Borbély Szilárd nevét nagyon sokszor hallottam azoknak a művészkedő-hajlamú fiatalok berkeiben, ahová nagyon szeretek eljutni. Ha már odáig érek nagy ritkán – és ezen ritkaság is egy a „dolgok, amikre több időt kell szánnod” listán, sőt, elég előkelő helyet is foglal el az ott felsoroltak között. Szóval egy jó pohár sör mellett szoktuk kitárgyalni kedvenc írók, sztereotípiák, olvasandó kortársak és egyéb eszmecserék bogos témáját, és nem egyszer vetődött fel a fenn említett szerző neve. Így hát, mikor egy, „összegyűjtött pénzecskémet szétszórom” Disney-dal aláfestéssel zajló délutánomon elértem a könyvesboltig, nyilván lekerült a polcról az egyetlen könyve, amit felleltem.

Rendszerint tíz könyv alatt nem állok meg vadászatom során, majd mikor már nem fér be több gerinc ujjaim markolatába, akkor elhúzódok  a bolt egy eldugott sarkába, leülök, és tüzetesebben vizsgálódok, míg végül kikerül a tízből az a három, amire még futja a bukszámnak.

Borbély Szilárd kötete már magában olyan borítóval büszkélkedhet, amin az ábrándos lelkek tekintete minduntan megakad. Zöldárnyalatos, puritán, életpofon-fájó pusztaság. Valami fojtogatón-szívszorítón magyar. Valami keserűség, ami a nagyszülők mosolyába vegyül.

Szóval mítoszokból ismert, kellemes borzongás járt át, még kinyitottam a könyvet – tudniillik Magyarország hatvanas éveinek menthetetlen szerelmese vagyok.

Kis novellák fűzére köszönt vissza rám, kicsi alatt pedig azt értem, hogy a leghosszabb írás is maximum négy oldalra nyúlt el a b5-ös alapú kötetben. Ám olvasás során rá kellett jönnöm, hogy ezek a kőkemény, néhol fél oldalas novellák úgy megállják a helyüket, mint másnak negyven oldal terjengése.

Velem szembe elsőre egy olyan szemelvény került, amiben a falu bolondja, a Messijással folytatott párbeszédet az író epikai énje. Messijás pedig szakasztott olyan beszédhibával szólalt meg, mint a mi falu bolondunk Ferike, aki a mi családunk tagja – aki olvasni szeretne róla, annak belinkeltem a novellát a névre. – Tehát hatalmasat dobbant a szívem, így nyilvánvalóan utazott velem a könyv.

Tudjátok, akadnak olyan könyvek az ember életében, amit egy huzamra el kell olvasni, mert egyszerűen nem hagy nyugodni a történet sodrása. És aztán következnek azok a kötetek, amiket le kell tenni, akár másfél oldalankét is. Be kell szívni a melankóliáját, bele kell merülni a közvetített érzelmekbe – mert máshogy nem lehet. Még kétszer újraolvasni a szíven ütő félmondatot… Borbély Szilárd, nagyon gyakran tőmondatokban szedett írása is ilyen.

Kőkemény. Szívfacsaró. Földbedöngölően naturalista. Szerintem egy modern Móricz Zsigmond. Már a kezdő mondatnál érezni, hogy ebben a kötetben munkásparaszt idillnek, mint olyan, egyszerűen nincs helye. Még olvastam, úgy éreztem, szemben ül velem a mesélő. Ő néz rám veséig hatoló pillantással, és míg mondja a történetét, a maga vontatott, célzottan kegyetlen stílusában, minden egyes szót belemártott a vérembe. Hihetetlen volt.

Bár viszonylag gyorsan falok fel egy könyvet, ez… Másfél óráig bolyongtam a házba öt oldal után, magam elé képzelve a benzinnel leöntött macskát, akire gyufát dobtak. A nagyapa lábának kapca-rohadt szagát. Az aprócska, mindent érő mozdulatokra kihegyezett leírást. A szegénységet, amit nem tudok hova tenni, mert mint fogalom, szerencsére kimaradt az életemből.

