és még lesz jég a tavon, akkor mindenképp megmutatom! Ezen kívül ott korizott egy idősebb lány is, és kb. három éve kezdett el műkorizni, nagyon aranyos és segítőkész volt, és felajánlotta, hogy ma menjek el négy húsztól a gyerekek órájára, ő is ott lesz, mivel elég korlátozottak a műkorisok lehetőségei, a hokisok miatt, akik az összes szabad órát lefoglalták a pályán. Így hát maradt a lehetőség, hogy a gyerekek órájára is bejár gyakorolni...

És én úúúgy szeretnék menni, hogy azt elmondani nem tudom. De persze a jégcsarnok a város másik végén, a napi rutin-sminket már rég lekentem magamról, és itt ülök a kis melegítőmben, a bögre tejemmel, a karácsonyi hangulatot árasztó puszedlimmel, és miközben buzgón levelet írok, a tekintetem elcsábul a Hunger Games könyvsorozat felé, és persze mindennek háttérzajt a biostatisztika füzetem ordibálása ad.

Apropó Hunger Games *.* Miért is vártam én ennyit, hogy elkezdjem olvasni ezt a könyvet? Sztereotípia… Rossz, rossz, rossz dolog!

Első nekifutásra száz oldalon átrágtam magam, az írónő könnyed, angolul is tökéletsen értelmezhető, és kellemes meglepetés, hogy a filmből szerzett tapasztalatok finoman olvadnak eggyé a könyv lapjaival. Nem igazán elképzelhető a szereplők külseje a könyven adott leírás alapján, így picit még jobb is talán, hogy a film után olvasom a szöveget. Arctalan bábuk helyett húsvér embereket látok magam előtt mozogni, és valahogy ez feldobja az egészet.

Na, megyek délig adtam magamnak pihenőt.
De még egyet: Nagy buzgó olvasásom közepette egyszer csak csörög a telefonom. Harmincas szám, nagy udvariaskodva beleszólok:

 – Halló? – hangomban szermenyi kétkedéssel, ugyan ki az aki ilyenkor kereshet? Nigga zene csörömpölt bele a fülembe, én meg csak ültem, az előttem húzódó fehér falra meredve, és nem tudtam eldönteni, hogy ez az egész egy kísértetiesen elbaszott Kör imitálás akar-e lenni, vagy egyszerűen csak valaki elmebeteg tizenéves iskola helyett játszadozik..
A második nyert, Charlie hívott. „Elmaradt az angolóra”
 – Aha, de a pásztoróra Bogival nem maradt el. – Olyan sunyi, szégyellős krahácsolás-röhögcsélést kaptam válasznak, amit bármelyik kislány megirigyelhetett volna.

Örömhír, és harsona, Steph:
Charlie és Bogi végre együtt, Bogiról pedig bebizonyosodott a feltételezésem, miszerint ő egy olyan szende szűzhercegnő, aki a többrétegű báli ruhája alatt sosem visel fehérneműt, mert csak az alkalmat, és megfelelő képességekkel rendelkező szépfiút várja.
Azt hiszem végre mindketten megkapták, amit akartak, mégis…

Charlie születésnapját pénteken este ünnepeltük, Bencéék osztálytársaival, és mivel Bogi több fiúnak is tetszett még mielőtt Charlie-val összejött volna, így a lány nem jött el a pizzériába, ahol az ünnepi fogást elfogyasztottuk.
Bencével egy hete nem láttuk egymást, így próbáltunk a perifériára húzódva romantikázni, de Charlie úgy alakította az ülésrendet, hogy Benével pont előtte üljünk, aztán egész este le se vette rólunk a szemét… Vagyis hát…
Furcsa volt a tekintete. Amolyan merengő, titokzatos, összezavart és tétova, és miközben lerítt róla, hogy boldogabb mint valaha, mégis úgy tűnt, mintha hiányolna valamit. Amikor Bence karja alá bújtam, vagy mikor teli torokból röhögve vitatkoztunk, hogy mit rendeljünk, csak szégyenlősen oldalra pillantott, de mikor Bence rendelt nekem egy korsó sört, és egy húzásra a felét kiittam nem csak azért nézett elkerekedett szemekkel, mert lányok általában mentes és ízesített „sörcsit” szürcsölnek.

Most pedig a telefonhívás…  A vonal másik végéről pedig a hangyányit zavarodott, de boldog tekintethez tartozó, remegős, nagyfiús hanghordozással beszélt velem… Furcsák a fiúk. Bence tíz perce csörgetett meg:
 – Tudom, hogy nem én vagyok az első ózdi fiú, akivel ma beszélsz! – szöveggel. Természetesen mindezt nagyon elbagatelizálva, és röhögve, de akkor is tudom, zavarja… És az, hogy honnan tudta meg?
Charlie-val együtt lógott Bence egy osztálytársa, és a pletykák terjednek. Az egy dolog, hogy nekünk kettőnknek bajunk nem lesz belőle, de mivel nem ismerem Bogit, így tartok egy esetleges  féltékenységi rohamtól.

Majd jelentkezem az ózdi kalandjaimmal!
Kitartást Pestiában!