Nagyon mélyen elgondolkodtatott. Az író két évvel fiatalabb Menyusnál. Amíg ők nyomorogtak, addig Nagyszüleim vették meg a faluban az első tévét. Valahol elöntött a nemtelen bűntudat.

Eszembe jutott, hogy ez a kor az két dologról szólt: a jó barátokról, vagy a mérhetetlen szegénységségről. Amíg a Papa és a Mama meséiben a jó barátokat ismertem meg, addig ez a könyv megmutatta a kor másik oldalát – annak a kornak, amibe kislánykorom óta tartozni szerettem volna, és most egyszeriben – végre –, másként látom a problematikáját.

Ez a regény, bár számtalanszor tudatosítják a főszereplő kisfiúban román és – ha jól vettem ki – szláv származását, nagyon magyar. Ha másért nem, hát a körülmények miatt. Izzófény-erős felvilágosítás, hideg zuhany.

Mivel számomra a nyár az az idő, mikor mélyebb gondolatok szállnak meg, ezért engem szerintem tökéletes időben kapott el. Viszont egy normális életvitelű embernek vagy a téli hóesés csendjébe ajánlom, ahol ilyen sztori olvasása miatt könnyen elönthet minket családunk miatt a hála bájos érzelme. Vagy pedig az ősz múlandóságot ígérő ezerszínébe. Úgy, a hulló falevelekkel talán könnyebb megmagyarázni, és megérteni.

Nekem 5/5. A maga földig romboló nemében tökéletes. 

Emlékszem a táncra.

Akkor még fedetlen balkonként állt a verandám, és így, tető nélkül nézte a telek végét, ahol meredek hegyoldalra kaptatott fel a tölgyerdő. Az udvart még nem fűvel, hanem betonkeverőkkel, építkezési törmelékkel, és égig érő létrákkal vetették be – persze ez senkit nem érdekelt. Aznap, a tánc napján ülte a falu Borsod megye első KISZ esküvőjét.

A Papa – a járáson túl is keze munkájáról híres maszek kisiparos –, világszép menyecskét hozott a Sajón túlról, olyat, amilyet már rég nem láttak. Mindenki a fehér ruhába bújtatott karcsú testet akarta táncba vinni, és mert a Mama – az újasszony –, tudta a dolgát, táncolt is, amíg a társaság java része félig bele nem fulladt a házi pálinkába.

Aznap sok mindent hallottam, leginkább olyat, mint mások. A részeg kurjongatásokat, a hol szívből jövő, hol rossz szájízzel elmormolt félmondatokat, amik egy boldog jövőt kívántak az ifjú párnak. Hallottam a falu vénasszonyainak rosszalló kárálását:

– Nézd csak a csípejét, milyen vékony! Biz’ nem fog az életrevaló fiút kihordani!
Ezen kívül gyerekek nevetése, és még sok minden más is eljutott hozzám.

Ám, mikor a májusi langymeleg este kékes sötétje aranyló pirkadatba fordult, és ezzel együtt a legtovább időző vendégek is álomra szenderültek, akkor… Akkor olyat hallottam, amit senki más nem neszelhetett meg.

A menyasszony, a Mama, egészen az udvar végéig sétált, háta mögött hagyva a nyitott verandát, és csak bámult, bámult felfelé, a hajnali derengésben sejtelmes sötétséggel kongó tölgyesre. A félelemtől küszködve vergődő csomóvá szorult a Mama szíve, és nem bírt másra gondolni, csak arra, odaveszne, ha az a rengeteg erdő reáborulna. Más tudta volna, hogy ez lehetetlen. A falu határában húzódó tölgyes egy leomlásra bármelyik pillanatban készen álló meredek partra felfutott facsoportként állt a helyén, már jóval azelőtt, hogy ember keze nyoma látszott volna a vidéken. Úgy is marad az, míg világ a világ. De a Mama ezt nem is sejthette, hiszen teljesen más tájról jött – egy kies mederré vájt, völgyben fekvő bányásztelepülésről – így abban a sűrűségben, ami felé hajolt, és elnyelte a hajnal fényeit, nem látott semmi mást, csak saját kétségbeesését.

Hívogató síkságként élt a Mama emlékében a lepusztult, emberekkel zsúfolásig telt bányásztelep, míg előtte az érintetlen, vad természet tornyosult. A fák között időző dermesztő koromsötét magában hordozta annak a komor tekintetű, hideg érintésű, ám kétségkívül tehetős idegennek a képét, akit aznap a férjének fogadott. A háta mögött, lágy színekkel kibomló pirkadat pedig elhozta egy olyan nincstelen, ám Amerikáig szökött, kesehajú, meleg mosolyú fiú szeretetét, ami mindig is a Mama szívében időzött, és amely érzelem a jövő dobbanásaival szaggatott relikviává fakult, de akkor, ott, azon a hajnalon, még fájón éles képként nyílalt a menyasszonyba a felismerés:

Elveszített valamit.

Szívszorító volt a hördülő hortyogások között meghallani a visszafogott zokogást. Látni az asztalra boruló testek egyenletes szuszogása mellett az udvar derengésébe vesző, hófehér menyasszonyi ruha reszketeg rázkódását.

Mama sok mindent nem tudott még akkor, viszont azzal tisztában volt, hogy a fiú miatt utoljára sírt. Hiszen jól emlékezett, arra, amikor hét évvel azelőtt a fiú tétován meg akarta őt csókolni, ő pedig nagy önérzetes tizenévesként úgy pofonvágta, hogy a fiú alkalomadtán – és az alkalmat ötvenhat készséggel megadta – meg sem állt az óceán másik partjáig. Sokáig gondolkodott ezen. Egészen addig, amíg a hajnal reggelbe nem fordult, és az aranyló színek pedig olyan erős fénybe hajlottak át, amik még a tölgyes ébenzöld leveleit is langyos árnyalatokba burkolták.

Keserédes mosoly húzta szélesre a Mama könnyektől nyirkossá vált ajkát. Miközben nézte a rengetet, arra a sajgón fájó döntésre jutott, hogy mehet a fiú, és maradhat a férje, mivel választása amúgy sincsen. Hová való is lenne a többi gondolat?

Mindezért viszont egyre kérte a Jóistent: hogyha már ő marad, legalább az a hegyomlásnyi fa, az a rengeteg az udvar végében… Csak az tűnjön el úgy, mintha sose lett volna.

Kortalan szűziességet, tisztaságot, érthetetlen örömmel tartott fogadalmat és szívmélyre vetett szomorúságot idéz az apácák fityulája, a ráterített fekete posztó pedig nehéz méltósággal omlik alá, még egybeolvadni nem látszik a papfekete reverendával.

Maria Laura nővér fotóját nézegetve – munkába temetkezett, jól elkapott művi pillanat – nem látok különbet a bennem megrögzült apácaképnél. Áhítatos komolyság, amely úgy szeli az arcot, mint a fedetlen bőrbe beleülő ráncok. Tekintetemmel keze mozdulatát követem a tenyeremben tartott kimerevített pillanatban. Szinte felvisít a menyasszonyi ruha selyemfehérje és a zárdaviselet feketéje által alkotott kontraszt. Elementális a vonzalom a végtelen két szélén álló szín között – és még annál is nagyobb a szakadék, ami a két nő között feszül. Egy képpel arrébb már más, olyannyira, mintha egy teljesen másik nővel találkoznék. Ábrándos mosolya olyan boldogságos, akár egy oltár előtt álló lányé, amolyan mozdulat, ami kisimítja az idő mélyítette barázdákat és lendületes pofont csap az átlagos földi halandó orcájára. Elgondolkodik az ember lánya: mit keres efféle tündéri mosollyal megáldott társa egy apácazárdában?

Maria Laura történetének utána olvasva sem állt össze a képlet. Huszonnyolc felé járt, a menyegzője időpontját is kitűzte már, a családi szabó vállalkozás hírnevét öregbítette  nyilvánvaló tehetségével, mikor is nővére gyermeket szült, és az újszülött arcában Isten képmását vélte felfedezni, a jelenéssel pedig gyökeres fordulatot vett az élete. Elképzelni az ekkora drasztikus lépést kiváltó jelenetet? Lehetetlen.

Minden esetre Maria Laura mostani napjait egy Szent Ritának ajánlott kolostorban tölti, Toszkána vadregényes vidékén – ezen a helyen pedig kereszteződött a fiatal nő tehetsége és valláshoz fűződő elkötelezettsége, valami olyan hihetetlen módon, amely történet varázsa melegséggel tölti el az embert. Szent Rita a bajba jutott lányok védőszentje, a házasság oltalmazója. Fiatal menyecskék, menyasszonyok imádkoznak hozzá, hogy oltalmazza házasságukat, avagy alakulóban lévő eljegyzésüket. A különleges fordulatot egy segítséget kapott ara hozta, aki hálája jeléül menyasszonyi ruhát ajándékozott a kolostornak, ahol később meghallgatott imáit elrebegte. Talán mások az ajándéknak tulajdonították a lány valóra vált álmait, ám a mai napra neves divatházak speciális mennyasszonyi ruhái tarkítják a rendház egy kijelölt helyiségeit. Ide zarándokolnak el a nincstelen arák, akik máskülönbem nem tudnák maguknak megengedni a tökéletes ruhát a nagy napra. Itt lép a képbe Maria Laura.

Tehetsége és jó szándéka egy magasztos célban ötvöződik – elvére annál szebb pillanat kevesebb létezik egy életben, mikor a nő felpróbálja a neki szánt Ruhát, majd félreismerhetetlenül csillan fel a szeme: Ez az! Hátha még mindez jótékonyság is, az csak emeli a fényét a cselekedetnek.

A hír igazi olasz vidék módjára terjedt szájról szájra, és bár divat vegyült a vándorlások eredeti célja mellé, Maria Laura a kezdeti lelkes segítőkészséggel és hozzáértéssel állja a sarat. Az esküvő jellemzése, a menyasszonnyal átbeszélt pár perc alatt dönt, több ruhát választ, igazít, dekorál, mér és megdöbbentően fifikás módon tálalja a kiválasztott ruhákat. Először egyet, hogy megjöjjön az ara kedve a próbálgatáshoz, majd egy elbizonytalanítót, végül a tökéleteset. Elmondások szerint ördöngős tehetséggel nyúl a megfelelő ruhákhoz.

Talán az egésznek amerikai „Mondj igent a ruhára”/”Say yes to the dress” hangulata is lehetne, de ezek az olaszok ugyebár mindent a maguk szájízükre képesek hangolni. Bár a menyasszonyok a fenn említett műsorhoz hasonlóan, barátnőstől, anyukástól, sógornőstől és anyósostól érkeznek a kolostorba, az egész közegnek, talán az apácai rendruhák intőn delejéző feketéje miatt adatott meg az a különleges érzés, ami nem hagyja bóvli kategóriába csúszni a nemes cselekedet ezen kifinomult formáját.

A próbaszoba a húszas évek műtermeire emlékeztet. A szoba szélén egy romantikus hangulatú hintaágy az arát kísérő asszonynépnek, a fémvázára fakultvörös műrózsák csomózva. Békés-bézsben ring az egész szoba, enyhet adó hűs menedék ez a perzselő nagyvilági gondok elől. Oltalmazó tekintetű szentképek a falon – tulajdonképpen dédnagymama kiskonyhájában sem hatott természetesebbnek a fiát karon tartó Szűz Mária. Jelenségnyi fénnyel suhannak a jövendőbeli menyasszonyok a derengésben csillogónak tetsző selyemben. Mindehhez az apáca feketéje, ahogy a fátylat a féltő gonddal a hajukra próbálja… Dobogtatón döbbentő.

Szeretném megkérdezni Maria Laurát: „nem bánja-e?” ahogy magam előtt látom a fedetlen, vékonyka váll íve felett igazgató feketével jó erősen meghúzott kontúrját, de azt hiszem, inkább elidőzöm. Merengek a gondolatos gondoskodás során elmélyült ráncok játékán, az igazgató ujjak fürge munkáján. A hajolásban előrelógó rózsafüzér szigorúan font csomóin, amik visszatükröződnek a magas fényű, egyszeri ünneplőruha  vásznáról.
Valami szívbe markoló, gonosz hang azt mondja bennem: biztos magát gondozza. A saját ruháját igazítja más testén, az egyre csak sokasodó arákban látja lánykorát, a közeledő őszben a soha be nem köszöntő elmúlást, amiben a maga esküvőjét hagyta hátra.
Boldogságot képzelek belé. Olyan hálás boldogságot, ami a szívemet tépi, és amit sosem fogok tudni igazán megérteni.

a képek a The New York Times tulajdonában állnak

forestbeauty.gp

A te oldaladon már jártam egyszer-kétszer, mielőtt kértél volna tőlem kritikát, de odáig sosem jutottam el, hogy igazán elmélyedjek a tartalomban, időhiány, lustaság meg miegymás egyéb apró-cseprő ürügy okán. Mindig megelégedtem azzal, hogy lazán utaztatva a tekintetemet elmerengtem a dizájnon, és felületesen a bejegyzéseken, de sosem merültem mélyebbre – nos, nem volt igazam, mint amint azt láthatod is az lapomon jobb felül, a neved elhelyezkedésén.

Na de kezdjük visszafogottan, a dizájnnal, aztán majd a végére odaszúrom a szerintem tőlem már megszokott őszinteségi-gombostűimet.  A dizájnod, ami meghatározza az egész weboldal hangulatát, egyedi, unikum, igazából én még sosem fedeztem fel hasonlót g-portalos berkekben. Számomra a természet, az erdő kislánykorom vadregényes világa, és habár felénk nem ártéri erdők, hanem tölgyesek nőnek a nem-síkságra hanem hegyoldalba, attól még az ismerős zöldtől első látásra dobbant egy nagyot a szívem. A felhős áttűnős fejléc mesteri, a kis virágos őzike ennivaló, a háttér viszont – ami olvastam, hogy saját munkád – nekem túl… Túlontúl. Na, igen, ez most nagyon úgy hat, mintha csak azért is mondani akarnék valamit. A helyzet az, hogy konkrét szívfájdalmas problémám nincs vele, éppen csak úgy érzem, ha rádobtál volna egy füstösebb textúrát, egy leheletnyi áttűnést, akkor az egész misztikusabbnak hatna, jobban illeszkedne az oldalt elhelyezett gif-khez, és a fejlécben lévő felhőhöz. De lehet ez csak a magam beképzelése. Nekem az oldalad egy erdőbéli tündérfalva, amihez hajnali köd, zúzmara és a cipőmet átáztató harmat dukál, túl napvilágos számomra ez a harsányzöld.

Többet én nem is nagyon szeretnék a dizájnról beszélni. A betűméretek, sorközök, olvashatóság, betűszín rendben van, minden teljesen olvasható és kellemes a tekintetnek.

Továbbhaladva az oldal mellékprofiljára, a bejegyzéseidre. Szépen oldod meg, hogy egy-egy téma végére kapcsolódba fűzöd oda a novelláidat, a készülő regényed fejezeteit. Jó témákhoz nyúlsz, és jóval az átlagos színvonal feletti lendülettel írod meg a posztjaidat, sőt merem állítani, hogy nyilvánossá tétel előtt még át is olvasod őket. Megtalálható a soraid között az erdős környezethez illő tavitündér hang, érződik, hogy foglalkozol szépirodalommal, szóval nagyon jók az alapjaid. Így úgy érzem, felesleges finomkodnom, mert már a kezdeti stádiumon átléptél: felkelted az olvasó figyelmét, a szövegvezetéssel a poszt végéig fogva tartod; nem mindennapi az, amit átadsz, és van rá vevő. Szóval a g-portalos átlag felett vagy, ezért gratulálok; átlépted az első korlátozó akadályt, üdv a nagyvilágban, ismét a nullán, mert innen nézve még nagyon gyakorlatlan az írásod. Mindezt persze nem szurkálódásból mondom, hanem azért, mert véleményem szerint a mostani, gportálos átlag feletti  szinttél még lehetnél sokkal de sokkal jobb is. Persze ez nem megy egyről a kettőre, de azért a lépcső mellé szeretnék adni korlátnak való néhány lecet.

Tulajdonságod a túlírás. Néha belegabalyodsz a mondandódba, és erőltetetten visszább kell olvasni, hogy kibogozódjon az adott mondat.
Csapongsz.  Nem egy, nem kettő olyan két mondatot találtam egymás mellett, hogy csak pislogtam: ezeknek mi köze egymáshoz? Értem-érzem, hogy ezek hangulat, indulatbejegyzések, de mikor a végső átfésülést végzed ezekre ügyelj, szúrj be átvezető elemeket, dinamikusabbá teheted ezzel az olvasó munkáját.
Sok a létigéd. Ejnye-bejnye. Tessék róla leszokni, barangolva a soraid között már elég régóta írdogálsz ahhoz, hogy elhagyd őket, és csak akkor nyúlj hozzájuk, mikor már nagyon-nagyon-nagyon….-nagyon-nagyon muszáj. Komolyan beszélek.
Sok a szóismétlés. Felkeltetted a figyelmemet, szőrös szívű vagyok stilisztikában, és ha már alapvetően élvezhető szöveget alkotsz, ne rontsd el nekem az élményt. Légyszi.
Amúgy a szórend rendben, nem magyartalan.

Áttérve az oldal főprofiljára, a művészeti ágazatra. Meg kell mondjam amúgy, hogy ennyi időt egy kritikát kért honlapon sem töltöttem, ezzel is szeretném jelezni, hogy nem piszkálódásból küldözgetem feléd a gombostűimet, hanem őszinteségből. Két novelládat olvastam végig, a Teresa novelláját, és a Borostán alatt-ot.

Ugyan azt kell mondanom, mint a bejegyzéseidre. Elértél egy szintet, átlag fölé kerültél egy aspektusból, de ha nézőpontot váltok, még vajmi kevés, és sokkal jobbá is válhatsz. A novelláid olvasása közben úgy éreztem magam, mint egy múltamban messzeringó nyári táborban, amikor a medence klóros vízétől kipattogzott az arcom, és amíg a többiek strandoltak, addig én a hűs szobában, napra kiszámolt ezer forintos zsebpénzemből vett kétszáz forintos könyvekkel múlattam az időt. Ugyanaz az érzés kerített hatalmába. Az angol álnéven alkotó írónő ugyanezt az brit vonalat követve írt, ugyanezzel a szűzies-vágyakozó vezetéssel, sőt bár tényleg általánosban esett meg ez a nyár, de visszagondolva még a szövegezési hibái is hasonlatosak a tiédhez.  Szóval nosztalgiáztam ezerrel, és jól elmerültem az olvasgatásban, úgy, hogy alig akartam kimenni tejbegrízt enni. Nyilván, akkor felvetődik a kérdés: elmerültem benne, hát akkor nem volt jó?
A válaszom: lehetett volna ettől százszor, na jó, ötvenszer jobb is.
Szerintem, ha kiképzed magad, akkor a te könyveidet nem a sarki coop-ban fogják kétszáz forintért árulni romantikára éhezett nyugdíjasoknak egy nyári kötet rejtvénymagazin mellé – vagy allergiás rohamú, könyvfaló kislányoknak, unalomhalál ellen.

Álmatag, pofonegyszerű romantikus történeteidet olvashattam. A szereplőid vagy feketék vagy fehérek, nincs átmentet. A főhősnő tökéletes és reménytelenül szerelmes, az áhított férfi pedig akár mellém is befeküdhetne. Ebben a kimerevített helyzetben viszont nem tálaltad a nyíltabb erotikát, amit én nagyon hiányoltam, mert a szituáció feszültsége szerintem megkövetelte volna. Igen, jól esett olvasni. De ilyet már ezer meg egyet megírtak, tipikusan nyári olvasmány, ami frissít az ember lányának lelki világán, de na. Romantikus hajlamok ide vagy oda, mélyebb élményt nem ad, viszont kísérletezgetésnek valóban tökéletes.
Bár a hosszabb terjedelmű Forest Beauty történetedet még nem vettem látcsövem alá, de valószínű ugyanezeket a hibákat vélném felfedezni. Ha szeretnéd, nyugodtad küldd el nekem az egyik, szerinted legjobban sikerült fejezetet, és szétkapom neked, hosszan ecsetelve mire is gondolok.  

Összességében nézve az oldaladat, valóban az átlag felett vagy, ez pedig dicséretet érdemel. Hibáid ellenére, még engem is megfogtál, hát nem tudom ezt mennyire érzed bóknak, de én határozottan annak szántam J Számomra az oldalad, így ahogy most van 4,5/5 körül mozog, nyilván követlek majdan. No nem lóhalálában, de magam ráérős tempójában. Ügyesen :) 

  Rég töltöttünk együtt ennyi időt. A Mama, Menyus és én.  Persze nem is mi lennénk, ha minden úgy lenne, mint a mesében – áh, dehogy. Én már a sokkal mindennapibb karikacsapás hasonlattal is boldog lennék. Egyrészről. Másrészről meg szörnyű embernek érzem magam a saját kis nyavalygásommal. Csöpög a  kéttekerős, mélyöblös tálú csap a fürdőszobában, sőt a tövében, a porcelánhoz illesztésnél még penészes is. A tekerője üvegmarkolatú, mint a Mamáéknál, mert ott minden régi, de nem úgy mint itt. Otthon meleg, emelkedett, egy szebb múltat idéző még a mázsás súlyú kredenc is, itt meg… Mint a fürdőszobai csap; ugyanabban az elhasznált, szocializmusból visszamaradt szellemben kísért az egész szálloda. A megkopott pácú faberakás a falon, a szobák felé irányító táblák, ami bár már magyar-német, a német szavak mögött még átrikítnak az eredeti, jellegzetes szögletes éllel nyomott cirill betűk.

Mama az erkélyen cigizik – tesz az EU-s szabványra, és inkább kizárja magát a málló vakolatú korláttal határolt másfél négyzetméterre, csak hogy ne riasszon a füstérzékelő. Ha nekidőlök az ágy mellett húzódó radiátornak, a külső éle behorpad – ijesztő, mintha legszívesebben magába kebelezné a gerincemet.

Négy csillag feketéllik a kopott fehérre mosott ágyneműn, mind a négy csillag a hotel neve alatt, pont olyan pecsétes rányomással, mint a kórházakban. Az étel bár finom lenne, túl sok a vendég, és a felszolgálóknak versenyt kell futniuk. Nem azt mondom, hogy belehaltam abba a tíz perbe, amíg a narancslevet vártam, inkább csak a bennem élő, csillagokhoz mért kiszolgáláshoz szokott kiskirálylány toporzékolt. Épp ezért, elkerülhetetlenül arcomra húzódott egy bizonyos élveteg mosoly – mind e izommunka mögött pedig gyilkolási vágy sütött. Nyilván ezt neszelte meg a pincér. Letette elém a narancslevet, és gyorsan távozott.

Borbély Szilárd Nincstelenek-jét olvasom. A Mama nem tudja, hogy mi is az a spoiler, éppen ezért, bármikor felemlegetem, hogy hol tartok a könyvben az előttem lévő húsz oldal poénját fél mondattal lelövi. Olvasónaplót írok róla. Sosem tudok úgy leülni vele, hogy ne szóljon körülöttem mai zene, és ne okozna valami más éles kontrasztot. Például az orosz vendégek harci dobütemre emlékeztető szavajárása, a kopogó eső, vagy a fülledt nyári meleg, ami a vihar előtti emelkedett légnyomással kéz a kézben jár.

A Mama nincs hozzászokva, hogy emberekkel legyen – még velünk is, a lányaival. Este fél tizenkettőig beszélt, majd fél egyig kotozott. A nylonzacskóval, amibe a gyógyszerit pakolta, a gyógyszerek alumíniumos leveleivel, a pattintós kupakokkal, a műanyag literes vízen a címkével. Ahogy kiment a mosdóba, közben a rosszabbik lábát úgy húzta, amiről bármikor felismerem a járását.
Reggel hajnalban kelt, a tyúkokkal. Bár nem tudom, hol találta őket. Újrakezdte a zörgést, a koslatást, a tétova járkálást. Hiányzik neki az otthon, és örül hogy velünk töltheti az időt.
Reggel hatalmasakat nevettünk az egész esti-hajnali randalírozáson.
A Mama csodálja, hogy Menyussal rendszerint fél tízig alszunk. Ő hatkor kel. Változtatni nem hajlandó.
Menyussal megfogadtuk, hogy ma kifárasztjuk.
Megfogadtam, hogy ma este, vacsora előtt megölöm a nylon zacskót.

Két könyvet kaptam ma. Grecsó Krisztián Megyek utánad-ját, és Eszterházy Pétertől az Egyszerű történet vessző száz oldalt. Csak Eszterházynál éreztem azt, kell nekem, de Grecsó borítója megvett kilóra. Szégyelltem is volna magam, de inkább ittam egy jegeskávét. Lehet velem van a baj, de nem tartom én semmitől sem valónak a Frei kávézót.

Imádom a Mama bemondásait. Sosem fogok tudni úgy beszélni, mint ő, Menyus sem tud. Ha majd egyszer meghal – mert mindenki elmegy egyszer –, ezt is magával fogja vinni a sírba, és én ezért fogok először sírni. Legalábbis most így gondolom.

„Kinő a fű a talpa alatt, míg arrébb lép egyet.”
„Nézd mekkora igazi cigány! De még a füle is! A libbengője!”
„Mert ennek is csak megszületni volt nehéz.”

Egy ideje már jegyzem őket.
A szállodában van még egy talpalatnyi medence. Ebben furcsa embereket látnak, Menyus és a Mama. Nekem elbeszélik, én pedig tollal, első elképzelésre leskiccelem. Az egészben a kommentárjaikat élvezem a legjobban.
„Az a pufajka testű férfi, olyan női mellel, hogy Menyusé sehol se volt hozzá képest!” – Menyus melle tökéletes. Két görögdinnye. Ha kiteszi őket – és miért ne tenné – minden férfi szeme vágyakozón dülled feléjük.
„És olyan tiszta, fényes bőre volt!  Meg a vonásai! Egy ideig csak néztük, hogy nő vagy férfi. A nagy testen, egy kicsi fej… Rajta meg egy vénséges vén nő lógott. Az sem volt kisebb darab.” Egyéb iránt a Mama kurvásnak tart. A kurta nadrágomat, és a hosszú hajamat. Este, mikor Menyussal elmentünk fagyizni a Mama rám akarta adni az egyik pólóját: friss, budmil, még ki sem bontotta. És amúgy is, ne nézzek így rá, mert ő ám tudja mi a divat, ő a Kiskegyedet járatja, én meg szégyelljem el magam!
Végül a magam ruhájába mentem fagyizni.

Menyus tegnap áthajtott a piros lámpán. Életében először. Esett az eső, feketén csillogott az éjszaka, és alig-fényben vezetett. Örömömben ültömben táncoltam a rádió szanaszét játszott dalára. Nagyon ritkán nyílik arra lehetőség, hogy úgy érezzem: hogy Menyus hasonlít rám. Ez a piros lámpás eset egy volt közülük.

Holnap hazamegyünk. Polgárnál megállunk, mert vissza kell cserélni a papucsomat, amiből már csak dacból is csak a 36-osat vettem meg, mert nekem már hatodikos korom óta harminchatos a lábam… Hát nem. Papucsból nem. Már majdnem elszomorodtam e miatt, de ma megtaláltam álmaim T pántos cipellőjét, amiből meg csak a 35-ös passzolt rám tökéletesen.

Ez furcsamód megnyugtatott. De inkább a könyvek mellett döntöttem. Úgyis messze még a vizsgaidőszak.